Hungarus vagyok-e?

Mi? Ki vagyok vagy nem?

Mindenekelőtt a szó jelentését kell tisztázni. A latin idiómabeli kifejezés szótárilag egyszerűen „magyart” jelent – tehát igen a válasz; mert, hogy az vagyok. De mi van, ha mai, kitágított vagy megváltoztatott, a humán értelmiség nyelvjárásában vett értelmét nézem? Ez úgy írható le: „a magyar királyság/állam polgára”, s a történelem korábbi századaiba ma visszavetítve valamiféle „a magyar államhoz hű személy”-t jelent, akkor kikkel osztozok e néven? Különösen, hogy ha a mindenféle történeti szakmákban működő szaktudorok szak/szóhasználatát tekintem. Ők leginkább a velünk együttélő más nemzetiségek /népek, proto-nemzetek/ intelligenciájának /most értsd ez utóbbi idegen szó alatt a tanult egyedek halmazát/ fölcímkézésre használják, ha azok nem voltak magyargyűlölők. S leginkább a XIX. század előtti élőtömegre járja a szó. Mert mondjuk Csaplovics János nevezhető-e hungarusnak; ő itt élve szlovákul alkotott szépirodalmat, műveinek túlnyomó többsége latin és német nyelven született –, az egyik címe: Ueber Ungarus Magyarisirung. Wien. 1841.; a korabeli fordítás címe:Rozgjmánj o zmadarowánj zeme uherské aneb o nemadaru w uchřjch na madary obracowánj. Prága, 1842. (Értekezés a magyar föld magyarosításáról, vagyis a Magyarországban levő nem-magyaroknak magyarokká való tételéről.). Érdemes figyelni a szóhasználatra: a hungarus ~? magyar oppozícióra.

Életében egy nagyhatású alkotása jelent meg a mi nyelvünkön, azon nevezetes munka –, új kiadása az 1822-es elsőnek: Ethnographiai értekezés Magyar Országról, Bp. 1990. – melyben sokszor idézett és hivatkozott állítása leíratik: „Magyarország Európa kicsiben”; tartalma szerint: nép/rajz/i képe épp oly tarka, mint a kontinensé.  Hihetetlen bornírtság, mégis, historikusaink, s a politikusok rendjének műveltségben fetrengő tagjai idülten idézgetik, ájrópér ittassággal.

A kérdésnek hatalmas irodalma van, hatalmas ideológiai farokkal, rajta alkalmanként más-más, magyar, szlovák, román, szerb, horvát, osztrák/német színű szőrzettel. Figyelték a szóhasználatomat? Nem tótot, oláhot, rácot írtam, pedig a magam szóhasználatában ezeknek semmi lebecsülő zamata nincs –, mint mondjuk a bozgornak –, de ha sérti jelentős részüket, cseréljünk kifejezést! Akár a cigány~roma esetében. Megjegyzendő: az utódállami nemzetek ugyancsak használatba vették a hungarust, s persze értelmezéséről ott is kacskaringós vita szól. De a kacskaringból egy pillanatra kiugrok!

A rendszerváltás – volt! – idejének számomra (egyik) legkedvesebb eseményét a BUKSZ, azaz Budapesti Könyvszemle megjelenése jelentette. A szép tipográfiájú lap tartalma méltónak mutatkozott külleméhez. Belelapozva új szél tört elő: kemény szavak, szakszerűség, szellemesség löketeivel fújta le – kezdte lefújni – Népköztársaság méregporát a kritika kolosszusáról. Megengedte nekem, hogy ne értsek egyet minden sorával, s mégis tessék a minőség. Úgy reméltem akkor, hogy ez egy remek kirovó/kiosztó szemle lesz, s lesz majd csomó másik, hasonló, más ízléssel, más értékeket követve.

Nem lett. Kár. De a BUKSZ is megváltozott, jó régen. Kár. Ma már nem veszem meg frissiben –, sőt sehogyan sem –, ám azért kölcsönözve olvasom. Kár. Néha az; kárba veszett idő. Viszont lehet benne gyöngyszemeket találni. Egy példa a legfrissebb számból, egy mondat:

„Az utóbbi évtizedben egyre kevésbé magától értetődő, egyre inkább magyarázatra szorul az a korábban bizonyítást alig igénylő feltevés, amely szerint a hazai irodalomkritika legújabb kori változatairól nemigen adható pontos kép anélkül, hogy ne viszonyítanánk őket Balassa kritikafelfogásához – függetlenül e művelet eredményeitől /sic!/, illetve attól is, hogy persze léteztek olyan kritikai vagy irodalomértelmezői formációk, amelyekre Balassa sem pozitív, sem negatív értelemben nem hatott különösebben.”

Ez a szép kanyarc Kulcsár-Szabó Zoltán (irodalomtörténész, ELTE BTK) tolla alól fakadt föl. Tetszik érteni? Meg tetszik érteni? Én a BUKSZ T. Szerkesztőgárdáját nem értem. Ám megértem. Mert miért is kell egy kritikai kóterlinek ilyen sületlenségekkel megfektetni a T. Olvasó gyomrát? Halálfélelem nélkül kiadnak hasonlókat, nem törődve azzal hogy nemsokára teljesen kóklerlivé lesznek. Csak van valami oka?

Persze én nem értek a tárgyhoz, harmadév után otthagytam a magyar szakot az egyetemen. Igaz, főként a nyelvész oktatók oktondisága játszott benne szerepet. Még akkor is ha Mezei irod. prof. nagyelőadásait élvezni kényszerültem – ezeken tudniillik mindig volt katalógusolvasás; sehol máshol, csak a frusztrált tudszocosoknál még. Így a tanár úr A magyar regény című opuszát in statu nascendi szimatolhattam. E műről írta valaki – becsszó, elfeledtem ki és hol – a csudálatosat, valahogyan így: „e művet létrehozni csak nem átlagos elme lehetett képes”. Mit mondhatnék mást K.-Sz. Z. mesterremeke kapcsán?

Eddig a kitoppanás a tárgyból. Vissza: hopp!

Egy lelet a BUKSZ nevezett számából. Részlet egy recenzióból, kevesebb, mint egy mondat:

„A budai német és magyar polgár, az alföldi mezővárosok magyar lakója, a felső-magyarországi szláv falvak vagy az erdélyi Szászföld népe egyaránt hungarusnak tartotta magát, …”

Jól érzik, a hungarus könnyed idepöttyentése fintorgat itt. Kíváncsi vagyok mivel lehet bizonyítani, hogy az/egy mezőváros magyar lakója hungarusnak tartotta magát? Vannak-e erre utaló szövegek? Vagy egy akkori andreanumista szász mit gondolna e csoportba való bevonásához; az a társaság, amelyik sohasem érzett sorsközösséget a magyarok semmi fajtájával, még közvetlenül azelőtt sem, hogy a Kárpátok Géniusza eladta egykori őshazájuk nyugati felének maradékukat.

De milyen időszakról is van szó? A recenzióval körülnyalt kötet címe: Segregation – Integration – Assimilation. Religious and ethnic groups in the Medieval towns of Central and Eastern Europe. Ashgate, 2010. Egy 2003-ban /Budapest – Közép-európai Egyetem/ rendezett konferencia tizennégy előadását tartalmazza. A szövegismertető tanulmányonként mutatja be az anyagot; a kifogásolt hungarus-használat az ismertetést bevezető, a tárgy egészéről valamit mondó caputban van. Amúgy érdekesnek tűnő eszmefuttatásokról olvashatunk a tételes részben.

Na most, a maga történeti korán – XVII-XVIII-XIX. sz. kb. – kívül igencsak aggályosnak, tehát indokolandónak tartom a hungarus fogalom használatát. Sőt, a magam részéről nevezett mintegy három században sem látom szerencsésnek, szükségesnek. Ám itt nem alkalmas a tér s az idő a tárgy megvitatására.

Azt nem volt csupán kedvem figyelem nélkül hagyni, hogy már megint könnyed és tartalom nélküli kifejezés-hajigálás folyik. Márpedig a sokszor hangoztatott üres szó megtapad; nem a fülünkben, az elménkben, s ott üresít tovább.

Az „etnikai identitás” magyar és nemzetközi történészi és politikai értelmezése forró leves, nem szabad hirtelenkedve belekanalazni. A Szent István – királyság- és nem államalapító – királyunknak tulajdonított Intelmek (fiához, de valójában a politikai nemzethez intézve; ez utóbbi léte, illetve a vezető réteg ilyetén való megnevezése ugyancsak vita tárgya lehet ) egy passzusa az „egynyelvű ország” káros voltát állítja – s máris a „hungarusizmus” előszobájában toporgunk.

Meg a két alapkérdésnél: ki a magyar?; mi a magyar?

Egy biztos: nem hungarus.

Valójában értékkérdésről van szó. Mi az az érték, mi magyarnak nevezhető? Lélek-e a magyarság vagy lélekszám?

Erről a jövő héten írok.