IMF felülvizsgálat volt kis hazánkban. Most ide jött a nagy Ájemef, bizonyos Christoph Rosenberg személyében. Hosszú tárgyalások után megszakadtak a nagy erőfeszítésben, és máris hazánkra zúdult a külföldi sajtó. Meg a magyar is. Görögválság írválság, válságválsághátán.

Lehet, hogy igazak a hírek, miszerint a magyar vezetőség egy kicsit túl kemény volt. Az is lehet, hogy nem voltak eléggé koherens elképzelések. Talán még azt is megengedjük, hogy nehéz volt kitalálni, ki a reális hatáskörrel rendelkező tárgyalópartner. (Most szándékosan elkerülöm a párhuzamot a korábbi kormánnyal, merthogy ami ott zajlott, ahhoz képest ugye ötös skálán tízes eredményt értek el. De, hát almát a körtével…)

Csakhogy gondolkozzunk egy-két pillanatot reálisan, okosan. A legfőbb belső és külső kritika éle a kormányzat drabális, elbizakodott hozzáállását szeletelte. A kormány ugyanis három dologban maradt teljesen következetes (bocsánat, drabális és elbizakodott).

Az első a saját gazdaságpolitikája volt. Van olyan például, mint a gazdasági szuverenitás. Vagyis egy állam alapvetően azért van, hogy a saját gazdaságát is saját maga kontrollálja. Hát ez borzalmas egy kormánytól, hogy mégis miket merészel! A saját állampolgárainak az érdekeit védi, nem akar túlzott beleszólást engedni a külhoni feleknek! Botrány. Nem külföldről meghatározott adópolitikát akar.

Igaz is, külföldről biztosan jobban látják, két hétre idejönnek, és megmondják. Rápillantanak a büdzsére, és egy pillanat alatt szédületes szellemi kapacitásokkal ráböknek az egyedül helyes, mi több, üdvözítő útra. Argentínában például szintén jól megmondták mi kell, aztán egyszer csak valahogy pont összeomlott. Argentína, - mielőtt a műtét sikeres lett, csak épp majdnem a páciens halt meg  és sírni kellett volna - gyorsan hátraarcot csinált, de elég csúnya dolgok voltak ott addig.

A második az volt, hogy a magyar kormány bevezetné a bankadót. Az IMF egyes hírportálok információi szerint leginkább egy bank-érdekvédelmi szövetségként járt el, legalábbis olyan jellegű szervezetként, amely a külföldi tulajdonú bankok érdekeit képviseli. Hát, ha még a magyar bankok hörögnének, megértenénk, végül is a magyar bankok nem tudnak elmenni, így tényleg érdekeltek. A magyar bankok azonban megegyeztek.

A külföldi bankoknak más álláspontjuk volt ezügyben. Csak ne lenne az a félig szelek szárnyán susogó megjegyzés, hogy végül is csak egyedül ők nem kaptak eddig az egész magyar társadalmi szisztémában komolyabb adót. Jó, végül is ne vezessük be, és a 12. havi nyugdíjat/fizetést ne fizessük ki, az a jobb, sőt az az igazi megoldás.

Mondják az IMF-esek, hogy ez majd mennyire visszafogná a növekedést. Idéznék: „Overall, real GDP is projected to grow by 0.6 percent in 2010.” Vagyis: a GDP 0,6%-al növekedni fog. Majd, folytatja a közlemény:  „The 2011 outlook envisages a continued pickup in real GDP growth — to the 2½-2¾ range depending on the external environment and the strength of policies — and a further decline in inflation to the central bank’s target.” Azaz: 2011-ben 2,5 2,75% között növekedhetünk, a külső környezet, az MNB inflációcsökkentő célja és az intézkedések hatása következtében. Hja. Akkor végül is egy megnégyszereződő növekedési ütem az visszafogott. Az, tényleg. Főleg az eddigiek tükrében, amikor az csökkent. De úgy, na úgy volt a jó.

A harmadik igen komoly probléma IMF-ileg a jegybankelnök fizetése volt. Már csak így van ez bankárkörökben, bankárszolidaritás. Namost azért bujkál bennem a kisördög, meg is kérdezem rögtön: végül is miért szól bele egy nemzetközi szervezet egy állami köztisztviselő fizetésébe? Illetőleg akkor, ha már továbbmegyünk, miért csak egyetlen köztisztviselő – l. jegybankelnök - fizetése fáj nekik? Egyébként tegyük röviden hozzá: a mindenkori jegybankelnök jog szerint az IMF testületében van. Ez, gondolom, nem függ össze itt semmivel.

Azzal sem, hogy máskor olyan vidáman szoktak egész társadalmi rétegek nyugdíjáról, fizetéséről úgymond „kiadáslefaragás” címén dönteni. Most akkor - azt hiszem - felébredt bennük az igazságérzet, ugye, és megmentik a magyar jegybankelnökúr fizetését. Megtisztelő, hogy így törődnek velünk, egyes állampolgárok személyéig mindenkit észben tartanak. Ez az igazi egyenlőség, a kiérdemelt és nem a kiemelt figyelem.

Szóval nekem valahogy tartalmilag a következő kép áll össze: egy magyar kormány azt csinálta, amit az eddigiekben nem tapasztaltak tőlünk, vagyis:

1. nem úgy táncolt gazdaságpolitikailag, ahogy kívülről fütyültek,

2. nem a már eddig is megszorongatottakat akarta tovább nyirbálni

3. nem érdekli a simori sirám.

Hát, lehet, hogy elegánsabban is lehetett volna kivitelezni a dolgokat, de én inkább abban bíznék, aki az én érdekeimet védi, és nem abban, aki a külföldi szervezetekét. Abból még nem sült ki jó, ha a kecskére bízták a káposztát, bár ami azt illeti, a kecskék akkor mindig elégedetten mekegtek. Az elégedetlen mekegés általában a káposztának jelent jót! Ettől még kommunikálhattunk volna okosabban.