Húsz évvel a „rendszerváltás” után aprópénzt tudott összekalapozni ehhez a filmhez Dézsy Zoltán, akit régóta megfojtanának egy kanál vízben sokan. Dézsy ugyanis kínos filmeket készített mér tizenhat évvel ezelőtt is. Az előző rendszer valódi haszonélvezőit kereste, eltitkolt bűneiket akarta megörökíteni. Meg az arcukat.

Nem sikerült. És most, első játékfilmjével sem sikerült.

De valamit mégiscsak nagyon tudhat Dézsy Zoltán, ha 18 évvel a „rendszerváltás” után sem jut(hat) pénzhez.

Annál is inkább, mert a ködszurkáló dokumentumfilmek után az új, fikciós térben mégiscsak megmutatja azokat a fránya bűnöket és arcokat.

Valamit nagyon tudhat Dézsy Zoltán, hogy a baloldal utálja őt és filmjét. Amelynek címe: Az ügynökök a paradicsomba mennek.

Juszt se mondjuk el a sztorit, legyen elég annyi, hogy az ügynökök tényleg a paradicsomba mentek a „rendszerváltás” alkalmából. Az ifjú, törekvő ügynök a Kossuth téri elektikus paradicsomba, az öreg, profi ágens Amerikába jutott. Az öreg munkásőr belehalt a „rendszerváltásba”, ő ugyanis tényleg elhitte, hogy változik a „rendszer”. A kádári elit meg szépen átváltozott – tőkéssé avanzsált.

És mindezt volt képe filmre vinni Dézsynek. Pedig ezekről a dolgokról „nem beszélünk”. Nem illik szóba hozni. Majd bolondnak minősítik a Dézsyt is, mint az 56-os „vénembereket”.

Megmondjuk egyenest: ez a film nem valami szakmai remek. E a film low budget kínlódás, kihozni a szűkös fillérekből valamit. Miközben a másik producer százmilliókkal nem tud elszámolni.

És a balliberális sajtó azt a másikat védi (hallgatással), emezt meg piszkolja, sározza.

És megdöbbentően tudatlan, bűnösen értetlen. A szerkesztőség meg hagyja kinyomtatni; például az egyik „kritika” szerint a főszereplő a Rózsadombon lakik. Ami szín hülyeség, a címe ugyanis többször elhangzik a filmben – és az Óra utca nem a Rózsadombon van. De ha már metafora volna a „Rózsadomb”), akkor miért süket a derék ítész az „Óra” utcára?

A balsajtó pont úgy érti (szándékosan) félre ezt a filmet, amint az Óra utcát is rózsadombinak titulálja.

Számon kérik a nem shakespeare-i árnyalású jellemábrázolást. És ezzel az ürüggyel akarják lenullázni a nagyon is shakespeare-i léptékű országárulást, amit a film ábrázol. És föl lehet róni ezer bakit meg technikai gyengeséget, de ép elméjű néző akkor is érzi, hogy mi a lényeg: a „rendszerváltás” nevű országos átverésben az SZDSZ társtettes és mint ilyen másodrendű vádlott a történelem ítélőszéke előtt.

A balsajtó és a „szürkeállomány” pedig önmagát leplezi le, amikor nem akarja megérteni, ami nyilvánvaló. A néző pedig plasztikus képet kap arról, hogy miért is rothadt szét ez a harmadik Magyar Köztársaság.

Dézsy (tán akaratlanul is) telibe találta a történelmi aktualitást: épp a legjobbkor mutatta föl, hogy a harmadik Magyar Köztársaság és az SZDSZ igencsak közös tőről fakadt. Az utóbbi lenullázásával a magyar nép jelezte: az előbbiből is elege van.

Csak ajánlani tudjuk mindenkinek ezt a filmet. Kivált a középiskolás korosztályoknak tenne jót, hogy lássák, értsék, miként vitték vásárra legszebb álmainkat is, már bimbó korukban azok, akik megannyi Júdásként árulták, ami szent: a Hazát.