Mint azt egy OECD tanulmány[1]megállapítja, a gazdasági szereplők által élvezett támogatások összértéke 2001-ben, világviszonylatban minden bizonnyal meghaladta az évi 1,2 trillió USA dollárt (a világ GDP-jének 4%-át), és ennek körülbelül kétharmadát az OECD-országokban biztosították.

Ez utóbbiaknál a támogatás mintegy 30 %-a a mezőgazdaságnak, 27,6 %-a a közúti közlekedésnek, 11 %-a az energetikának, 7,6-a  pedig – az adott évben – a feldolgozóiparnak jutott. Miután a környezetvédelmi szemszögből káros támogatások számottevő mértékben akadályozzák a jövőbeni tartós kibontakozás egyetlen járható útjának tekintendő fenntartható fejlődési pálya elérését, kiküszöbölésüket az Európai Unió is elsődleges feladatnak tekinti (más kérdés, hogy mennyit tud vagy hajlandó e célkitűzésből érvényesíteni a közösségi jogalkotásban is).

Elöljáróban röviden utalnunk kell arra, hogy a támogatás (idegen szóval szubvenció) lehet nyílt (jogszabályokba is foglalt) vagy burkolt, ami többnyire éppen a szabályozás enyheségében vagy hiányában ölt testet (ilyen például a nemzetközi légiközlekedés által mindmáig élvezett áfa-mentes üzemanyag felhasználás). Az ilyen támogatások egy része azonban más (főként szociálpolitikai) célkitűzéseket is követhet (pl. az alacsonyabban adóztatott lakossági energiafelhasználás), de attól még a környezeti ártalom ugyanúgy fennáll, amit a szabályozás újragondolásával (a szociálpolitika más eszközökkel történő érvényesítése útján) lehetne kezelni.

Mivel a természeti erőforrások (a természeti tőke) károsodását elősegítő támogatások közvetve az emberek egészségét (a humán tőke mennyiségét és minőségét) is veszélyeztetik, ezzel aláássák a fenntartható fejlődés két alappillérét is. Szorosan gazdasági síkon maradva az anyag- és energiafelhasználást magas szinten tartó támogatások egyfelől rontják az adott tevékenységek általános gazdasági hatékonyságát (nagyobb fajlagos anyag- és energiaigényesség), miközben fékezik a hatékonyabb, új eljárások térnyerését – az innovációt és produktumai terjedését – is.

Noha a fejlett országokban hatályban lévő támogatások sora egyben piaci oldalról akadályozza a fejlődést a világ gyengébben „eleresztett” régióiban is, a továbbiakban e körülménytől eltekintve, a szorosan vett belföldi folyamatokat és hatásokat vesszük röviden szemügyre egy, a „Környezet és társadalom” sorozat keretében. Kiss Károly szerkesztésében megjelent tanulmány-kötet[2] alapján.

A környezeti szempontból káros támogatások (kkt) fokozatos megszüntetése súlyos államadóssággal terhelt országok esetében különösen vonzó megoldás – állapítja meg a szerkesztő. Úgy járul hozzá a szabadon felhasználható (nem „pántlikázott”) állami bevételek növekedéséhez, hogy eközben a környezet állapota is javul. Megszűnik ugyanis az egyes szakterületek által élvezett kivételezett helyzet (adó- vagy árkedvezmény, különféle állami garanciák stb.), ami versenyképtelenné teszi az adott (a környezetet károsító) tevékenységet. Emellett azért is figyelemre méltó ez az intézkedés, mert a hazai kormányok immáron évtizedek óta vonakodnak egy környezettudatos adó- és járulékreform költségvetés-semleges megvalósításától.

Mindazonáltal, a főként politikai tehertételként ránk rakódott külső adósságállomány csak akkor lehet – véleményem szerint – még kezelhető, ha a döntéshozók (hasonló helyzetben lévő más országokkal karöltve) felvállalják e (túlnyomórészt kamat)terhek környezet- és klímapolitikai alapon történő számottevő mérséklésének felvetését a nemzetközi hitelezői közösség felé. Emellett határozott előrelépésre lenne szükség a fenntartható fejlődés cél- és eszközrendszerének érvényesítése terén is – ez utóbbi feladat egyik fontos eleme a most tárgyalt támogatás-csökkentés.

A kkt-k beazonosításához abból kell kiindulni, hogy elméletileg a környezetben akkor keletkezik kár, amikor az érintett objektumba asszimilációs képességét meghaladó mértékben kerül idegen anyag vagy energia, vagy pedig ezt az erőforrást megújuló képességét meghaladó mértékben aknázzák ki. Az egyes területek védelmére megállapított határértékeket (ha egyáltalán léteznek) azonban nem csupán környezetvédelmi szempontok, hanem bonyolult társadalmi-gazdasági kompromisszumok alapján alakítják ki. A káros jelleg megállapításának másik, elengedhetetlen feltétele, hogy létezzen más, a környezetet kevésbé terhelő, reális alternatív megoldás (pl. jobb energiahasznosítás) is. Egy ilyen tevékenység támogatásának megvonását megelőzően azonban tisztázni szükséges, hogy nem teszi-e hatástalanná ezt az intézkedést az érintett tevékenység által élvezett monopolhelyzet, rugalmatlan keresleti pozíció, vagy nem közvetett jellegű-e az adott támogatás, mert ezzel kétségessé válhat az elérni kívánt környezeti állapotjavulás. Ezeket a kérdéseket és más körülményeket megfelelő ellenőrzési lista felhasználásával elvégzett előzetes hatástanulmánnyal kell tisztázni.

A kkt-k megjelenési formáiközött mindenekelőtt a természeti erőforrások értéken aluli használati díja (pl. olcsó bányászat, területhasználat) említendő, bár ennél jóval szélesebb körben fejti ki káros hatásait a környezeti károk költségként történő elismerésének (internalizálásának) elmulasztása (ezt már e rovatban tárgyaltuk) és a közpénzekből megvalósuló káros infrastrukturális beruházás (pl. autópályák és regionális szemétlerakók környezetkárosító hatásai). Ezek az objektumok ugyanis – az általuk okozott környezeti károk miatt – csak formailag tekinthető közjószágnak, melynek létesítéséhez indokolt lehet a támogatás. A (burkolt) támogatás megszüntetésének legkézenfekvőbb módja az adóztatást alkalmazó szabályozás, melynek elmulasztásával óriási társadalmi károkat okozhat a mindenkori kormány – gondoljunk az útjainkat gyakorlatilag térítés nélkül rongáló, főként külföldi kamionok áradatára, vagy a dízel üzemanyagból (részecskeszűrők hiányában) távozó, évente több mint 1 000 állampolgárunk tüdőrák miatti korai elhalálozását okozó 1 mikron körüli átmérőjű szálló porra.

A vízgazdálkodásbanérvényesülő kkt-k esetében a nemzetközi összehasonlításban még mindig nem elég magas és kellőképpen differenciált vízhasználati díj említhető. A közcélú vízfelhasználásban az alapvető igényeken felüli mennyiség díjkedvezménye; a gazdasági célú ivóvíz felhasználás díjkedvezménye; az öntözési, az állattartási és a fürdő célú felhasználás díjkedvezménye együttesen 2,1 – 4,7 milliárd forint káros támogatáshoz vezetett 2002-ben – ad becslést is a tanulmány.

Az energiaszektortág terepe a zsebünkre is folytatott pazarlásnak. A belföldön kitermelt kőolaj és földgáz után fizetendő bányajáradék messze nem éri el az árcentrumként szolgáló import ár és a kitermelési-szállítási költségek különbözetét, ami csupán e két energiahordozónál 2003-2004-ben 100 milliárd forintos nagyságrendben gazdagította a MOL részvényeseit, és a hazai szénkitermeléstől szedett bányajáradék is édeskevés az itt okozott környezeti károkhoz viszonyítva. A szénhidrogének és a villamosenergia belföldi ára 2003-2004 óta viszont jóval meghaladja az importét, de a különbözetet nem az állam, hanem a külföldi tulajdonosok fölözik le – holott ebből az összegből méretes energiahatékonysági programok lennének finanszírozhatók – ez esetben nem elmulasztott, hanem a környezet és az adófizetők számára előnytelen szabályozásról van szó. Az energiatermelés-szállítás során keletkező környezeti károk és egészségkárosodás az el nem vont bányajáradékkal együtt éves szinten a szénbányászatnál 100 – 120, a hazai kőolaj és földgáz esetében pedig 80 – 110 milliárd forint környezetileg káros támogatás mellett folyt 2003-2004-ben.

Az építési szektorbanfőként közvetett módon élveznek a környezet állapota szempontjából káros támogatást, míg a közvetlen támogatás a közbeszerzési és pályázati rendszerekből gyakorlatilag hiányzó normatív környezetvédelmi szempontok miatt érvényesül.  Ennek tulajdonítható, hogy a felújítás helyett elsősorban új lakások és más építmények létesülnek, halmozva egyben a természet sokrétű károsodása formájában jelentkező „adósságállományt”.

Az építőanyag iparbanaz alacsony bányajáradék és földár, az illegális kitermelés és a laza hulladékkezelési szabályozás-ellenőrzés (alacsony újrahasznosítási arány, a rekultivációs és a tájrombolással kapcsolatos költségek figyelmen kívül hagyása) tette például kifizetődővé külföldiek számára homok és más hasonló töltelékanyagok külföldre szállítását.

Az évente mintegy tíz százalékkal bővülő vegyipar óriási környezetszennyező és számos veszély és súlyos kockázat hordozója szerte a világon. Miközben az ágazat működése kapcsán keletkező sokféle környezetszennyezés költségeit nagymértékben a társadalomra hárítják, és az enyhítésüket szolgáló kármentesítés és szelektív hulladékgyűjtés is igen vontatottan halad, káros következményeinek mértéke sokszorosa a károkozóknál felmerülő költségeknek, hiszen az elszennyeződő  víz és talaj csak óriási ráfordítással vagy egyáltalán nem tisztítható meg (például a gyógyszermaradványoktól és a hormonkészítményektől). A környezeti szempontból káros rejtett támogatások közül a következők emelhetők ki:

- A vegyszerek jelentős részénél nem ismert, hogy milyen hosszú távú kockázatot képvisel, nincs kellőképpen biztonságos, egységes vegyipari szabályozás;

- A káros anyagokat még hasonló, kevéssé problematikus komponensek megléte esetén sem helyettesítik,

- Még az OECD-n belül sem egységes a különösen kockázatos anyagok betiltásának rendje,

- Az EU-n belüli szigorítások hatására az adott tevékenység harmadik országokba „kiszervezhető”;

- Az EU-n belül is súlyos probléma a kommunális veszélyes hulladékok (gyógyszerek, festékek) kezelésének szabályozása;

- Nincsenek egységes ökoadók a vegyi anyagokkal kapcsolatos környezeti költségek elismertetésére;

- Az energia és a szállítás rejtett támogatása, valamint az élőmunka túlzott adóterhei ösztönöznek a vegyi anyagok pazarló felhasználására.

Közvetlen támogatást ugyan a hazai vegyipar nem élvez, de közvetve a gyártás, a használat és a megsemmisítés évtizedek óta hiányzó szabályozása (megfelelő alapok hiánya) miatt csak az elszennyeződött területek megtisztítására évente 10 milliárd forintos nagyságrendű közpénzt használnak fel. Noha kármentesítésre 2004 és 2006 között további 15 milliárd forintot is felhasználhattak, az akkorra regisztrált mintegy 60 ezer elszennyeződött területhez képest ez igen kevés.

Az érdekelt lobbyk által legyengített uniós szabályozás (a 30-40 ezer vegyi anyag 11 év alatt történő „feltérképezését” előíró REACH) pozitív hatására csak évek múltán lehet számítani. A téma méltó kezelését szorgalmazó zöld szervezetek jobb alternatíva megléte esetén elrendelnék a veszélyes anyag betiltását; a szabályozást az eredetileg javasolt 1 tonnás gyártási mennyiség fölött érvényesítenék és kiterjesztenék a polimerekre (műanyagokra) és köztes termékeikre is; javítanák a vegyi anyagokra vonatkozó információhoz való hozzájutást és a lakosság ez irányú tájékoztatását és a vegyipari externáliákat beépítenék az árakba.

A mezőgazdaságtámogatása jelenleg az EU költségvetésének 33-34 százalékát veszi igénybe – ez a legnagyobb közvetlen állami támogatás. Amellett, hogy az olcsóbb tengerentúli szállítókkal szembeni versenyképesség megőrzését szolgálja, egyben hozzájárul a helyi gazdálkodói réteg fennmaradásához, a hagyományőrzéshez és a kultúrtáj ápolásához is – egyszóval e pozitív (és másutt nem honorált) tevékenységek támogatása ellen nem is lenne ellenvetés. Feltéve, hogy e támogatási rendszerben a piaci-termelési-jövedelemkiegészítő tételek aránya fokozatosan csökken, átadva helyét a fent említett ökológiai és más szolgáltatások felkarolásának-elismerésének.

Az 1992-ben megújított Közös Agrárpolitika már ezen az úton halad. Itthon viszont mindmáig mereven ragaszkodnak az elavult támogatási formákhoz: egy becslés szerint 2004-ben a rendelkezésre álló hazai és uniós forrásokból összejött 204 milliárd forint csaknem felét (49%-át) környezeti szempontból kifejezetten káros tevékenységek támogatására fordították. Pedig a nálunk a mezőgazdasági tevékenységek kapcsán hektáronként keletkező 45 00 Ft-os becsült „külső” költség (környezetszennyezés és biológiai jellegű kár) összességében évi 250 milliárd forinttal terheli a társadalmat.

Az élelmiszeriparbanfőként az élelmiszerekbe kerülő sokféle vegyi anyag és a túlzott mértékű csomagolóanyag felhasználás okoz gondot. Az emberek egészsége mellett (mutagén és rákkeltő hatás, stb.) a különféle mesterséges tartósítószerek, ízfokozók, aromák, színezők, állományjavítók stb. súlyosan veszélyeztetik az élővilágot is. Az ágazat közvetlen támogatásának minősül, hogy a csomagolóanyagok forgalmi adóját visszaigényelheti, miközben a fogyasztó nem, de számos formában jelentkezik a közvetett támogatás is: a szállítási költségek és a nagy áruház láncok létesítésének sok csatornán történő támogatása; a rendszerváltás után külföldi kézbe került élelmiszer feldolgozás az olcsóbb (de az egészségre káros, a környezetet fokozottan terhelő) nagyüzemi szállítókat preferálhatja, ami látszólag a fogyasztók érdekeit szolgálja, de egészségük megőrzését már korántsem. 

Miközben az EU-ban – az energiaszektor kivételével – a szén-dioxid kibocsátás minden ágazatban 1990 óta csökken, a közlekedésben töretlenül nő. Ennek következtében – nemzetközi szervezetek becslése szerint – a közlekedés által a 90’-es években okozott negatív externális költségek az éves GDP 3-5-%-ának feleltek meg, míg azóta ez az arány – főként a közúti forgalomnak „köszönhetően” – fokozatosan 7-8%-ra nőtt. A Levegő Munkacsoport szakértőinek értékelése szerint 2004-ben a közúti személy- és tehergépkocsi forgalom szereplői által teljesített költségvetési befizetések 560 milliárd forintra rúgtak (ennek közel 70%-a jövedéki adóból), míg a gépjárműforgalommal kapcsolatos állami kiadások és bevétel-kiesés ugyanekkor 4 600 milliárdra becsülhető – azaz a társadalmi teher legalább 4 000 milliárd forint volt.

Ennek eltűrése támogatás, melynek mértéke elérte a GDP 20%-át és a központi költségvetés kiadásainak 54 (!) százalékát. E hatalmas kárösszegben első helyen 1 700 milliárd Ft-tal a környezetben és az emberek egészségi állapotában okozott károk állnak, az útkár pedig az adott évben 1 000 milliárd körüli volt. Mintegy 800 milliárdot nyomott a latban, hogy a magáncélú személygépkocsi használat költségként számolható el. Eközben az állam 270 milliárdot fordított autópálya építésre, széles körben lemondva a parkolási díjról, támogatva autógyárakat, viselve a forgalmi torlódások és az üzemanyaggal folytatott manipulációk következményeit is. Csupán a nehéz teherkocsik okozta kár évente több száz milliárd forintra becsülhető.

Környezetvédelmi szempontból káros támogatásnak minősül a sok esetben indokolatlanul méretezett vagy létesített infrastruktúra (autópálya, gázvezeték, szennyvíztisztító, hulladéklerakó stb.) is, mivel az itt lekötött eszközöket környezeti szempontból hasznosabb módon is elkölthették volna – nem szólva e létesítmények évről-évre előteremtendő tetemes működési költségeiről. Részben ezzel kapcsolatos, hogy a művelésből kivont mezőgazdasági területek aránya rohamosan nő: 1983-ban még 5,6%, 1990-ben 11,5%, 2001-ben pedig már 16,9% volt. Az áldatlan helyzet kialakulásában az ingatlanspekuláció; a nagyszabású programokat preferáló befektetői-banki finanszírozás; a fenntartható fejlődés elveinek a döntéshozók általi figyelmen kívül hagyása; a közérdeket nem kellőképpen védő adórendszer; az országos és térségi rendezési tervek alárendeltsége az önkormányzatokkal szemben, valamint a közúti közlekedés el nem ismert költségei miatt szétterülő, közlekedés-igényesebb település-szervezés jelölhető meg.

A fent említett tanulmány-kötet kiterjedtebb és mélyebb elemzést is ad a fent vázolt folyamatokról. Amellett, hogy ezekben elmélyedhetnek, a szakterületen időközben született újabb elemzésekkel és javaslatokkal is megismerkedhetnek az érdeklődők. Ennek kapcsán rádöbbenhetnek arra, hogy a helyzet jóval kritikusabb is a bemutatottnál, de van még kezelhető és a fenntarthatósághoz is elvezető „menekülési út”.