Kilyénben Székely Zsuzsannát keresem, azt a hölgyet, aki Fazakas János nagybátyjának Dél-Afrikába hetenként postázza a Háromszéket. Kíváncsiságom fokozza az a nem mindennapi történet, hogy dél-afrikai ismeretlen ismerősöm – csak világhálós levélváltás révén ismerjük Fazakas Jánossal egymást – azt írta legutóbb, hogy unokahúga nem fogadta el az ő költségtérítési szándékát, hanem azt mondta. „Te ne törődj semmivel, te olvassál magyarul”. Ezt a gesztust azért tartom szokatlannak, mert ennek a fordítottjával szokott találkozni az ember, a nyugati világban élő módosabb nagybácsiktól köszönettel szokták fogadni a rokonok a felajánlott figyelmességet. De a Székely Zsuzsa esetében ennél többről van szó, neki valós kiadásai vannak a lapelőfizetéssel, és a cseppet sem olcsó postai bélyegilleték költségeinek finanszírozásával.

Kísérőm a szomszéd férfi, jól ismeri a néhai Székely Dénes portáján a kapunyitás csinja-binját. Tágas udvarra lépünk. A tekintélyes ház új vakolatköntöst kapott, frontja az utcára nyílik, nem úgy, mint a falusi házak esetében szokásos. A pázsitos udvar végében rengeteg nyíló virág, mögötte zöldséges, a bennvaló hátsó fele felszalad az Olt lejtős teraszából kialakult dombra. Szemmel is jól kivehető, hogy a terasz alján valaha gazdasági épületek, és a csűr állott. A lakóházzal szembeni nagyméretű gabonás is arra utal, hogy itt valaha tehetős emberek nagyobb földterületen gazdálkodtak.

Szerencsém van: özvegy Székely Dénesné és lánya, Székely Zsuzsanna fogadnak. Bemutatkozás után rögvest a tárgyra térek: miért is küldi lapunkat a dél-afrikai rokonnak?

A Háromszék dél-afrikai missziója

Zsuzsa: Azért küldöm, hogy olvassa a 90. évében járó nagybácsi. Azt mondta, hogy szeretne erdélyi magyar újságot olvasni. Küldtem neki Magyar Szót, Székely Hírmondót, Háromszéket, Heti Hirdetőt, és még néhány lapot. Ő a Háromszéket választotta. Ebben talált a legtöbb régi itthoni ismerősre, és olyan írásokra, amelyek őt érdeklik. Ez három éve történt.

A fia, Gyuri előbb interneten akarta a lapot az apjához eljuttatni, de nagybátyám azt mondta: neki így nem kell. Ő a lapot akarja olvasni.

Elolvassa, és továbbadja a Dél-Afrikában még magyarul beszélő ismeretségi körnek, a magyar szövetségnek. Gyuri úgy próbálkozott, hogy pénzt küldnek és valaki innen rendelje meg a lapot. Aztán nagybátyám azt telefonálta, hogy Gyuri nem talált olyant, aki az újságot megrendelné. Mondtam neki, ha csak ennyi a probléma, akkor én elküldöm a lapszámokat. – Mennyibe kerül ez neked? – kérdezte. – Ez lényegtelen –mondtam. Annyi, amennyi.

Olvassatok, tanuljatok, és beszéljetek magyarul.

Ezek után azt mondja: na, most a telefont átadom valakinek, és beszéljetek magyarul. Ez Gyuri volt, a fia. 48 éves. Nagyon kicsi akcentussal folyékonyan beszélt magyarul.

Ezen én nagyon elcsodálkoztam.

Igaz, magyar az édesanyja is. Ágnes magyarországi magyar. Németországból ’56-ban mentek át Dél-Afrikába. Mind a két gyermek, János és Gyuri is Németországban született. János az idősebb. Pilóta és üzletember. Feleségétől elvált, most elég messze laknak egymástól.

A nagybátyám el akarja adni a pretoriai lakását és vásárol egy kisebbet. Azt mondta, hogy még egyszer haza akar jönni. Még úgy érzi, egyszer haza tud repülni. Nagybátyám a Pretoriai Filharmónia karmestere volt. Hangszeren is játszott. Tubán. Gyuri fia is zenész, az egyetemre is felnőtte magát. Egy évvel ezelőtt tőlem kért pánsípot. Csíkszeredában kaptam egy népművészeti boltban. Szentgyörgyön akkor nem volt sehol. Valaki utazott vissza Dél-Afrikába, és elküldtem.

János nagybátyám itt született, Kilyénben. A magyar hadseregben is valamilyen fúvós hangszeren játszott.

Édesanyja: akkor magyarok voltunk. Mint harckatona (így!) került ki. Mi 1920és 21-ben születtünk. A háborúból kivettük a részünket. A harcoló magyarokkal vonult vissza. Jancsi – becézi, ennek gyermekkorára utalva a 90 éves férfit - az ’56-os forradalomkor ment el Magyarországról.

Zsuzsa: Németországból visszakerült Magyarországra.

Idős Fazakas János nekem címzett harmadik levelében írja:Szeretnék az előző két cikkhez még egy eseményt hozzáadni. Mikor megérkeztünk Ausztriába, első éjszakán hajnalban menni kellett tovább, mert egy komoly orosz támadás elé kerültünk. Nekem megint lett egy megbízatásom. Egyik őrnagynak a családját kellett lovas kocsival Bécsújhelyre szállítani. Emiatt elvesztem a zenekartól.

Bolyongásom alatt így találkoztam a linzi vasútállomás körül egy bombatölcsérben székely tartalékos honvédokkal, akik azt mondták: Fiam, vége van. Megyünk haza a földecskéhez, s a tehénkékhez.

Én is étlen, szomjan, de két hónap után, júniusban hazaérkeztem.”

A haza már nem Erdély és Háromszék, hanem Magyarország volt.

Székely Dénesné: Magyarországon is zenével foglalkozott.

Zsuzsa: A gyermekek 14 – 15 évesek voltak, amikor áttelepedtek Dél-Afrikába, Pretoriába. Felesége Ágnes. Nem tudjuk, hogy dolgozott-e valahol. Gyuri fia is nős, felesége közgazdász. Egyik kereskedelmi bankban dolgozik. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány, Michael és Bianca. Az asszony nem sötét bőrű, biztosan angol. Gyurival személyesen soha nem találkoztunk, csak nagybátyámmal, az öreg Fazakas Jánossal. Egyszer tessék skype-on kipróbálni, hogy beszél Gyuri magyarul. Mikor telefonon keres, mindig elnézést kér. „Nem tudom, hogy fogok beszélni magyarul” – mondja. „Ideges vagyok”.

Édesanyám első unokatestvére. Fazakas Feri bácsi, a bátyja – 1995-ben halt meg -, de még a Ceausescu időben volt kinn Dél-Afrikában. Meghívták. György Sándor a szentgyörgyi textilgyárban villanyszerelő főmester volt. Édesanyám testvérének a férje. Ő intézte el Bukarestben a papírokat, s az utazást a Lufthansa-val. Azt is, amit fizetni kellett.

Mikor János bátyám hazajött, akkor nála szállt meg. Minket, rokonokat is meglátogatott. Utoljára mikor itthon volt, még élt a sógornője.

Mi tulajdonképpen abban az időben túlságosan nem érdeklődtünk utána. Tudtuk, hogy vannak. Nehéz volt akkor a kommunikáció.

Most a Háromszék révén barátkoztunk össze.

Amikor itthon volt, átment Magyarországra is, mert egy francia nővel ott volt koncertje. Onnan újra visszajött ide.

Most mindenki jöhet-mehet.

Anyagilag nagyon jól szituáltak. Ott a muzsikálásból jól meg lehet élni. Azt mondta, amikor 2000-ben itthon volt, hogy azt az életszínvonalat és életminőséget, ami ott van, itt akármennyi nyugdíjat folyósítsanak, soha sem lehet elérni. A családi szálak is odakötik, - „de ti nagyon hiányoztok”.

Mind ezt hajtogatta.

Valakinek kézzel kell levelet írni...

Hol dolgozik, kérdezem Zsuzsát.

- Nem dolgozom. Előrehozott nyugdíjas vagyok. Rétyi székely nemes ivadék, a Székely Mózsáék valakije. 24 évet dolgoztam a vetőmag forgalmazó központban. Tizet Szentgyörgyön, 14 évet Uzonban. Az utolsó hét évet a tejgyárban. Ami rajtam van, a fogtöméseken kívül minden „eredeti”. Az átlagembernél a szemüvegem által vagyok értékesebb.

Családom nincs. Nem is volt. A testvéremnek van két gyereke. Tíz év házasság után elvált. Andorkó Andor – a színháztól a szerkesztő úr is ismerheti –, Andornak a nagyobbik lánya volt az első felesége. Tíz év után elváltak. Akkor a fiú az édesapját választotta. Mi neveltük, itt Kilyénben. A kislány az édesanyjánál maradt, de a mai napig is idetartozik.

Több kontinensen van rokonságunk. Valakinek össze kell tartania ezeket. Valakinek kell kézzel is írni a levelet. Én nem engednék be a házamba se számítógépet, se internetet, se skype-ot. Soha, egy percig se. A fogalmakat ismerem, mert mindenhol csak ezt hallom, ahol eljárok. Egy ekkorka gyermek leültet a számítógép elé, s azt mondja, nézzük meg, Sebestyén Balázsnak melyek a helyes válaszai.

A gyerekeknél performáns számítógépek vannak, de én nem szeretem.

Az otthoni feltarisznyálás

A házról, telekről ítélve az első impresszióm is az volt, Székely Dénes egykori tehetős családjával van dolgom. Zsuzsát is fotóznám, de nem hagyja. Nem szereti. A mamát ez nem zavarja. - Sajnos nagyot hallok-kiabálja. Akit nem ismerek, annak nehezen tudom a szavait megérteni. A leányom haragszik, mert sokat kérdezem: mit mondtál? Olvasni jól tudok. Itt az friss újság az asztalon. A 90-et betöltöttem, de még sem fekszem be az ágyba. Csak üljön az ember, csak üljön, és várjon, de mit? Visszás az egész.

Zsuzsa: Ebből a házból hét évig ki voltunk lakoltatva. Barabás Gyula elvtársat a textilgyártól delegálták ide, Kilyénbe néptanács elnöknek. A faluban megjárta magát, s azt mondta, hogy ő ebben a lakásban akar lakni. Édesanyámék 1950 októberében házasodtak össze. Október végéig, november elejéig el kellett költözni innen. Édesapámnak az édesanyja, két ikertestvére, édesapám, s édesanyám. Ennyien laktak itt. Édesapámék kulákok voltak.

Jelen pillanatban 30 hektárnál több földet kaptunk vissza, huszonöt ár beltelket. Hét és fél hektár földet még anyai ágról vissza kell adjanak. A Székely ágról. Sok-sok perünk volt és van. Zoocomp-os perek.

Nem hagyhatod magad ezekben a dolgokban, mert akkor mindig a falhoz vernek. Azt mondtam a hölgynek, akivel a földkimérés miatt össze kellett veszni, hogy az íróasztallal odanyomom a falhoz. – Maga ilyen is tud lenni? - kérdezte. 12 hektár szántót visszakaptunk, s nyolc hektárt Sugás fürdő felé, ahol a sorompó van. Bodzafordulói juhászok ülnek rajta. Kalyibák vannak, olyanok, amilyen az ő stílusuk, mocsok, pillepalack, minden. A gyerekek minden évben hazajönnek, s akkor ezeket a földeket is megnézzük.

Mi a testvéremmel együtt száműzetésben születtünk. Kényszerlakhelyre küldtek. Négy évet laktunk Szentgyörgyön, Vajna mérnökéknél. Hármat máshol. Semmi törvényszéki végzés nem volt. Csak olyan figyelmeztetés, hogy vagy elfogadjuk, vagy lőnek. Édesapám mindig mesélte, hogy mit szerettek volna még elvinni. Huszonöt leveles filodendronunk volt. Nem engedték. Az ágyneműt sem. De amikor ők mentek el, akkor elvitték.

Még a túlvilágon is megfordulok, ha ezeket meglátom. Mi, gyermekek le voltunk nyomva. Nem engedtek moziba, nem mehettünk bálba. Édesanyám a zöld dzsip kocsitól végig félt. 1973-ban Veress László és Kristó Béla alvezérek lettek a feletteseim. Én Veress vezért, akármilyen egyszavú ember volt, el tudtam fogadni abban a közegben, ahol dolgozott.

Engem egyszer lehet megmarni, s akkor ez be van fejezve.

Érettségiztem, egyéves laboráns iskolát végeztem Konstancán. Még egy két éves technikumot, a gabonakonzerválás szakmában.

A ház kétszáz évvel ezelőtt épült. Egy Donáth Pál nevű valakitől vásárolták a szüleim. Székely Zsigmond volt nagyapám és Székely József dédnagyapám. A rétyi Antosokkal, Györgyjakabokkal voltunk rokonok. Kovács Anna volt a rétyi dédnagyanyám.

Beszélgetésünk során bennem már rég összeállt és keretbe került a kép, hogy mi a családi, lelki mozgatórúgója annak, hogy Székely Zsuzsa a számítógépes világban kézzel rója a leveleket a dél-afrikai, kanadai rokonoknak, és mindezért ellenszolgáltatást sem fogad el.

„Kiszámítottam, négy vagy ötszáz dollárt kellene küldenem – erősködött Fazakas János Pretoriában -, ennyi járna neked azért, hogy gondozod azt, ami otthon maradt.

„Maguk csak tanuljanak és másokat is tanítsanak magyarul, s ezzel minden el van intézve” – válaszolt Székely Zsuzsanna.