Amikor PLT publicisztikáját olvastam, elfogott a vágy, hogy most azonnal valamilyen jól irányzott mozdulattal a valóság létére emlékeztessem a derék kollégát. A tollából származó írások egy része értelmes gondolatot, jó meglátásokat közvetít, egyes esetekben azonban elszáll, mint a győzelmi zászló.

Most ezúttal az elszállás a valószínű. A publicisztika minden sorával egyet lehetne érteni, Ha nem köszönne be a magyar rögvaló. A pornóadóra vonatkozó rész talán még értelmes is (és egyébként majdnem minden szellemi termékre érvényes, ami az internettel kapcsolatos, nem értem miért kell a baloldalon folyton a pornószabadságon nyargalászni), a bankokkal kapcsolatban azonban méretes csúsztatások kerültek a szövegbe.

A következő az alapprobléma. Adott egy jól hangzó elmélet, meg ennek egy jól kinéző gyakorlata. Mindez nyugaton, a világ boldogabbik végén van. Ott sem válik be mindig, de ezt most hagyjuk is. Sepregessünk a magunk portája előtt. Tehát van ez a bizonyos bankrendszer, betétet gyűjt, hitelez, meg letéteket kezel, továbbá egyéb pénzügyi műveleteket csinál. (Ja, és tőkeáttétes jelzálogérték felett csomagolt piaci terméket ad el egyik tőzsdéről a másikra átvive a forró pénzeket, hedge fundokat finanszíroz, no de ne menjünk ebbe se bele.)

Nyugati bankunk teszi ezt nagy kedvvel, és egyébként rendszerint böcsületesen. Néha persze vannak neki kisebb offshore számlái, ilyen-olyan eldugott pénzecskéi, de alapjában véve egész korrekt, és általában ügyfelei megelégedéssel fogadják szolgáltatásait. No de mi történik akkor, amikor belép abba a közegbe, ahol – és itt a lényeg – LEHET neki nem korrektnek lennie? Ahol HAGYJÁK, hogy ne legyen korrekt?

Akkor jön az egyszerű válasz: NEM lesz korrekt. Amikor a kiváló publicista a piaci fordulatokat elemzi, igaza van, illetve majdnem igaza van. Nyugaton. Itt azonban majdnem sem. Ugyanis a magyarországi bankok, cégek jelentős része olyan dolgokat csinál meg, amitől az ember haja égnek áll.

Amikor a növekedést csökkentő, borzalmas banksarc piacellenes hatásait oly lelkesen elemezgeti szerzőnk, akkor megjegyezném: mutasson még egy olyan (civilizált, nyugati) országot, ahol egy hitelintézet nyilvánosan, minden jogi probléma nélkül 450% (!) hasznot könyvelhet el magának egy hitelen. (Mellékszál, de magyarázza el nekem valaki a THM-jelentését. A teljes hiteldíjmutató ugyanis véleményem szerint azt jelenti: kamat, amelyben az adminisztráció stb. is benne van, illetve biztos én tévedek…) Jó, tudom, most populista voltam.

Akkor mutasson nekem egy olyan országot, ahol az egyik szerződő fél minden probléma nélkül módosíthatja saját maga hasznára a szerződés feltételeit. Jó, tudom, most biztos mucsai voltam. Rendben, mutasson nekem a kedves publicista egy olyan országot a civilizált nyugaton, ahol például ennyi címen veszik le a kuncsaftot (kártyahasználati díj, tranzakciós költség, számlavezetési költség /!/ stb.). Jó, most pedig, gondolom, szűklátókörű vagyok.

Ezek után pedig mutasson nekem a publicista úr egyetlen olyan (nyugati, civilizált) országot, ahol a bankrendszer, mint olyan, ekkora adminisztrációs időkeretekkel dolgozik.  Most voltam, úgy hiszem, demagóg.

Szóval, csak ezt a pár példát alapul véve (ezek közül talán az egyoldalú ÁSZF-módosítás a legvérlázítóbb és a mindenféle díj a legbosszantóbb) jócskán van egy-két haszonforrás, amit valahogy nehéz nekem jogosnak, vagy éppen fairnek vélni. Az, hogy csak úgy megmondják, hogy akkor most változtak az életed alapvetően befolyásoló feltételei, mert a bank kedve épp úgy szottyant, miközben te nem szottyanhatsz semerre, no az nem tűnik piackonformnak.

 Itt nem arról beszélünk, kedves publicistánk, hogy a hitelre nincs mindenhol kamat, vagy a devizahitel nem tartalmazta magában azt a lehetőséget, hogy drágább legyen. ( Egyébként, ha már devizahitel, akkor mégis miért nem kaphatja a kölcsönbe vevő devizában a köcsönösszeget? Ja, hogy az is emelkedhetne? És akkor lehet, hogy ha vár a kifizetéssel, ő is kárcsökkenthetne vele? És miért nem törleszthet devizában? Ám egyébként erről mellékesen.)   

A kockázatot természetesen tartalmazta a hitelszerződés. Na ná, hogy tartalmazta, aki meg felvette, alapvetően ráfázott mostanra. Az odáig valóban egyéni jellegű kockázat. Tegyük hozzá, abban az érvelésben is van valami, hogy egy országban a kormányzatnak nem tűnik föl, sőt támogatja azt, hogy nem a saját fizetőeszközben adósodik el a lakossága. (Közben pedig egyre messzebb kerül a közös fizetőeszköz kritériumrendszerétől.)

De az már hogyan magyarázandó el, hogy valamit beleírunk a szerződésbe, aztán pár év után mégsem úgy van? Már nem a bekalkulált kockázat, pl. árfolyamkockázat, hanem más tényezők.  És az mi módon menthető, hogy a bankunk ilyen-olyan díjakat szedeget külföldön ingyenesnek minősülő alapszolgáltatásokért?

Az elmúlt években a magyar, majd a nemzetközi válság, mint olyan, állandóan növekvő banki profitot eredményezett az országban. A PSZÁF szerint: „a magyar bankrendszer a csökkenő eszközállomány ellenére is javuló jövedelmezőséggel és tőkehelyzettel működött 2010 első negyedévében” (…). Valami oka volt annak, hogy ennyire jól ment nekik itt. Emellett jegyezzük meg a szót: közteherviselés. Köz. Teher. Viselés. Szóval a gond a következő: a szép eszmefuttatások mellé oda köll tenni a Nagy Magyar Valóság-ot (NMV).