A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.

Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.

Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.

Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.

Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.

Saját intézményeink szükségessége

Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?

Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.

Történelem: hazugság és szégyentelenség között

Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.

Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?

Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.

Hazugság az alapja a nemismerésnek

A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.

Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.

Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.

Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?

Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.

Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.

A megoldást elősegítő két eszköz

A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.

A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.

Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.

Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.