Letette jelentését asztalunkra a Gazdasági Tényfeltáró Bizottság. A munkát és a testületet Varga Mihály, a Fidesz egyik legszimpatikusabb (feddhetetlen, kulturált, a harcoskodásból mindig kimaradó) vezetője irányította.

A feladat nehéz volt. Főképpen azért, mert már a meghatározásában is tetten érhető a marxista szimplifikáció, a 20. századnak ez a rettenetes szellemi öröksége. Miért éppen „gazdasági tényfeltárás”? Egyébként maga Marx sem látta a világot afféle önjáró gazdasági folyamatok összességének, még ő is leírta számtalanszor, hogy nincs „gazdaság”, „gazdálkodó ember” van, és az emberek közti „gazdasági viszonyok” vannak.

Maga a jelentés szerencsére nem fullad bele a „gazdaságba”. Mindjárt első probléma gyanánt a valóban legnagyobb, sőt igazából az egyetlen problémát tárgyalja: a demográfiai kérdést. Viszonylag plasztikusan le is írja a diagnózist: hazánkban a magyar nép demográfiai katasztrófában van – nem lesz, hanem már benne van.

A jelentés sajnos megijed a fenti következtetés nyílt kimondásától. Ha megtette volna, akkor ma előbbre volnánk legalább annyival, hogy kimondatott végre.

A második legnagyobb magyar bajt is érinti a jelentés, de azt sem mondja ki. Ez a szemérmesen elhallgatott második legnagyobb baj: a morális válság.

A morális válságot egyébként leírja a jelentés, nem is rosszul. Megdöbbentő számokkal pontosítja, hogy a munkaképes lakosság jelentős hányada nem dolgozik, ugyanakkor a lakosság hitelből akar jól élni (és élt jól eddig).

A jelentés azt a szellemi ujjgyakorlatot is előadja, hogy mennyien nyomorognak minálunk – csak éppen azzal marad adós, hogy kimondja: hazánkban nem folyik olyan volumenű alkotó tevékenység, amely indokolná a nagyobb általános jólétet.

A közmorál válságának két oldalát tehát már meg is tárgyalta a tanulmány, és föntebb mi is: a munkaerkölcs és -képesség csődjét, továbbá a személyközi kapcsolatok morális csődjét (ez utóbbit neveztük demográfiai katasztrófának).

A munkamorál csődjének következő fejezete a korrupció; az emberek nem hajlandók a fizetésükért elvégezni azt a munkát, amit el kellene nekik; akarnak még egy kis (nagyobb) pénzösszeget, a munkájukért. Így okoskodik a korrupt rendőrtől a korrupt közhivatalnokig és orvosig a társadalom következő vastagabb szelete. Ennek a szeletnek példát mutatott ebben az évtizedben a kormányzó politikusok hada, karöltve az őket támogató sajtóval.

Mit várjunk a szegény kis közrendőrtől, aki az őrszobán hallja a rádióban, hogy nyugodtan el lehet adni a fél országot bagóért, és megünneplik azt, aki elkótyavetyélte? Miért ne lőjön a törvénytisztelő állampolgárra az a rendőr, akinek (előre!) büntetlenséget ígérnek felettesei, miután hetekig heccelték? Mert ez történt 2006. szeptember 17-e és október 23-a között, csak még nem mondták ki a másik tényfeltáró bizottságban.

Igen. A közvagyont dézsmálni az elmúlt évtizedben (is) hasznos életstratégiának bizonyult; 2006-ban még újjá is választották a tolvajló politikai pártokat. Ez a közmorál igazi csődje.

Kimaradt (talán gyávaságból…) a közmorál csődjét legszemléletesebben bizonyító esemény, a 2004. december 5-ei népszavazás. Aznap számokba öntetett, mennyi is a magyarok aránya, sőt abszolút mennyisége ebben az országban. Ezt a mérget már sosem közömbösíti semmilyen újabb politika.

Következtetéseit, javaslatait tíz pontba sűríti a jelentés. Itt már csak a hetedik a demográfia, és aztán jönnek a morális kérdések (foglalkoztatottság, aztán oktatás – sajnos nem „nevelés” – és végül a „társadalmi egyenlőtlenségek”). Összességében azt sugallja ez a fejezet, hogy demokratikus keretek között képtelenség megoldani hazánk népének valóságos bajait, azaz Magyarország nem is olyan hosszú távon pusztulásra van ítélve.

Sokat fogják idézni a jelentés függelékét, mivel abban vannak bizonyos konkrétumok, amelyek csupán személtető erővel bírnak – viszont könnyen bemutathatók a zöm számára is.

A Varga-bizottság megint, sokadszor bemutatta azt, amit évtizedek óta a magyar gondolkodók jobbjai már regisztráltak: hogy a hitványság teszi tönkre ezt a nemzetet, és hitványságában maga teszi tönkre magát.

Kerül-e vajon politikai erő, amelyik hajlandó lesz erővel föllépni az erények mellett? És lehetséges-e egyáltalán ilyesmi, pláne a torz, problémáink kezelésére teljességgel alkalmatlan mai berendezkedésünk keretei között? Ez a jövő zenéje.