Önidézettel kezdem: „ … a két alapkérdésnél: ki a magyar?; mi a magyar? Egy biztos: nem hungarus. Valójában értékkérdésről van szó. Mi az az érték, mi magyarnak nevezhető? Lélek-e a magyarság vagy lélekszám?”. Nagy kérdések, óceánnyi méret és energia hullámzik itt. Jómagam valójában sohasem mélyedtem el e folyton mozgó, a fölszínen zavaros, a mélyben áttetsző és nyugalmas, a legmélyén átláthatatlan, érzékelhetetlen, de minden sejtemben érezhető közegben. A magam magyarsága soha, semmiféle gondot nem jelentett ugyanis, nincsen és nem volt bennem egy szemernyi kétség önmagyarságom iránt; más személyekben a magyart nem megértettem, hanem megéreztem; megfogalmazni, netán méricskélni, leírni, kategorizálni soha eszembe sem jutott.

A magyar – nem magyar ellentétpár kristályos szerkezet nekem: mindenki magyar, szemben azokkal, akikről tudom, hogy nem azok. Mert mondjuk mongol. Vagy német. Tehát a kérdés így is fogalmazható: ki a nem-magyar?

Válasz erre: aki nem vállalja.

Igen, Németh László következik.

Forró pezsgésű kamasz koromban vettem le apám könyvespolcáról a Kisebbségben és A minőség forradalma címet hordó köteteit. Persze apám vezette a kezemet – köszönet neki a jó pillanat ösztönös kiválasztásáért.

Németh szövegei nem a magyarságismeretet jelentették, hanem az önismeretet.  A formátlanság formát kapott: igen. Figyelem: kétélű mondat ez! Nem azt mondtam, hogy a formátlan (lelki) matéria kapott formát, hanem, hogy a formátlanság, az ösztönös érzület. Kifejeződött a bennem lévő valami –, más szavaival.

Ma már nem vagyok Németh László rendszeres olvasója. Talán hiba. Talán csak elmúlt az ideje – bennem el. De nem csak én vagyok magyar, és nem csak Németh; és nem csak mi ketten. És nem vagyok csak magyar; minthogy Németh sem az.

Mostanában történészeket olvasok – mert egy történeti szövegen dolgozom, s ilyenkor a legjobb annak tárgyától független, de remekmívű szövegeket (újra) átvenni –, Bóna István professzorom után Mályusz Elemér egy kötete került a kezembe; e szöveg végén idézni fogom. Egyiknél sem találtam semmi közvetlen utalást a lélek és/vagy a lélekszám elsődlegességének kérdésre. Nem is kerestem.

Ha célzottan keresnék-kutatnék e téren nyilván történeti demográfiai munkákat, illetve költőket vennék kézbe, egy-két „vonatkozó irodalmat” – a Kisebbségben-t is – de semmi kedvem és késztetésem „tudományosan dolgozni a tárgyon”. Érveim kócát azonban élvezet lehet(ne) erős szállá sodorni – mert vannak érveim. Egyszer eljön az ideje.

A megelőlegezett válasz: a lélek számít, nem a lélekszám. Nem szaporítani kell a vélhetőleg magyarok számosságát, hanem a magyar lelkek számát érdemes és szükséges növelni.

Maradjunk az országban. (Országunkban? Kiknek az országában?) Magyarországon. 2005 december 5. nekem sokk volt – és felszabadulás. Világos lett, rajtam kívül e tízmillió lakosú földdarabon még másfél millió magyar szavazópolgár van, ha családjuk egészéről jót feltételezek, kétmillió lélek. Minden ötödik országlakos. A lakosság négyötöde körül tehát valami hibádzik.

Más hitben éltem. Ismertem persze magyarságukban kiváló embereket, meg semmilyeneket, meg magyar anyanyelvű ellenségeit népemnek-nemzetemnek. Mégis, a többségről, a túlnyomó többségről azt feltételeztem, hogy egy bordában lettünk szőve.

Bennem volna a magyarság-hiba? És a nemmel szavazók meg a nem-szavazók lennének a valódiak, igaziak, igazak? Hiszen demokrácia van, és a többségnek mindig igaza van, nem? Mi volt a tettük/nem-tettük mozgatója? Az utóbbi kérdésre nem találtam meg a választ, mert nem is kerestem kellő szorgalommal – pedig valaki hozzáértőbbnek érdemes, sőt: szükséges volna –; az ok: időközben másirányú válaszra találtam: a többség nem számít. Hanem a minőség az, ami igen. Nem a tízmilliós lélekszámot kell növelni, hanem a kétmillióst. Még akkor is, ha ez a statisztikai magyarság fogyásával párhuzamosan történik. Jobb három millió igaz magyar kilencmilliós hígmagyarú többség közt, mint három harmincmillióból.

A számok persze csalfák: ha a magyarságról beszélek, sohasem gondolok semmilyen határra; sem trianonira, sem szentistvánira: a magyarság határtalan. Többen vagyunk tehát, mint amennyivel föntebb számoltam, s talán az egészt tekintve a belső arányok sem olyan rosszak. De nem lényegesen jobbak.

Egy közbevetett figyelmeztetés: a hígmagyarság koránt sem jelent hígvelejűséget.

A mai magyar többség belső világa szétzilált – mert szétzilálták –, emberi minősége rossz, erkölcsi és tudásbeli állapota szörnyen ócska, gerince megroppant, tartása összeesett, életereje kevés, lelke szürke.

„Minden magyar felelős minden magyarért! ” – dörögte Szabó Dezső; igazat is dörgött; eredménytelenül, vagyis a látható eredménnyel. De kiért vagyok én felelős? Csak a mélyekért, vagy a hígakért is? Nem tudom, de érzem: mindegyikért. Tenni azonban keveset tudok, mert nem tudok mindegyikért cselekedni. Mert valójában csak a magyarok érdekelnek, és nem a magyar-félék.

A magyarság lélekszámát nem születésszaporítással kell emelni –, ne jöjjön ránk a szapora, tudjuk mi az eredménye. A Földön amúgy is túl sokan élünk, mi, emberek. (A Jóisten akarata a betöltés volt, nem a túltöltés.) Hanem a már megszületettek, és mindenekelőtt a megszületők segítésével, alakításával, nevelésével és formázásával. Példamutatással. Munkával. Szeretettel.

Fölmerül most egy kérdés: lehet-e nem-magyarból magyar? A válaszom határozott és erős igen. Magyar az aki vállalja. (Ön, kedves magyar olvasó, tudja-e kit idéztem?) Akár felnőtt korában is átléphet a maga így-úgy megélt közösségéből a miénkbe. És nem szabad haraggal gondolnunk azokra, akik bármi okból elhagyják a mi közösségünket – azért teszik, mert nem tudtuk magunkhoz kötni a kitántorgókat, kirohanókat. A hiba a miénk –, bűn nincs.

Tehát lélek: igen; lélekszám minek nagyobb?

Nem került válasz azonban a ki/mi a magyar kérdésre.

Most következik a Mályusztól vett idézet, egy hét múlva pedig a folytatás.

A szavak valójában Bethlen Miklóstól valók, a történész Magyarország története a felvilágosodás korában című művében kereshetők meg.

Bethlen 1704-es „nemzetpolitikai” tervének alapja az volt, hogy Magyarország és Erdély sohasem egyesülhet. (Ezzel azonban a magyarság fejlődésének szempontjából nem lehet egyetérteni; mondom én. Erdélyország tehát kapjon külön uralkodót, mégpedig németet és reformátust. Az vegyen nőül egy Habsburg lányt, s a császári dinasztia így érvényesülhet; míg az uralkodó létét és hatalmát protestáns külhatalmak garantálnák. És, amúgy, de, valamint, különben és és: „Csak származására nézve lenne német, mert egyébként meg kellene tanulnia magyarul, és külsőleg is magyarrá kellene válnia.”

Nos, barátom …?