Nagy György hazaérkezett a lengyelhoni XI. Nemzetközi Kovácsversenyről és Vásárból, ahonnan elhozta a három díj közül a másodikat. Volt egy első díjas – az is magyar – egy második díj és egy külön díj. Az eseményre egyik dél-lengyelországi városban került sor – akkora, mint Sepsiszentgyörgy, mondja –. Ropczyce a neve, és Krakkó alatt lelhető fel a térképen. Híres kovácsközpont, sokféle magyar kötődéssel is, hisz azon az útvonalon, amelyen a szlovák-lengyel határt átlépték az első falut Hunkowski-nak hívják, valamikor magyar kovácsok éltek benne.

Nagy György portája Olaszteleken a Kiskecsedi utcában van. Aki ebbe az utcába befordul, ha nem a fiatal mestert keresi, a kapujától tisztes távolságra úgy is megtorpan, mert foglyul ejti a látvány. A míves mesterségre valló gyönyörű kovácsoltvas kapu és a porta utcai hosszán végigszaladó kovácsoltvas kerítés. Ez az alkotás olyan színvonalú, hogy bármelyik főúri kastély előtt is megállná a helyét. De igen jó ízléssel és arányérzékkel a kapu és a kerítés méreteit az udvaron lévő lakóházhoz és a melléképületekhez igazította, amelyeket az udvar hátsó felében a nagykapu nagyságához méretezett kovácsműhely zár le.

A kapulábak az Olt völgyének kőbányáiból válogatott szürke, és a vöröses andezit tömbökből épült. A vas és a kő tökéletes harmóniájának élményét kelti. „A vas és a kő egymást vonzza – jegyzi meg a házigazda – a vas vaskőből származik”.

A masszív kapulábaknak nagy súlyt kell megtartaniuk, egy ilyen vaskapu-szárny több száz kiló súlyú. A fém a biztonságot és keménységet asszociálja, a kovácsolt vasidomokból alkotott kapu és kerítés ennek ellenére a finom csipke könnyedségének benyomását kelti.

Nem véletlen, hogy a lengyelországi meghívásos alkotótáborban és vásáron a húsz meghívott közül a lengyelek után a legnagyobb arányú a magyar részvétel, és az eredetiség, a művészi vasmívesség díjait is nagyjából ők hozzák el. Erdély, Románia képviseletében ezekhez zárkózott fel az erdővidéki fiatal vasmíves mester, aki a szakmát, ennek művészi leágazását már gyermekkorában az agytekervényeibe és a kezeügyébe mentette. Mert amint nekem elmondta, a jó kezű kovács, ha szekeret vasalt, akkor nem felmókolta valamiképpen a fára a vasat, hanem díszítette, még a fémpántokat mintázta, a lőcs rögzítő elemeit is, ha pedig lámpatartót készített a ház, vagy a kapu elejébe, akkor is eljutott az ornamentika tartományig. Az épületajtók, kapuk, ablakok vasalásáról nem is szólva. A temetői sírok kovácsoltvas kerítései, a templomajtók tiszteletet parancsoló komolysága, az örökkévalóságot sejtető erőssége mind-mind ezekből az időkből származik.

Nagy György meséli, hogy a Ropczyce-i zsűri a magyarok esetében ezeket az alkotó erényeket díjazta. Az ukránok, amint mondja képzőművészeti főiskolát, egyetemet végzett kovácsok, de a nemzeti stílushoz igazodva inkább a fémplasztika felé hajlanak el. A vas patinázására színezéssel is rásegítenek, a gyűrűskötések és a szegecselés helyett hegesztenek.

Ukránok, akárcsak nálunk a románok manyókolnak – mondja. Mindenki a múltját – vagy épen a múlt hiányát pótolja. Nálunk nincsenek festett kovácsolások. A magyarországi magyaroktól lehet tanulni, mert a népi iparművészet támogatása már 25 éve elindult. Kiváló szakemberek és szép munkák vannak. Az országban Kovácsmíves Céh is működik. Ott sokféle megmérettetésre van lehetőség.

 A lengyel kisvárosban magyarok, ukránok, osztrákok, lengyelek voltak jelen.

Erdővidéki díszkovácsolás

Kérem, hogy mutassa be a kovácsmesterségek ága-bogait. Mert az olaszteleki mester felsorolása szerint van díszkovács, kocsikovács, patkolókovács, fegyverkovács, cigánykovács.

A saját mesterségét a műhelyben és fotók alapján egy iskolai kisharanggal szemlélteti. A harang a székelyudvarhelyi Lázár Imre ajándéka. A mestermű kivitelezősű harangtartó a Nagy György munkája. Körirata:

Olasztelek szült, és Olasztelek nevelt.

Öntetett a Lázár Imre műhelyében Székelyudvarhelyen.

A harangtartó hagyományos kovácsolással készült. Nincs hegesztve. Gyűrűkkel van összefogatva. A gyűrűk melegen hajtódnak rá. Mikor hűl meg, valósággal ropog a vas, úgy rászorul arra, amit össze kell fognia, hogy nem lehet szétválasztani. Saját magát szorítja. A fémet olyan 800 Celsius fokra hevítik fel,600 – 700 fokos, amikorrászorul a gyűrűa vasra.Az összefogandó elemekre U-alakban helyezi rá a gyűrűt, kalapáccsal satun hajtja rá.

Egyik büszkesége a Székely Nemzeti Múzeum lépcsőzetének díszkorlátja.

A Kós-féle múzeumi korlát esetében az volt a nagy kihívás, hogy a kovácsolás kézi munkája látszódjék rajta. Az eredeti Kós-terv rendkívül igényes munka. Ma ez a szakma nagyjából úgy működik, hogy a tervező ennyit ad meg: vaskorlát. Ezzel be van fejezve. Kós esetében még az utolsó kilincs motívumai is mind be vannak rajzolva. Aprólékosan, pontosan. A korlát tükrében stilizált figurák is vannak. Egy görnyedt hátú székely kaszás, a másik tükörben az egyenes tartású asszonya látható. Egy harmadik korláttükörben egy székelyes motívum. Tervaláírás: Lakatosmunka megrendelési rajza, Kós Károly, 1912.

Az Úr akarta, hogy ezt a munkát megkapjam - mondja. A múzeum korlátján csak a kő mellvéd volt meg. Kós Károly megtervezte, de ez soha nem készült el. Haladt-maradt a dolog. A korlát nélküli mellvéd veszélyes volt, mert csoportos látogatások idején a gyermekek csúszkáltak rajta. Vargha igazgatóék megtaláltak egy csomó eredeti tervrajzot. A padokét, egyebeket.

Minden munkám kedves, de kivételes szerencsémnek tartom, hogy ezek a munkák azén kezemből kerülhettek ki.

Nagy György: A családban a díszkovácsolásnak nem volt semmiféle hagyománya. Édesapám a kollektívben sajátította el a kovácsmesterséget. Az ’50-es évek egy ötgyermekes nagycsaládnak nem voltak a legkellemesebbek. Egy gyermek tanult tovább a családból. Édesapám Márkó Mátyástól tanulta meg a szakmát. ’74-től saját kovácsműhelyt nyitott. Ez folyamatosan működött. A 80-as évekre egyedül maradt a mesterségével. A lovakat nálunk vasaltatták. Amit egyszer a falusi kovácsnak el kellet végeznie, azt édesapám mind ismerte. Szekereket is vasalt, tehát kocsikovács is volt. A kisiparnál is állása volt. Kovácsként. Én az üllő mellett cseperedtem fel. Akkor már ösztönösen vonzódtam a díszkovácsolás felé.

Lengyelországi benyomások

Lengyelországban azt értékelték, hogy ami a kovács technikában használatos, azt mind használtam. A nyitolást, keresztnyitolást - ebben az esetben egymást keresztezi két szegecselést –, áteresztés- az egyik vas keresztülmegy a másikon. Ez az egyik fajta kötés. Díszítések: széthasított csigadíszítés, bontott csavarás. Négy darabba való elbontás. Úgy néz ki mint egy buzogány.

Az az érzésem, hogy a saját maga által kifundált díszítőelemek megnevezésére maga alkotta kifejezéseket használ. Rá is kérdezek, mi az a bontott csavarás, vagy a négy darabba való bontás?

Ez egy szakmai stika - mondja. Az alkalmazott művelet lényege az, hogy az idomvasat vágó vésővel négyfelé bontja. Eközben a vas a hevítéstől kitágul, majd a lehűlés következtében zsugorodik és csavarodik. Egy ilyen forma kialakítása többszöri próbálkozásra sikerül.

Kialakítottam a saját stílusomat - magyarázza. A környéken a díszkovácsolásban a száz városok vitték a prímet. Háromszéken a legerősebb központ Kézdivásárhelyen volt.

Kézdivásárhely Brassó és Moldva főútvonalán alakul ki, mint vásáros hely. Sokféle mesterséget űztek, mert nagyobb térségek igényét elégíthették ki.

Édesapámtól a szakma alapjait megtanultam. Kerestem a tiszta kovács szakmát. A régieket csak úgy lehet éltetni, ha tanulunk tőlük. Az ember így alakítja ki a saját stílusát. Nálam minden munka egyedi. Az úgy kezdődik, hogy a kuncsaft elmondja, neki milyen elképzelése van. Én elmondom az enyémet. Ezek után egyeztetünk. Van egy nívó, ami alá én nem megyek.

A munka dicsérje a mestert és ne a mester a munkát.

Lengyelországban a 11. kovácstalálkozó verseny is volt. A kovácsok által hazulról vitt tárgyakat múzeumban állították ki. Ott minden évben el is árvereznek belőlük jótékonysági célokra. Lámpást, ajtódíszt, egyebeket. Megadják, hogy a kovács-találkozóra és versenyre milyen témában kell munkát készíteni. Ezt otthon kell méretre megcsinálni. Volt egy olyan év, amikor keresztet kellett vinni.

 A helyszínen, a tulajdonképpeni versenyen azt mondják meg, hogy ott, a nyilvánosság előtt mit kell elkészíteni. A témával itthon az ember nem tud felkészülni, nem tudja mással elkészíttetni, nem tud más tollával ékeskedni. Nincs olyan, hogy valakitől megvásárolok egy kovácsoltvas lámpát, elviszem, és megnyerem a nagydíjat. Ez nem így megy. Ott, helyben azokkal a motívumokkal kell egy emléktárgyat alkotni, s azt a technikát kell alkalmazni, amely a lámpán látható.

Az anyagot a szervezők biztosítják. Gyertyatartókat, lámpákat, pincékbe való világító testeket is készítettek. Tükröket is – volt ilyen feladat. Fényképtartó rámát.

Igazi kovácsolással kevés tárgy készült. Mások inkább elmentek a plasztika felé. Ez már a művészetekhez tartozik.

A zsűri az én esetemben azt értékelte, hogy igazi kovácsolás volt, hegesztés, plasztikai hatások nélkül. A városkában – akkora, mint Sepsiszentgyörgy – kovácsoktatás folyik magas szinten. Ennek az igazgatója tartott előadást. Az elsődíjas is magyar fiú, Dohos Laci. Van egy különdíjas versenyző is.

A verseny előtt az eső megverte a kokszot, és az nem akart meggyúlni. Kipakoltak egy aszfalt pályás helyre. Minden két személynek biztosítottak egy üllőt és egy tűzhelyet. Egymásnak vertünk rá. Adtak egy vaslemezt. Gondolkoztunk, hogy ebből mi legyen? Én egy gyertyatartót készítettem, Dohos Laci egy levélborítékot. Kopertát.

Vasárnap mindenki egy láncszemet kovácsolt. Ezeket összekapcsolták és elhelyezték a múzeumban. Mi, magyarok négyen vertünk rea, amikor a tárgy készült. Valamikor, amikor nem volt légkalapács, egy ember a ráverésből kidőlt. Ez nagyon kemény munka. Ezért kellett több ráverő. A ráverés ritmusra megy. Anagyverők sorba mennek rá, a ritmust a kicsi kalapáccsal adják meg. Közben a ritmust diktáló is bever. Irányítja az egészet.

A versenyen két óra áll a versenyzők rendelkezésére. A kovácsok mind-mind bőrkötényben jelennek meg. Ez nemcsak a szikrát fogja fel, ami ráverés közben repdes, hanem biztonságos is, mert ha a ráverő nem jól üt a vasra, erősen meg tudja üttetni a mestert.

Úti benyomások

Elvittek egy ötszáz éves fatemplomba. Abban a korban a lakosság még nem tudott írni-olvasni. A pap a bibliai jeleneteket felfestette a falakra. Ebből olvasták le a bibliai történeteket. A templomdíszítés csupa aranybevonatú. Ami sárga a képeken, az mind arany. A falképek festője megfestette a papot is, aki őt erre az alkotásra szerződtette. A pap fösvény volt, még egy pohár pálinkát sem töltött a falkép festőjének. Köztudott, hogy a lengyel nem veti meg a vodkát. Bosszúból abba a bibliai jelenetbe, amelyben ül egy Úr, és mellette a két bibliai Rossz, mert az Úr a két Rosszat az úr maga elé hivatta az egyik Rossz arcát a fösvény papról mintázta. Így büntette meg.

A templom tornya is fa. Az ácsolat gyönyörű. A torony faszerkezete is.

Lengyelországban rengeteg szép ház, és egy sem giccs. Egyenes utak árkon-bokron át, fel-le vezetnek, a telkek nagyok, helye van a sok-sok fának, bokornak.

A díjosztáskor meglepődtem. Erre nem számítottam.

Szlovákiában megnéztünk egy szabadtéri hadtörténeti múzeumot. Tankokat is kiállítottak. A szovjet tank lenyomja a német tank orrát. Eltapossa. A német tankot lejjebb helyezték el, hogy megalázzák őket. A vörös csillag is ott díszlik a szovjet tankon.

Mi közben megfigyeltük, hogy milyen pontos, precíz munka volt a német tankon.

Szlovákiában nagy kemény cigányemberek lődörögnek az úton.

A lengyel tiszta város, rendezett, jól karbantartott. Amikor a mellékutcában összegyűl három – négy autó, a főúton megállnak és intenek, hogy gyere ki!

Nemcsak azért, mert a rendszámod külföldi. Nálunk, ha valaki ki akar jönni egy mellékutcából egy félnapot is ülhet. Senki meg nem áll a főúton, hogy kiengedje.

Nagy György nem hiába üti itthon a vasat, hisz lám, ennek csengése áthallatszik Lengyelországba is. Ebben a bádogkapus világban igazi mestermunkákat –remeket – ad ki a kezéből, s olyan ízlésvilágot hoz vissza a kismesterségeket is elsorvasztó kommunista világ előtti időkből, amelyeket, azt hittük, csak templomokban, neves középületekben tudunk esetleg megtekinteni.

A vasmíves kovácsmesternek hatalmas sikerélménye volt Lengyelhonban, de, amint látom és tapasztalom alkotásai előtt itthon is nyitva áll előtte sok-sok barátság kapuja.

Beleolvasok a díszalbumba. Megrendelői csak az elismerés hangján szólnak róla.