Épp tegnap egy bizonyos bevásárlóközpontban járt egy kedves ismerősöm, ahol a következő tapasztalatokat lehetett szerezni.  A bizonyos cég kenyere címke szerint 129 forintot ért az eladónak.  Ott is volt, hogy Weszkó. Merthogy western értékrenddel rendelkezett. Meg, hogy gazdaság. Merthogy gazdaságos. Szóval sejtjük, melyik cégről van szó, de nem tudjuk. A kenyér tehát 129 jó magyar forintba került, két polcon keresztül ez az árcímke volt feltüntetve, és aztán a pénztárnál 270 jó magyart kértek érte.

Ez volt az a pillanat, amikor ismerősömben elszakadt a cérna, vöröslő fejjel szólt oda a pénztáros kislányhoz, hogy ugyan mégis a 129 froncsiból hogyan lett 270? A kislány a „vevőszolgálat” nevezetű helpdesket ajánlotta. Legtöbben itt feladták volna, ám ismerősöm vöröslő feje nem hagyott kétséget affelől, hogy továbbvonul. És megtette. A vevőszolgálatnál aztán sikerült egy meglehetősen semmitmondó magyarázatot kapni, hogy a „kövön sült kenyér” kerül 129-be, míg a fehér kenyér típusú  bizony 270 pénz. A kövön sült… ja, nyilván mert az az olcsóbb technológia…

Némi vita, puffogás, meg a vöröslő fej hatására a pénzt ismerősöm visszakapta, de az egészet, nem a „túlszámlázás” összegét. Azaz kenyér vissza, pénz vissza - in integrum restitutio.

És itt van a komoly probléma. A magyar mentalitás iskolapéldája ez.  Számtalan esetben sikerült megfigyelnünk a következő jelenséget: ha a tojást egy kicsit drágábban adják, mint ahogy kiírták az árát, akkor baj van. Ha a hús le van árazva, de a kasszánál az eredeti árat ütik be, akkor pógárunk sietősen tiltakozik. Ha valaki lassan megy az úton, az hülye, ha valaki a két sávos úton nem előzi meg a kombájnt, az csiga, vagy tetű stb. Megy az egymásra mutogatás, meg a forintos problémák feletti kakasviadal. A gond azonban az, hogy az elmúlt húsz évben volt egy politikai erő, amellyel szemben soha nem lépett fel senki ilyen módokon.

A szocialista szabaddemokrata kormányzat és önkormányzatiság alatt a következő jelentős eredmények születtek: dupla, illetőleg tripla árakon csináltak egy jól kinéző főteret. Rendszerint az önkormányzati vagyonkezelőkbe betették saját embereiket. Sok esetben e saját emberek segítségével megvásárolták a helyi ….-t (és ide mindenki helyettesítse be a tapasztalatai szerint megtörtént esteket). A két sávos út nem lett négy sávos, a járda romos maradt vagy éppen romosabb lett, és így tovább. Valamilyen oknál fogva viszont e városok adósságállománya kitartóan emelkedett.

Tisztelet persze a kivételeknek.

A polgármester, a képviselőtestület pedig eközben rendületlenül szocialista-vagy szoclib volt, gyakran több mint tíz éve. És szerették őket! És jöttek a dunmák, hogy jaj, de a mi „Gáborunk” az nem tehet semmiről!

Mi nem történt ez alatt a több tíz év alatt?

A kedves választópolgárok nem érdeklődtek az útjaik, a parkjaik (le)épültségi foka, a hivatali állapotok, lassú ügyintézés, stb. miatt. Pedig fizettek érte. Nem is keveset. Ehelyett egymás között, némi szoci bíztatással megspékelt „minden politikus lop” mottóval elküldték az összes „politikust” a csudába. Aztán rászavaztak ismét arra, a „Gáborra”, aki régen ellenzéki volt, és Mikire, aki meg üzletember.  Most szegényügyi szakértő akar lenni az egyikük. Kár, hogy ezirányú szakértelmét az elmúlt húsz évben nem vette igénybe….

Abszurd ugye?

Százharminc forintért puffogunk, elvesztett tizensok évért nem?

Akkor most itt az ideje puffogni, hölygyeim és uraim, vajon miért kétszer akkora az adósság és miért nem történt semmi…