Egyszer elgondolkodtam, hány holttetemmel kerültem kapcsolatba; szoros, megérintő, fizikai kapcsolatba. Van talán ötszáz is. Néhány esetről nem tudok beszélni. Lehetetlen, mint egy sírt, megnyitnom magamat. Bennem rejtezik az élmény – rossz élmény? jó élmény?; e feszültségnek nincsen pólusa –, elmondani nem lehet, még nem.

A bronzkori tellt professzorom újraásta. A valaha volt régi régészeti felderítés értelmezéséhez szüksége volt a korszerű módszerrel megszerzett adatokra. Már jól előrehaladt a munka, mikor egy esős hét elején megérkeztem. A lassan szitáló csapadékban nem lehetett, nem volt szabad rámenni a nyitott felszínre, az agyagos talaj a talpunkra ragadt volna, s tönkre megy minden. Csináltuk hát a szükséges, bár nem nagyon izgalmas rutinmunkákat; a cserepek mosását, az ásatási dokumentációk, rajzok rendezését; a kevés fémlelet csomagolását; ezt-azt. Rám egy nagy halom csont jutott.

Kiterítve áztak az esőben, alattuk nagydarab, vastag nájlonponyva. A feladat egyszerűnek mutatkozott: hozni kellett egy vödör vizet, a vízbe beledobálni két maroknyi csontot, lemosni, kézzel ledörgölni a rájuk tapadt vöröses agyagot, és száradni vinni a megtisztítottakat egy szín alá terített textilre. Azután az agyagos, sűrű mosólét átszűrni egy szitán, s a fönnakadt trugyiból kiszedegetni az apró madarak törött csövescsontjait, halszálkát, piciny fogakat. S jöhetett a következő vödör tiszta víz, s újabb kétmaroknyi csont. Szerettem csinálni, messzibb a többiektől az agyhangú munka közben jókat lehetett mélázni. A textilen meg lassan összeállt egy háromezer év előtti menü, a megevett világ asztali hulladéka. Egy hétig csináltam, azután hazamentem –, vagy más ásatásra?

Még az első nap közepén leltem egy állkapocs darabot. Bal állív egy részét, az állcsúcstól mérve talán kétharmadnyi részt. Benne még keményen ültek az apró fogak, megtisztítva épen ragyogtak. Kétségtelenül emberi lelet volt. Egy fiatalé, a tejfogak már kilökődtek, de a rágófelszín még friss, lekopatlan; 10-12 éves lehetett elhunytakor.

Fiú? Lány?

Gondosan megtisztítottam, s a profhoz vittem. A kunyhóban üldögélt a csapattal, a diákok lassan tettek-vettek; ő mesélt, magyarázott, anekdotázott, s a hűvös időben jól fogyott a bor. A tenyeremen mutattam a csontot. „Haha” – rikkantott – „ím a bizonyíték, hogy ezek a derék bronzkoriak embert is ettek!” Az a népség amúgy saját holtjait elhamvasztotta, s a hamvakat urnában temette el. Kannibalizmusukról nem szólt a tudomány, nem volt rá bizonyíték, s még feltevés sem. De most ott hevert a tenyeremen. Körbeadták a bent ülők, mindenki megszemlélte, végül külön dobozba tették, vattaágyra, fölcímkézték, s a fontosabb leletek polcára került.

Nagyon figyeltem, de a hátralévő időben nem került elő több emberdarab. Nem is beszéltünk róla.  Én meg mostam, válogattam lankadatlanul a birka-, marha-, ló-, tyúkcsontokat. A feltárást összefoglaló tudományos közleménybe érdeklődve lapoztam bele, de nem esett szó a szövegben az embermaradványról, képét nem közölték. Talán csak bennem maradt meg emléke.

A múlt héten két hullahír járta be a sajtót, s nem is csak a bulvár média dögevő oldalait.

Venezuelában a Chavez elnök fölbontatta Simon Bolivar szarkofágját. Az esemény a világ nyilvánossága előtt történt, gondosan komponált képekben láthatták a mindenféle rendű és rangú tévénézők egész Dél-Amerika szabadsághőse teteme előkerültét.

Gondosan komponált képek? Gondosan rendezett színjáték, dokumentarista hálivúd. Az érckoporsó termébe fehér védőöltözetű, gázmaszkos, fegyelmezett mozgású alakok vonulnak be. Fehér védőruhájuk egyszerre idézi Csillagok háborúja zombiseregét, és a szép számú vírus-rémfilm hős tudósait, kik szembeszálltak a mikrobák képében megtestesült pusztító Gonosszal. Mintha százszor elpróbált jelenetet játszanának el; talán így is van. Leemelik a tetem nyughelyének fedelét, kiemelik a maradványokat. Elviszik. Mindezt a jó ízlést nem sértő képekben láthatjuk; a szertartás akár komor méltóságot is tükrözhetne – ha nem hiányozna belőle valami. Mi? Nem tudom. Talán a test tisztelete.

Chavez elnök azért rendelte el az exhumálást, hogy politikai partijában eggyel több ászt dughasson a kabátujjába. Azt mondják, Bolivár halála körül nincsen rendben minden, majd’ két évszázada suttogják a vádat: meggyilkolták.

Mint Szent Imrét. Mint a költő Zrínyi Miklóst. Mint Teleki Pált vagy Horthy Istvánt.

Ott a szomszéd állam, Kolumbia a Gonosz Birodalma. Kolumbiából nézve persze a mai Venezuela az. Elvégre szomszédok. A balos népvezér elnök most a másik ország elleni gyűlöletet akarja fölkorbácsolni saját hazájában. Kell az energia, mert támadják a hazát! Jogos a félelem? Talán. Bizonyos okból az. Kolumbiában, a közös határ mentén kilenc támaszpontot kapott az USA; hivatalos magyarázat szerint a drogbárók elleni harc érdekében. Lehet. Meg a rossztestvér-ország sakkban tartására. Föltehetően. S most a Nép Elnöke vegyi fegyvert akar bevetni: a hős testéből párolt mérget. Undorító.

A Ceausescu házaspár sírjából temetői munkások, megfelelői jogi dokumentumok által engedélyezett módon előásták a tetemeket. Fiuk akar megbizonyosodni arról, tényleg szülei nyugszanak-e a rögök között. A Kondukátor és neje halálát még ma is rejtélyek övezik. Nem olyan régen mutatták be nyilvánosságnak a perüket és kivégzésüket megörökítő videofelvételt; a homály csak kicsit lett kevésbe átláthatóvá. Valójában nem is a meggyilkoltatás oka és mikéntje a lényeges, hanem a bukásuk körülötti politikai játszma.

S mi van, ha nem a vörös diktátor és párja maradványait rejtették a sírba? Az egyetlen életben maradt gyermek nem lesz jogosult a vagyonukra? Mert, hogy ahhoz ugyanolyan hévvel ragaszkodik, mint a tetemes igazsághoz.

Nálunk A Magyar Költő rokonait akarják elővezettetni nyugtukból habókos – vagy annál több –, Petőfi-vadászok; sejtjeikkel bizonyítva sejtésüket, hogy … mit is? Hogy a távoli Szibériában megtalált embermaradványok azonosíthatóak Sándorunkkal? Bár mi is lehetne; a költő ott halt meg a kozák embervadászatban.

Talán a ortodox zsidóknak van igazuk. Akit eltemettek, nyugodjék ott hová tették, az Ítélet Napjáig. Hitük szerint a feltámadás a tetemek megelevenedésével jár, míg a keresztények hisznek ugyan a testnek feltámadását, de nem ilyen közvetlen módon. Ha Izraelben egy ásatáson az archeológusok emberi maradványokig érnek, nem bolygatják, hiszen az élő korában lehetett a kiválasztott nép tagja; nem tudhatjuk. Megértem őket, ha másként gondolom is a Végső Rendtétel lefolyását.

A mostani politikai-gazdasági hullarablásokat nem értem, meg se értem, el sem fogadom. Van világos eset: az amerikai rocksztárt azért akarja boncoltatni a magát általa felcsináltnak mondó nőci, hogy pénzhez, sok pénzhez jusson. A határtalan aljasságokon már nemigen szoktam meglepődni. De ha síron túli gonoszságokat fúj felém a szél, még megborzongok.

Minálunk a csontvázzörgetésnek van szezonja, vagy inkább, mint írtam már, a serény múmiák tettei kinyomozásának. Leginkább egy nyolc éves kurzus politikai hullaházba, de földi paradicsomba készülő tetteseit kell megfogni –, a miénket viszik. Mindent vissza! – ez a korszerű irredenta jelszava.

De a testüket megtarthatják. Örökre.