„Nem érdekel senkit azigazság. Sem az emberi jogok. Mindenkit csak a magaigazsága és a maga jogai érdekelnek. A többi, az mind csak üres jelszó” – írja Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyvében. Aldous Huxley azt mondta valamikor: „egy unalmasigazságot háttérbe szoríthat egy izgalmas hazugság”. És Petőfi is feltette már a kétségbeesett kérdést: „Igazság! Alszol?”

Valami hiányzik. Pedig már Szókratész is felhívta a figyelmet a fontosságára. Descartes a latin eredetű ratio szóval illette. Kant úgy fogalmazott: sensus communis. A józanész. Ez hiányzik. Érdemes megfigyelni, hogyan lesz legendából történelmi tény, miként alakul egy mítosz megfellebbezhetetlen valósággá. A történelem fontos összetevői: forrás, forrás és még több forrás. Illetve a józanész. És mi árt a legtöbbet a történelemnek? A naivitás, a túlzott magabiztosság, a megalapozatlan feltevések láncolata. Confederacy theory – összeesküvés-elmélet. Ez a babonák lajtorjájának az a magas foka, ahol az észérvek falba ütköznek, ahol nincs helye a gondolatnak. A kultúrák keresztútja. De nevezhetjük nemes egyszerűséggel Barguzinnak is.

Petőfi és a szibériai elmélet újra és újra fölbukkanó tévhit. Az egyszerű ember el sem tudja képzelni, milyen nehéz – szinte lehetetlen – elzárni egy megnyitott csapból kicsurranó legendaforrás útját. Mert mindenhová beszivárog, hogy aztán gejzírként törhessen elő a föld felszíne alól. 2010. augusztus 1-jén tette közzé Patrubány Miklós "El kell temetnünk Petőfi Sándort! - Tűnődés Petőfi Sándor fehéregyházi eltűnésének 161. évfordulóján" című „proklamációját”.

Tekintve, hogy Patrubány úr nem Petőfi-kutató, tűnődése rengeteg pontatlanságot és megalapozatlan állítást tartalmazott. Mivel a Magyarok Világszövetsége erkölcsi alapdokumentumában, a Magyar Nemzeti Minimumban megfogalmazott célkitűzés – miszerint támogatni és szorgalmazni kell Petőfi Sándor halála körülményeinek teljes feltárását – számomra kedves gesztus, sőt, jelentős lépés volt, ezért felkerestem az internet segítségével a szövetség elnökét, hogy korrigáljam hibáit és felvilágosítsam, a Petőfi-kutatás alfája és omegája nem Kéri Edit Petőfi Szibériában?! című könyve.

Hamarosan válaszolt korrekciómra, megkérdezve, hozzájárulok-e ahhoz, hogy a szövetség hivatalos lapjában, a Honlevélben publikálja azt. Én erre igennel feleltem, ám az említett újság 2010. szeptemberi számában - nem hiánytalanul - az én írásom jelent meg nevem alatt. Kisebb újrafogalmazásokat figyelmen kívül hagyva is komoly tárgyi változtatásokkal publikálták immáron nyílt levelem.

A lap októberi számában reagált rá Kéri Edit hét oldalon. Erre szeretnék válaszolni az alábbiakban úgy, ahogy azt a Patrubány úr által „történészeket megszégyenítő színésznek” nevezett amatőr történész tette, pontokba foglalva.

1.Kéri Edit idéz a Honlevélben megjelent „vitairatomból”: „Ezt írja: »a valóság az, hogy Mihail Küchelbecker 1856. májusában halt meg Barguzinban«. Nem, Szűcs úr!” Bizony nem, Kéri asszony! Tudniillik Patrubány Miklósnak elküldött levelemben a következőképp szerepelt a mondat: „a valóság az, hogy Mihail Küchelbeckert 1856. augusztus 26-án II. Sándor cár amnesztiában részesítette, s később, ám valóban Barguzinbanban halt meg, ráadásul az elbeszélések szerint is Puskin Mihail testvérének, Vilhelm Küchelbeckernek barátja volt, aki azonban Tobolszkban hunyt el, jóval 1856 előtt (ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Puskin csupán 1837-ig élt).” Bizonyítani tudom, hogy ezt küldtem el Patrubány úrnak, és ha akarja, ő is tudja hitelesíteni. Ön ezt írja: 1856 májusában Alekszander Petrovics hunyt el, „a lázadó dekabrista tengerésztiszt 1859-ben halt meg, 61 éves korában.” Ezzel a mondatával is engem igazol, ugyanis a következőket közölte a Népszava 1988. május 14-ei számában: a dekabrista Mihail Küchelbeckert, aki Puskin barátja volt, 1846-ban helyezték végső nyugalomra. 1856-ban mellé temették a Petőfinek vélt Petrovicsot, azaz minden bizonnyal két forradalmár és költő fekszik egymás mellett. Ha elfogadjuk, hogy Mihail Küchelbecker 1859-ben – és nem 1846-ban – halt meg, akkor nem temethették mellé 1856-ban Petrovicsot. Úgy gondolom, ez további bizonyítást nem igényel.

2.Jogosan bírál, amiért általánosítottam a Megamorv-Petőfi Bizottság tagjait, és úgy fogalmaztam, hogy Önök felfedeztek egy „eredeti” Görgey-levelet, holott ezt egyedül Balajthy András találta. Ráadásul csak annyiban nevezhető eredetinek, hogy a dokumentum bal felső sarkában szerepelt a követlező szó: copie. Abban is igaza van, hogy hibásan németesen, k-val írtam, nem pedig franciásan, c-vel. Azonban a levél „eredetiségén” ez mit sem változtat.

3.Hosszasan értekezik az általam kifogásolt, rendkívül sokféle hadifogolylistáról. Arról a listáról, amelyik nem is létezik. Ezt Ön is elismeri, ám a Bizottság által terjesztett kósza híreket mind Balajthy András nyakába varrja. Akaratlanul is Lengyel József jut eszembe, nyilván tudja, kire gondolok. Ő azt írja Végszavam Petőfi Sándor eltűnéséhez című összegző publikációjában: „Kik meghaltak, – hallgatnak. Nem bizonyíthatnak senki mellett, senki ellen. És ez nagyon kényelmes dolog azokra nézve, kik azon elhaltak viselt dolgairól beszélnek, vagy beszélni akarnak” (Magyar Polgár, 1880. 191-192. sz.). A. Tjivanyenko, E. Djomin és Vaszil Pagirja jelentőségét hangsúlyozza és személyüket méltatja. Fel tudtak mutatni ezek az emberek egyetlen hiteles forrást is, kedves Kéri Edit? Egyetlen hiteles dokumentummal tudtak szolgálni? Vagy talán Maria Morokova zavaros elbeszélését kellene tényként elfogadni? Megteheti. Ettől még nem kezelhető bizonyítékként. Miként az ősi mitológiákat és a primitívnek nevezett kultúrák hitvilágát is a helyén kezeljük. A kettéhasított tordai hegyről vagy Petőfi élve eltemetéséről nem is beszélve. Ezekre több szót nem pazarolnék, cáfolták már elegen az elmúlt évek során.

4.Térjünk tehát a „legfontosabb bizonyítékra”. Önt idézem: „Megkaptam antikváriumban Andics Erzsébet 1965-ben kiadott 3 kötetes ’48-as dokumentum forrás-gyűjteményét. Ebben az egyik német nyelvű irat kelte: 1849. május 14., Bécs. Tartalma: Minisztertanácsi Jegyzőkönyv. Itt Schwarzenberg előterjeszti – a bécsi orosz nagykövettel való előzetes megbeszélés után, hogy az oroszok, akik nagy sereggel segítenek a magyar háborút letörni, »transzportálhatják« a magyar foglyokat, »Észak-Ázsiába, Szibériába és Kamcsatkába.« A pénzügyminiszter [Philipp Krauss báró – Sz. G.] felpattan: »Ez nem méltó az osztrák lélekhez!« Végül hosszas vita után mind aláírják! Ez volt az ára a 200.000 orosz katonának! […] Június 3-án Ferenc József, aki ezt aláírta, visszatér a »transzportálások pontos helyének« megállapítására.” Ez egy valóban létező, ismert és hitelesnek elfogadott minisztertanácsi határozat. Csakhogy nem bizonyít semmit. Tudniillik arról szól, hogy az osztrák fél elfogadja Alexander Bach indítványát, amely egy esetleges deportációt tenne lehetővé. Ám egy szerződés akkor érvényes, ha azt mindkét fél aláírja. Ezzel szemben az 1849. június 10-én Varsóban megkötött végleges egyezmény a következőket tartalmazza: „Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez történik a hadiszökevényekkel is.” I. Miklós cár nem fogadta el a Habsburgok javaslatát. És ezt nevezi Ön a „legfontosabb bizonyítéknak”.

5.A magyar és a szovjet tudósokon kívül a clevelandi James T. McMahon és Steven Reger, valamint a Washingtoni Katonai Pathalógiai Intézet (AFIP) laboratóriumától (AFDIL) Victor W. Weedn is megállapította, hogy a Kiszelyék által kiásott csontváz nemét tekintve nő, holott a Megamorv-Petőfi Bizottság azt állította, hogy Amerikában férfi csontváznak minősítették a leletet. Ezt sem tudta megcáfolni, csupán annyit írt: „itt olyan sötét, bűnügyi hamisítások történtek, hogy ezt a krimit majd Ulan Ude-tól Clevelandig és New Yorkig három nyelven kell majd nyomozni. […] Ez egy nagyarányú, kispekulált bűntény – meg kell tudni, melyik boszorkánykonyhában készült!” Magyarán minden hivatalos tudományos vizsgálat szerint az Önök által kiásott csontváz egy nőé, ezen megállapítás pedig Ön szerint egy nemzetközi bűntény. Erre sem pazarolnék több szót.

6.„Ön ír az Akadémián lévő hiteles Petőfi-hajszálakról is – miért nem azt hasonlítjuk össze a csonttal? Mert ennyi szörnyű ellenségeskedés, sőt bűncselekedet után félünk, hogy direkt kicserélték a hajszálakat! Alapos a gyanúnk!” Ezt az állítását én sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom. Nem vagyok az Akadémia tagja. Ugyanakkor megkérdezem Önt, Kéri asszony, miért nem végezték el a Bizottság által Petőfinek nevezett csonton a DNS-vizsgálatot eddig? Megtehették volna. Állítólag egy német kolostorban – nyilvánvalóan nem megfelelő körülmények között – tárolják a csontokat hosszú évek óta. Talán azt gondolja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hozzájárul majd ahhoz, hogy az esetlegesen kihantolt Hrúz Mária-csontváz és az Önök által feltárt csont egymás mellé kerüljön? Nagy balgaság lenne az intézménytől. Ugyanúgy fennállhat a gyanú, hogy Önök akarják kicserélni a két leletet, ezzel „bizonyítva” a génállomány azonosságát. Jobb, ha tudomásul veszi, amíg meg nem történik az állítólagos Petrovics-csont DNS-vizsgálata, az analízis eredményének – megváltoztathatatlan – publikációja, addig esélye sincs sem Önnek, sem pedig a Bizottság többi tagjának arra, hogy elérjék a Petrovics-Petőfi családi kripta felnyitását. Önöké az első lépés. Ha biztosítják az Akadémiát arról, hogy nem manipulációval kívánják feltételezésüket alátámasztani, és ennek jeléül elvégeztetik egy Önök által megbízhatónak vélt, szakmailag elismert tudományos körrel a Bizottság által kihantolt testereklyén a DNS-analízist, ennek eredményeit nyilvánosságra hozzák – megmásíthatatlanná, megváltoztathatatlanná teszik –, akkor ezennel megígérhetem Önnek, minden tőlem telhetőt megteszek a Hrúz Mária-csontváz exhumálásáért. Addig azonban a kripta háboríthatatlanságáért teszek meg minden tőlem telhetőt.

Azt írja: „No name, no comment. De sajnos, végső DNS-azonosítás se – Demszky miatt!” 2010 novemberétől Tarlós Istvánnak hívják a főpolgármestert. Forduljon hozzá! Most már nem hivatkozhat Demszky Gáborra. Ám ne higgye, hogy kontroll nélkül azt teheti majd a kripta tartalmával, amit csak akar! Ismételten Önt idézem: „A csontok önmagukért fognak beszélni” (Petőfi Szibériában?! Budapest, 1990. 9. oldal).

A Honlevélben publikált levelem tartalma pedig – pontosabban a levél tartalmának azon része, amely változtatás nélkül került a lapba – továbbra is fennáll. Önök – szerény személye, Morvai Ferenc, Kiszely István, Kardos Lajos és a Bizottság többi tagja, nemcsak Balajthy András – azt állították (akkor együttesen, hiába határolódtak el egymástól az utóbbi években), hogy birtokukban van a fogolylista, amely bizonyítja Petőfi elhurcolását Szibériába. Később módosították, Petőfi elhurcolását nem bizonyítja, de magyarokét igen. Aztán kiderült, hogy azt sem. Egyszer 150 fogoly, másszor 300. Egyszer 1176 (erről utóbb kiderült, hogy a lap oldalszáma), másszor 1700. Végül egy sem. A hozzám intézett válaszában közöl egy képet a következő aláírással: „Petrovics Sándor sírtáblája Barguzinban, 1916.” Holott ezt a képet Svigel Ferenc tette közzé 1940 őszén, miszerint Iliszunszkban találta. Ön a következőket írja: „Az orosz kutatók rájöttek, hogy a mai Eliszun falu […] a cári időkben Iliszunszk volt”. No, akkor hogy írhatta a Svigel-féle kép alá, hogy Barguzin? Ez esetben ki hamisít és ki csal, kedves Kéri Edit? Ezek után zokon veszem fenyegetését, hogy akár fel is jelenthetne írásomért. Kiváltképp, hogy nem is úgy jelent meg, ahogy én azt megírtam. Körültekintőnek kéne lenni, nem pedig könnyelműen dobálózni az adatokkal!

Kérem, higgye el, mi nem egymás ellenfelei vagyunk! Ugyanakkor elsődleges célom az igazság keresése, valamint annak elérése, hogy a legendákat legendákként kezeljük. Kerülni kell a misztifikációt, mert ez csak árt a kutató munkának. Éppen ezért ütök meg kemény hangot, ha úgy érzem, a valóságot képzetekkel akarják elhomályosítani. Amikor úgy érzem, az unalmas tényeket háttérbe akarja szorítani egy izgalmas, ám valótlan hiedelem.

Bizonyítékok híján a csontok vizsgálatáig az Ön legendákat valósággá metamorfizáló tevékenysége nem más, mint egy sértett, akarnok „kamasz” önigazolási próbajátéka. Addig azt kell éreznem, Ön kigúnyolja történelmünket. Ehhez pedig sokan asszisztálnak. Még többen pedig el is hiszik. Bekövetkezettnek kell látnunk Petőfi elkeseredett sóhaját: „Igazság! alszol? vagy meg is halál?”

(A szerző az Országos Petőfi Sándor Társaság rendes tagja)