- Közhely, de mégis igaz, mai világunkban (vagy a szülők leterheltsége, vagy nemtörődömség, vagy már a gyermek meglévő igénye miatt) sokszor a televízió neveli a gyereket. Még az a kétéves is alig tud elszakadni tőle, akinek valóban csak életkorának megfelelő filmeket vetítenek. Miért olyan erős a televízió vonzereje és hogyan küzdhetünk ez ellen?

Két éves korban igazából nem „életkornak megfelelő” filmeket kellene nézni, hanem semmilyeneket. Ez az életkor a világ játékos megtapasztalásáról, a rengeteg mozgásról, matatásról, beszélni tanulásról szól(na). A legtöbb szülő számára a rajzfilmek a jól megérdemelt szabadidőt biztosítják – ilyenkor szinte korlátlan ideig el van foglalva a gyerek. Ez persze érthető és bizonyos mértékig megbocsátható. Ugyanakkor tényleg igaz, hogy a színes, mozgó, sokszor érthetetlensége miatt is „ingerlő” képkavalkád tényleg vonzza a kicsiket (természetesen az eladhatóság miatt épp így vannak megkonstruálva), kedvüket lelik az ismerős és ismeretlen jelenségeket keverve felvillantó eseményfolyamban, elmerülnek benne.

Az azonban nem egészen igaz, hogy nem képesek elszakadni tőle: természetesen ugyanolyan kevéssé szívesen hagyják félbe a tévézést is, mint bármilyen más élvezetes foglalatosságot. De egy másik vonzó, pláne közös mókával általában megbízhatóan kirobbanthatók az elektromos bébiszitter mellől. Ezt viszont a szülőnek előbb akarnia kell… A küzdelem persze fárasztó sport: színes, lehetőleg a szülővel közösen művelhető, társas elfoglaltságokra, sok szabadtéri játékra van szüksége a kicsiknek. A saját magunk mesélte mesék, főleg bábjátékkal, rajzolással kísérve, a közös matatás, főzőcskézés, futkározás kiadós – és életkornak megfelelő – beszélgetéssel, meséléssel fűszerezve egész biztosan alternatívái az egész délutános mozizásnak. Persze szülőként jóval kevéssé pihentetőek.

- Mit fog fel egy kisgyerek az őket a televízión keresztül ért ingerekből? Hogyan befolyásolja akár a fejlődését, akár a világgal kapcsolatos ismereteinek alakulását, ha túl sok, képernyőn át érkező információ éri?

A téma avatott szakértői ma főleg azt hangsúlyozzák, hogy a tévén keresztül a gyerekek nem koruknak megfelelő szűrés után kapják az információkat. Az élet olyan – sokszor felnőttek számára is megterhelő – területeire nyernek bebocsátást, amelyekre még semmiképpen sincsenek felkészülve: hálószobákba, kórházakba, bűnügyek helyszíneire. Ráadásul az esetek többségében segítséget sem kapnak az információk helyes értelmezéséhez, a megfelelő (erkölcsi) tanulságok leszűréséhez, magukra maradnak a riasztó, félelmet keltő vagy érthetetlen ingerekkel. Ez rövid és hosszú távon is megteszi a hatását: szorongást, vegetatív zavarokat, magatartási problémákat, agressziót szülhet.

Fontos kutatási eredmény, hogy a gyerekek kb. 7-8 éves korukig nem képesek elkülöníteni a tévében látott dolgok valóságtartalmát a fikciótól. Ennek felismeréséhez sokféle dolgot kéne még megtanulniuk, megtapasztalniuk – ami fokozatosan meg is történik majd. Ezeket most nem részletezem, de további tény, hogy 11-12 éves korukra mélyebben értik, és csak 16-17 éves korukra fogják szinte teljesen átlátni ezeket az összefüggéseket.

A világgal kapcsolatos ismereteik – bár a televízió kétségkívül remek információ-közvetítő, amit jól használni a mai korban tudni illetve tanulni kell – mindenképpen torzak lesznek, ha csak a tévére hagyatkoznak. Mennél valósabbnak hiszik az ott bemutatottakat, annál jobban hatnak rájuk a látottak modellként is. És mára azt is tudjuk, hogy a vetítet agresszió passzív átélése a fotelből nem csökkenti – ahogy azt korábban hinni szerették volna -, hanem éppen növeli a gyerekek agresszivitásának szintjét.

A cikk továbbolvasásához kattintson ide!