A 2010-es önkormányzati választások mamutpárttá növelték a Fideszt, másképpen fogalmazva: tovább erősödött a magyar pártrendszerben a Fidesznek az áprilisi választásokon létrejött kiemelkedően domináns jellege az országgyűlési mandátumok kétharmadának a megszerzésével.

Az Orbán-kormány kinevezési gyakorlatával a Fidesz gyorsan kiépítette széles hadállásait az államigazgatás felső és regionális szintjein – az alsóbb szintek (lásd: formálódó járási rendszer) elfoglalása még hátravan. Október 3-án csaknem minden fontos önkormányzati pozíciót megszerzett a Fidesz-KDNP pártszövetség, aminek gyakorlatilag az a következménye, hogy szinte minden politikai döntés – lett légyen szó minisztériumok, regionális fejlesztési tanácsok, megyei, vagy városi közgyűlések szintjéről – a Fideszen, illetve az általa vezetett kormány által kinevezett embereken, vagy a lakosság által megválasztott politikusain fog múlni. Magyarország elmúlt húsz évében nem összpontosított ekkora hatalmat egyetlen egy párt sem. Ahogy azonban már többször rámutattunk, a magyar politikatörténet elmúlt másfél évszázadában ez korántsem volt példa nélküli, sőt ez volt maga a normalitás.

Véget ért volna tehát a rendszerváltozás kezdete óta eltelt időszak, amikor is egyik választásról a másikra radikálisan átalakult a pártrendszer, s a nagy kormánypártok drámai mandátumveszteségeket szenvedtek el (MDF: 1994, MSZP: 2010), s beáll hosszú időre Orbán Viktor kötcsei beszédben felvázolt centrális erőterének nagy pártjának, a Fidesznek a több cikluson keresztül át tartó stabil kormányzása? A mostani helyhatósági választások tovább erősítettek azokon a feltételeken, amelyek ponttá formálhatják a mondat végén meglévő kérdőjelet. Ezúttal a szavazók tehát nem kizárólag a helyi politikusokról döntöttek, még csak nem is pusztán a kormány munkájáról, hanem – még ha ennek nem is voltak feltétlenül tudatában – arról is, hogy további segítséget adjanak-e ahhoz a Fidesznek, hogy akár évtizedekre megvesse a lábát a hatalomban.

Nemzetközi kitekintés

A nyolc-tizenkét, vagy akár 16 évig tartó kormányzásra a nyugati politikai rendszerekben is találhatunk példákat (pl. Margaret Thatcher, Helmut Kohl, Tony Blair). Ám az ottani helyhatósági vagy tartományi választások gyakran szolgálnak figyelmeztető lakmuszpapírként a regnáló kormánypártok számára: a helyi választásokon elszenvedett vereségük tanulságait levonva ismét eredményesen szerepelhetnek az országos megmérettetésen (ez különösen a föderális Németországra igaz, ahol a tartományi választások nagy részét nem az országos választások évében tartják). A helyi választások során kialakult erőviszonyok sok esetben valóban a regnáló kormánypártokkal szembeni ellensúlyt képeznek a nyugati politikai rendszerekben, de az utóbbi két évtized tendenciái a politikai rendszer országos szintjén való fokozott megosztottságra is utalnak: a korábban nagy néppártoknak egyre keményebb kihívásokkal kell szembesülniük arrafelé, egyre több kisebb párt jelent meg a törvényhozásban.  Ha tehát a nyugati országok helyi döntéshozatali szintjét is hozzávesszük, akkor meglehetősen tagolt erőviszonyokra bukkanunk, ahol általában egyetlen egy pártnak sem szokott lenni a többi pártot jelentősen háttérbe szorító szerepe (ez alól Nagy-Britannia általában kivétel volt, de most ott is koalíciós kormány van).

A Fidesz roppant megerősödésével Magyarországon a nyugati politikai tendenciákkal igencsak ellentétes folyamatok indultak be, a politikai rendszer döntéshozatala mindinkább egyszínűbbé válik – mindez azonban inkább megfelel a sajátos magyar politikatörténeti hagyományoknak, mint a mostani nyugati tendenciáknak.

A választási eredmény mélyebb okai

Aki szigorúan a közelmúlt történéseire veti tekintetét, az a magyar pártrendszer viharos átalakulásait, képlékenységét figyelhette meg. Az 1998-as választások nyomán jött létre a 2010-es választásokig tartó éles dichotómia, amelyben az MSZP és Fidesz két nagy párként az egymás elleni küzdelmeivel határozta meg a magyar pártrendszert, és olyan érzése támadhatott, hogy egyik sem elég erős ahhoz, hogy tartósan elbírjon a másikkal. Ehhez képest ebben az évben óriási újdonságként hatott, hogy a Fidesz-KDNP közös listája egymaga képes volt az országgyűlési képviselői helyek kétharmadának a megszerzésére, és az MSZP tönkreverésére.

Ha azonban a magyar múlt mélységébe nézünk, azt látjuk, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz évet inkább kivételesnek kell minősítenünk, ugyanis amióta pártokról beszélhetünk Magyarországon, az volt a jellemző, hogy egy párt hosszú éveken, de inkább évtizedeken keresztül képes volt domináns kormánypártként uralni a közéletet. A dualizmus idején a Szabadelvű Párt, a Horthy- korszak során pedig az Egységes Párt, később a Magyar Élet Pártja töltött be hasonló szerepet.

Az 1948-1990 közötti korszak merőben különbözik ettől, hiszen ebben az időszakban egyetlen állampárt (MDP, majd az MSZMP) vett részt az ország irányításában. A koszak jelentősége az, hogy megnyújtotta azt az időszakot, amikor egy nagy párt döntéseitől sok minden függött országos és helyi szinten. 1867-1990 között tehát a nyilvánosságra erőteljesen ható politizáló értelmiségiek számos nemzedéke szocializálódott olyan korszakokon át, amelyekben egy-egy párt kizárólagosan vagy dominánsan töltötte be a magyar politikai élet centrumát - ez persze már akkor merőben különbözött a nyugati politika folyamatosan megújuló és innovatív megoldásaitól, a magyar politikai kultúrába azonban mélyen beivódott.

E meglehetősen hosszú időszakot követően 1990 után sokan riadtan figyelték a pártok értelmetlennek tűnő huzakodását, és azt, hogy a korábbi évtizedekhez képest lassabban és nehezebben születnek a politikai döntések. Ebben hozott döntő – és meglehet, hosszabb távú – fordulatot a magyar politikában a 2010-es év.

Az önkormányzati választások üzenete és hatalompolitikai jelentősége

2010. október 3-a csaknem teljesen leépítette a kormányzat helyi kontrollját, vagy ha úgy tetszik, ellensúlyát. A magyar politika korábbi megosztottsága tovább csökkent, bár ez a folyamat - ahogy azt láttuk – már 1998-ban megkezdődött.

Egyetlen egy párt nem ért el helyi szinten ilyen nagy győzelmet, mint most a Fidesz. A győzelem nagyságát persze mutatják a megyei közgyűlés listás eredményei (a Fidesz most minden megyében és a fővárosi listán is abszolút többséget szerzett), de korántsem adnak igazi képet a beállt fordulatról. Az önkormányzati választási rendszer sokban különbözik az országgyűlésitől, ráadásul jóval alacsonyabb is szokott lenni a részvétel, ezért érdemes óvatosan bánni az országgyűlési listás eredményekkel való összehasonlításokkal.

A mostani választások igazi tétjét az jelentette, hogy kinek sikerül a főpolgármesteri pozíciót elhódítani, mely pártoknak milyen arányban sikerül hatalmat szerezni a Fővárosi Közgyűlésben, a fővárosi kerületekben és a megyei jogú városokban. Ezeken a helyeken összpontosul helyi szinten a legtöbb a pártok uralta közgyűlések által elosztható pénz, a legtöbb önkormányzatokhoz tartozó intézmény, gazdasági társaság és cég. A pártok pénzelosztó és patronázs hatalma tehát ezekben a városokban koncentrálódik, nem pedig a megyékben, vagy a kisebb településeken.

A megyei önkormányzatok jelentősége ráadásul még amúgy sokat csökkent a rendszerváltozás óta, amiért a forráskivonások és a fejlesztési pénzek jelentős részéről való döntések regionális szintre áthelyezése a felelősek.

Az MSZP 2002-es győzelme idején is képes volt meggyengült ellenzéke, a Fidesz a 22 megyei jogú nagyvárosból ötnek a vezetését megszerezni, a budapesti kerületek kisebb részében többségét biztosítani. A mostani választások következtében viszont az ellenzéknek (ezen belül az MSZP-nek) csak egyetlen egy megyei jogú város polgármesteri posztját sikerült megszereznie (Szeged), és mindössze négy fővárosi kerületben nem lesz fideszes polgármester, ebből három polgármesteri posztot adnak a szocialisták. Csakhogy az MSZP ezen – meglehetősen szerény – sikerét rögtön relativizálja, hogy csak Budapest XIII. kerületének képviselő-testületében tudtak a budapesti kerületek és a megyei jogú városok közül többséget szerezni, márpedig a magyar jog szerint a polgármester hatalmi jogosítványait elsősorban csak a képviselő-testület által meghatározott keretek között gyakorolhatja.

A Szocialista Párt tehát hiába előzte meg jobban a Jobbikot a mostani listás szavazatok alapján, mint tavasszal, nehézségei tovább fokozódhatnak. Az állami támogatás jelentős csökkenése után mostantól azzal a veszéllyel kell szembenézni, hogy a párt szponzorai még kevesebb hajlandóságot mutathatnak majd arra, hogy anyagilag pénzt fektessenek ebbe az ellenzéki pártba. A szponzorok a befektetett pénz után valószínűleg ellenszolgáltatást várnak a párttól, márpedig ezt a párt csak akkor tudja teljesíteni, ha komoly esélye van a következő választásokon a hatalom megszerzésére, vagy a nagyobb városokban és a fővárosban van olyan döntéshozatali helyzetben, hogy jókora haszonnal kecsegtető út- és intézmény-felújításokra, vagy nagyobb beruházások kivitelezésére adjon megbízást a szponzorainak, vagy a hozzá közeli cégeknek.

Az MSZP 2002-ben még bőven képes volt kínálni támogatóinak ilyen lehetőségeket, hiszen a főváros irányításában is részt vett. Október 3-a után a minimálisra zsugorodott az MSZP lehetősége, hogy helyi pénzek elosztásáról, és hatalmi posztok odaítéléséről egymaga döntsön - a Jobbik, de különösen az LMP még ennek az alacsony szintnek a közelébe sem tudott érni. Ezzel szemben a Fidesz Budapest, további fővárosi kerületek (IV., VI., VII., IX., X., XV., XXI.) és újabb megyei jogú városok (Miskolc, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Szombathely, Dunaújváros) megszerzésével 700-800 milliárd forintos nagyságrendű újabb közpénz elköltésének jogát kapta meg a választóktól. Megfordítva az előbbi gondolatmenetet, mostantól még több vállalkozó, cég üzleti eredményességét befolyásolhatják a fideszes politikusok döntései, aminek következtében a Fidesz olyan nagy szponzori háttérre tehet szert, amely lehetővé teszi számára, hogy versenytársainál jóval drágább - professzionálisabb és hatékonyabb – kampányt legyen képes lebonyolítani, ezáltal is növelve jövendőbeli választási esélyeit.

Végkövetkeztetés

A bevezetőben megfogalmazott dilemma eldöntésének kérdése – a mostani helyhatósági választások milyen mértékben adtak segítséget a Fidesznek a több cikluson át való kormányzáshoz – a most látható tendenciák alapján a Fidesz, és nem ellenfelei kezében lesz. A két demokratikus és szabad választáson a Fidesznek adott roppant hatalom az ellenzéknek alig ad közjogi lehetőséget arra, hogy gáncsolni tudja a második Orbán-kormány elképzeléseit. Az elmúlt nyolc év gazdaságpolitikai örökségét persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, de még egyetlen egy kormánypárt sem rendelkezett olyan nagy közjogi döntéshozatali mozgástérrel, mint a mostani Fidesz. Ebből tehát az következik, hogy most még elsősorban a Fideszen múlik, sikerül-e a jó kormányzással, hatékony kommunikációval a választópolgárok elégedettségét annyira megőrizni, hogy több cikluson át fennmaradjon a kormányzati hatalma.

Ma a jelenből visszafelé egyértelműnek látszik, hogy a második Gyurcsány-kormány nagyon hamar eljátszotta sorsa alakításának az esélyét, s az egyre inkább átment az akkor még ellenzéki Fidesz kezébe. Ma az ellenzék megosztott és gyenge, és a most lezajlott önkormányzati választásoknak azért is van jelentősége, mert nem adtak se az MSZP-nek, se a Jobbiknak (az LMP-nek meg végképp nem) elegendő pozícionális és anyagi hátteret ahhoz, hogy megerősödve szálljanak szembe a Fidesszel.  A lokális erőviszonyok Fidesz javára történt további eltolódása miatt is a második Orbán kormány hatalmára a legnagyobb veszélyt – ellentétben az 1990 óta eltelt időszak nagy részével – nem a saját ellenzéke, hanem saját esetleges hibái, vagy az ország gazdaságát megrendítő újabb nemzetközi válság jelenti majd.