Ahová a király is gyalog jár

(mondás)

Nincs királyi út…

(mondás)

Igazi kőkemény, szervezett és tervezett támadás indult a jobboldali kormány ellen. Magyarországból „bűz árad” , nyomatják ötvenezer helyen, hihetetlen intenzitással, sőt, meglepő módon a baloldal Gazsija is főnixként támad fel látszólagos haló poraiból, és elnyilatkozza magát, de a New York Times is védi a sajtószabadságot, a Süddeutsche hasábjai mellett karikatúra készül rólunk, satöbbi. Vagyis a baloldal nagyágyúi visítanak és visíttatnak rettenetes erővel az orbáni viktatúra ellen. A patás ördög visszatért, jaj rettegünk. Most már végre hitelesebben retteghetnek, hiszen az elmúlt nyolc évben ők voltak kormányon, és akkor azért kevéssé volt hihető a diktatúrától való félelem.

Egyszóval kőkemény támadás van. Körülbelül ugyanez a támadás volt 98-2002 között, meg 94-ig, és egyébiránt szinte mindig, amikor nem a drágalátos ballib újságírók kedvencei voltak hatalmon. Hát most nem azok vannak, tehát megy a sírás, nagy a rívás, végítélet van.

Az okai emellett teljesen egyértelműek. Valóban komoly gazdaságpolitikai fegyvertényeket mondhat a kormány magáénak. Bevezették az egykulcsos adót. Ez azt jelenti, hogy körülbelül háromszáz, optimistábbak szerint 350-400 milliárd forint marad az adózóknál.  Ez a pénz ráömlik a gazdaságra, fogyasztást generál, abból munkahelyeket, persze ettől még kérdéses, hogy érezhetően beindul-e tőle a szekér.

Másrészt az egyszeri állampolgárok felfedezhetik, hogy gyermekeik a szokásos családi örömök mellett is kincset érnek: ha van belőlük kettő, már alig kell, ha pedig három van, akkor valójában nem is kell adót fizetni. Ez egész kézzelfogható kincset érés, vagyis a gazdaságpolitikai alfa már megvalósult.

Emellett a magán-nyugdíjpénztárak sikítozása ellenére a pénz készpénzben visszakerül a középosztályhoz, és nem egy reményvételt jelentő papirosként lehet osztogatni, mint az assignatákat a francia forradalomban. Nem, azt a pénzt, amit a magán-nyugdíjpénztár elvitt, azt innentől megkapjuk. (Bár jelenleg adósságot fizetünk, amit a kedves ballibek hoztak össze ide nekünk.)

Ez teljesen egyértelműen az aktívak felé viszi el a jövedelmet, kedvez a középosztálynak, és a kompenzációnak köszönhetően a szegényebbek sem járnak rosszabbul. És az emberi jogok armageddona sem valósult meg azzal, hogy a szabálysértésekért elzárást is ki lehet szabni, viszont 40 százalékkal csökkent az áruházi lopások száma. Ezek azért komoly fegyvertények. 

Tehát elindulhat egy társadalmi „progresszió” ha úgy szeretnénk fogalmazni, ahogy a ballibek, csakhogy ez nekik inkább ellenforradalom.

Nagyon is érthető tehát, miért kínlódnak ilyen veszettül hangosan: félnek, hogy valóban történik valami, hogy valóban létre lehet hozni ebben az országban egy kicsit jobb lehetőséget, egy kicsit több jövedelmet, egy kicsit több pénzt.

Csakhogy ahelyett, hogy ezt szajkózná a kormány, vagyis az eredményeket kommunikálná, valamit nagyon nem jól csinál. A médiapolitikát például nem jól csinálja. Nagyon nem jól.

Kikerült Tölgyessy Péter a Kossuth Rádió 180 perc c. műsorából. Tölgyessyt arra kérte fel a vezetés, hogy egy „Fidesz-közeli” politológussal, egyes hírek szerint Lánczi Andrással szerepeljen közös műsorban. Tölgyessy erre nem volt hajlandó. Namost, egyrészt Lánczi András erősen morgolódna, ha azt mondanánk, hogy nem önálló szakmai kompetenciái miatt alkalmas egy ilyen műsor elemzőjeként szerepelni, másrészt Tölgyessy sem volt soha az a „fideszgyűlölő”. (Utalnék arra a tényre, hogy 1998-2006-ig fideszes képviselő is volt.) Mindketten független szaktekintélyek, saját gondolatokkal, szakmai háttérrel, sőt tekintéllyel.

Jaj! Hát ennyire nem lehet fafejű a vezetés! Alapvetően érthető indokok (ellenséges beállítottságú médiaszemélyiségek) miatt szeretne a kormány változásokat eszközölni. Szeretne barátibb, talán (horribile dictu!) jobban felé húzó médiát. Ez teljesen érthető. Csakhogy vannak dolgok, amiket nem lehet megúszni. Az első dolog a személyi kérdések rendezése.

Ha jobboldali beállítottságú embereket szeretnének ott látni, akkor tessék olyanokat betenni e szervezetekbe, ezt ugyanis nem lehet megspórolni. Hiába adok ugyanis rendeletalkotási jogot, hiába büntetek, hiába cenzúrázok, ha ellenfeleim helyükön maradnak, akkor azok majd kódoltan fognak beszélni, kódoltan szerkesztenek, és kódoltan vezetnek műsorokat. Aki velem van, az tiszta szívből csinálja amit csinál. Legfeljebb néha hibázik. Az internetes portáloknál pedig tessék oda pénzt adni, ahova köll. Aki a médiát szabályozza durva eszközökkel, abból cenzor lesz. És röhögni fognak a „Szalai Pannin”, mert egy harmadrangú reppert (repper, te jó ég, még a nevét is csak a harminc feletti családapák ismerik) betiltanak a jó esetben összesen napi 5000 hallgatót megmozgató Tilos Rádióban, ahova a végvonagló SZDSZ-nek is zsenánt figurákat tették be.

A kormány e területen meglehetősen rossz irányba megy a törvényalkotási és rendeletalkotási mechanizmusok túlpörgetésével. Itt ugyanis nem törvényt kell alkotni (illetve lehet, de az soha nem elég). Itt azt a munkát kell elvégezni, ami a nehezebbik vége a dolognak. Ugyanúgy kell egy jó csapat, mint az a közismert hírekkel foglalkozó tévénél volt, és ki kell nevelni őket, továbbá meg kell találni a régi közmédiumokból kirúgott embereket, újra kell keresni a régi jegyzetfüzeteket a nevekkel, és újra lehetőséget kell adni nekik. Akik pedig velünk vannak nagyrészt, vagy legalábbis objektívek, azokat pedig miért kell bántani?

Másképp nem megy. Izmozni, törvénykezni, rendelkezni itt nem elég. Csak úgy érhet el egy kormány eredményt, ha személyi állományt tölt fel. Márpedig itt nagyon fontos lesz tenni valamit. Ugyancsak fontos nemcsak a vezetői gárdában, hanem a közép és kiskáderek vonalán lépni. Ha ugyanis ez elmarad, akkor más pártok fognak megerősödni. Tiszta tekintetű, egykor plakátoló, kampányoló lelkes és diplomás (!) gyerekek állnak és néznek, hogy mi is történik. Ugyanis velük nem történik semmi. Márpedig kellene. Két variáció lehetséges: vagy produkálunk valami olyat, ami ott készül, ahová a király is gyalog jár, vagy felfogjuk, hogy nincs királyi út.