Elhelyezték feleségüket a Millenárisnál. Mármint úgy, hogy azok onnan fizetést kapjanak. Az asszonyok be sem jártak dolgozni. De a jövedelmet húzták. Az adófizetők pénzéből. A férjek – egyik esetben csak volt férj – pedig magas országos vagy fővárosi érdeket testesítettek meg.

Visszaéltek hivatalukkal? Úgy tűnik.

Hogy ez beleütközik-e valamilyen paragrafusba – állítólag nagyon -, azt majd az illetékes állami szerv megállapítja. Már dolgoznak rajta a tisztviselők. Mert hogy a körülmény nem évült el. Jó esély mutatkozik arra, hogy a jog kiterjesztődik azokra is, akik éveken át azt hitték, ők felette állnak. Felsőbbrendű emberek. Übermenschek.

Ők bármit megtehetnek. Mert felsorakoztak a hazugságrém mögé.

A hazugságrém sokakat megtévesztett. Nemcsak azokat, akiknek hazudott. Hanem azokat is, akiknek mintát adott. „Hatalomban mindent meg lehet tenni” – ezt üzente a hazugságrém éveken át. Puccsolni, csalni, orozni, embereket gumilövedékkel fejmagasságban lőni, és viperával ütlegelni.

A követők, akik mindig azt keresték, hol egy ülep, amelyet ápolni lehet, a hazugságrém mögé is szorosan odahelyezkedtek. És nyelveltek, szájaltak, könyököltek, követték a mintát. Vitették magukat a tengerpartra közösségi kocsival. Sokmilliós költségtérítést zsebeltek be a törvényhozás pénzkeretéből. És hazudtak, ahogy a szájukon kifért.

És élősködtek, trükköztek, hörcsögöltek.

Nem ismertek határt.

Látókörükbe került a Millenáris. Ott sok-sok értéket lehetett volna létrehozni. De ők nem ilyen maradian gondolkoznak. A kasszát látták meg. Nyílik egy pénztár, amelyből ömölhetnek a forintok a családi kasszába. Nosza, ugorjon a feleség – egy esetben volt feleség -, ő tárja szét a zsebét, hogy ömöljön bele a közpénz.

Csakhogy. A kifizetésekről papírok maradtak.

Nem földalattira szóló menetjegyek, amilyeneket a hazugságrém elfelejtett lyukasztani. Nem. Kifizetési nyilvántartások. És ezeket most már nem lehetett eltüntetni.

Megvannak.

Jó kezekben vannak.