„Minden fronton győztünk – Lemberg még a miénk”. A hazai sajtótörténet az I. világháború egyik leginkább tragikomikus címszerkezeteként jegyzi az idézettet. A pártállam vége felé is született hasonló: „Teljes az egyetértés – Folytatódott a vita”…  Nos, a rendszerváltozás után két évtizeddel még mindig túlcsordul a sajtó segíteni akaró buzgalma.

„A katolikus egyház az utolsó pillanatban megállítaná a népességfogyást - Nem kell félni a házasságtól”.

Igen, a tragikum itt is jelen van. Ezért hát nem szabad elviccelni a fájdalmas ellentmondást. A népességfogyás borzalmas következményeket vetít előre. Valamit tennie kell tehát a legnagyobb honi egyháznak is, hogy megelőzze a beláthatatlan súlyosságú bajt.

Épp ezért különösen ártalmas, hogy rögtön a tragikus jelzés után a komikum is megjelenik, és komolyan vehetetlenné teszi a figyelmeztetést. Kik jelentik ki ugyanis, hogy a házasságtól nem kell félni? A katolikus püspökök. Épp azok, akik csak gyerekként látták belülről a házasságot. Felnőttként nem szerezhettek tapasztalatot róla. „Ajánlhatja-e a kerékpározást jó szívvel egy ponty?” – érzékeltethetnénk a helyzet sutaságát a legkevésbé sem jóindulatú hasonlattal. 

Maga a most kiadott körlevél ad megfontolandó intelmet: „a hívő keresztény (…) nem élhet a valóságtól elrugaszkodott álomvilágban sem.”

Pontosan ez a helyzet. Így hát a hívő keresztény püspökök sem rugaszkodhatnak bele az álomvilágba, azaz nem remélhetik: senkinek nem jut eszébe, hogy a házasság mindennapjainak kérdésében az ő tanácsaik nem feltétlenül a leghitelesebbek.

De olvassuk a körlevelet tovább.

„Társadalmaink irányvesztésének világos jele a népesség fogyása. Hazánk lakossága az idén tízmillió alá csökkent.”

Igaz. És váratlanul történt ez? Sajnos nem. Magyarországon – még Nagy-Magyarországon – a születések száma 1900-ban kezdett el csökkenni. Ezzel együtt még nyolc évtizedig valamivel többen születtünk, mint amennyien meghaltunk. Sarkos évben, 1956-ban adott le vészjelzést a Statisztikai Hivatal: a fogyás folyamata nehezen megfordítható… És a csökkenés 1980-ban be is következett: akkor még a 11 milliós lélekszámhoz közelebb.

Volt-e szava a Katolikus Egyháznak a növekvő baj ellen? Igen, hála Istennek, volt. Püspökeink rendre figyelmeztették a híveket – és amennyire szavuk eljutott hozzájuk: a nem híveket is – a veszedelemre. Mindamellett a hangvétel mostani drámaisága húsz évvel ezelőtt talán hatásosabb lett volna. 

„Gyakran félünk meghozni életünk nagy döntéseit, elkötelezni magunkat a sírig tartó hűségre egy jó házasságban.” Igaz, ám nőtlenséget fogadó férfiaktól ez meglehetősen bizarrul hangzik, még akkor is, ha papok, püspökök mondják. „Ma mégis azt látjuk, hogy gyakran hiányzik a nyitottság a sírig tartó házassági közösségre. Mintha félnénk attól, hogy igent mondjunk az életre!” Valóban, bátorság is kell ehhez. Vajon példát mutat-e ilyen bátorságra maga az egyház, s előveszi például a cölibátus újragondolásának lehetőségét?

Ez utóbbira egyébként éppen a Katolikus Egyház jövőjéért mélyen aggódó világiak figyelmeztetgetik a valós kérdésekre nyitott püspököket. Értsék meg az idők jeleit – ahogy a Szentírás int.

„Európa, ahol annyi nemzet kultúráját alakította Krisztus evangéliuma, ahonnan a keresztény örömhír hirdetői eljutottak az egész világra, ma azonosságának mély válságát éli át” – olvasni a magyar püspökök körlevelében. És büszkék lehetünk főpapjainkra. Bátrak, mert vezető katolikusokként meg merik említeni, hogy Európa identitásával bajok vannak.

Ez pedig a keresztények, s elsősorban talán a katolikusok ügye.

Maga az európai identitás ugyanis éppen a kereszténység – akkor még egységesen katolikusság – védelmében kezdett kialakulni a VIII. században. Akkor az iszlám harcosok ellen védték a kontinenst több nemzet keresztény katonái, ahogyan a krónikaíró akkor a történelemben először nevezte őket: „az európaiak”.

Vajon a katolikusság ma az akkoriak bátorságával védi-e a kontinenst a jóval bonyolultabb és nagyobb veszélyektől? Vélhetően ezen is el kell gondolkozniuk az Egyház papjainak és híveinek. Épp azért, hogy hittel, s egyben igazi hitelességgel védhessék a jóakaratú emberek legnagyobb kincsét: a családot.