A világváros-vezető „örül, hogy végre több ideje jut a családjára” – adta hírül a sajtó. Vajon a most örülő família is elveszti ingatlanjait? Eladósodik? Megélhetési bűnözők által lesz fenyegetve? És a hajléktalanok is megsokasodnak benne?

Húsz év alatt ez ment végbe abban, amire „több ideje jutott” a világváros-vezetőnek.

Mint a lelkes beszámolóban olvashatjuk: a világvárosi „közgyűlés szünetében arról beszélt, családjával együtt örül annak, hogy végre több időt tölthetnek együtt.” Korábban csak ritkán beszélt a magánéletéről, most arra a kérdésre, mit szól a család, hogy október 23. után nem lesz már világváros-vezető, azt mondta: „boldogok, felszabadultak, imádják, hogy apa nem lesz már fő világváros-vezetőmester”, és végre több ideje lesz rájuk.

Korábban csak ritkán beszélt magánéletéről – fogalmaz sejtelmesen a közlemény. Vajon miért? – mereng el a külső szemlélő. Netán annyira eseménytelen volt ez a magánélet?

Nem tudni, mert Európában nem illik foglalkozni a világváros-vezetők magánéletével. Talán épp ezért egyik-másik világváros-vezető közvetlen környezete sem tudja pontosan, hányadik feleségénél, élettársánál is tart éppen az utóbbi húsz évet tekintve a közéleti nagyság. Csak arról hallani, hogy az egyik volt asszony állást kapott a millenáris megünneplésére, s az ott keresett pénzért minden nap szorgalmasan verejtékezett. De ez a világváros-vezető épületes működésében csak filléres apróság.

Hatalomba kerülésekor rögtön értékes hegyi ingatlant ajándékozott 99 évre rokonszenves embereknek – a világvárosi polgárok vagyonából. Majd leállította a Kétes Metró építését: ne fúrjanak volt szövetségesek lyukat hiteltörlesztésként – azaz szinte ingyen – a város alá. A pénz nélküli üzletből ugyanis senkit nem lehet korrumpálni. Inkább ne épüljön tehát Kétes Metró.

Majd a tettek mezejének nevezte ki magát – és gyáván megfutamodott a világkiállítás-rendezéstől. De nyúlszívű becsinálása miatt elszégyellte magát. És világkiállítás helyett hirtelen világvárost akart építeni. Balul sült el: alvilágváros épült.

Vigaszul tengerparti villát építtetett – és némileg elhomályosult üvegzsebjében utóbb hiába kotorászott a városlakosság. Közben világvárosi autóval és sofőrrel a világvároslakók pénzén szállíttatta magát a tengerpartra – amiért önmagában is beindulna az ügyészség egy jogállamban –, de ennél is nagyobb dicsőség, hogy a kontinens szégyenvárosában 15 éve nem festették újra az útburkolati jeleket – közvetlen életveszélyt is okozva.

A nagy vezető, Mao stílusát tökéletesen átvéve: megjutalmazta a tömegbe lövetőt, majd két évvel később kiszabadította kedvenc főtanácsadóját az államilag védett környezetből. Ő maga biztosan nem kerül hasonló helyre! – mondta mosolyogva a sajtóholdudvarnak…

„Örül, hogy végre több ideje jut a családjára” – adta hírül. „Családjával együtt örül annak, hogy végre több időt tölthetnek együtt.” „Boldogok, felszabadultak, imádják, hogy apa nem lesz már fő világváros-vezető  mester.”

Aki ekkorát… füllent, annak még tervei vannak.

Az nagy visszatérésre készül.