Liturgikusan a nagycsütörtök délelőtti krizmamisében mutatkozik meg legerőteljesebben a papi rend szentsége, amit az is jelez, hogy ezen a misén azokban az időkben is koncelebráció volt, amikor általában az egyházra nem volt jellemző az együttmisézés.

A szent három nap első estéjén minden templomban szentmisében emlékeznek arra, hogy Jézus az utolsó vacsorán megalapította az Oltáriszentséget. A húsvéti ünnepkör, és ezzel a nagycsütörtök szertartása is a zsidó pészahra épül, amelyen Izrael lakói az Egyiptomból való szabadulást ünnepelték. Jézus az utolsó vacsorán megújította ezt a régi áldozatot: ő maga lett a húsvéti bárány. Krisztus vére áldozati vér, amely minden embert megszabadít a bűntől, a halál rabságából.

Jézus a halált saját halálával győzte le, amelyet az utolsó vacsorán elővételezett azzal, hogy kezébe vette a kenyeret, megtörte, majd kiosztotta a tanítványoknak. Amikor ugyanis húsvétkor meghalt a kereszten, a kenyérhez hasonlóan ő is megtöretett, hogy szétoszthassa önmagát.

A nagycsütörtök esti szentmise elején, a dicsőítést követően elnémul az orgona, a templomok csengői és harangjai is elhallgatnak a nagyszombati vigília szertartásáig: úgy tartják, ilyenkor Rómába mennek, hogy ott gyászolják Krisztust. Jézus az utolsó vacsorán, szeretetének végső jelét adva, megmosta tizenkét apostola lábát, erre emlékezve az esti szentmise főcelebránsa sok helyütt megmossa tizenkét hívő lábát.

Az utolsó vacsorán vett búcsút Jézus tanítványaitól, hiszen ezt követően fogták el. Az elfogatásra és Jézus ruháitól való megfosztására emlékeztet a nagycsütörtöki liturgiában az oltárfosztás: a szentmise végén minden díszt eltávolítanak az oltárról, és a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból. Ezt követően az Egyház éjszakai virrasztással osztozik Krisztus szenvedésében és lelki tusájában, amelyet az Olajfák hegyén elszenvedett. A jézusi szenvedésre figyelmeztet az is, hogy nagycsütörtök estétől húsvétig a Katolikus Egyház nem mutat be szentmisét.