A kommunista egyeduralom idején szó sem volt végkielégítésről, a leginkább hasonlító munkajogi elemnek a nyugdíjazás előtti rövidebb-hosszabb felmentési időszak tekinthető.

Az 1989-es összeomlás hozta be a gondolkodásba a munkanélküli segélyt, aztán eljött a rendszerváltozás. Az Antall-kormány 1992-ben jutott el a munkajog újraszabályozásáig; a Munka törvénykönyvével kezdték, aztán következett két speciális törvény, a közalkalmazottakról és a köztisztviselőkről szóló.

Hosszú hónapokig tárgyalták a három jogszabályt. Időben egybeesett ez a rendszerváltozás utáni gazdasági hullámvölgy legmélyebb szakaszával. Az MSZP ebben az időszakban talált magára igazán, és ebben hatásos fegyvernek bizonyult néhány „szociális téma”.

Ezek a következők voltak: a létminimum, amit kéthetenként jelentettek be, felváltva a KSH és az UJCSAKÖ (juszt se mondjuk meg, minek volt a rövidítése). Mivel az infláció a legnehezebb időben a 30 percent körül járt, kéthetenként lehetett siránkozni az egyre nehezedő létfeltételek miatt, s közben az MDF-es horthysta vircsaftot szidalmazni.

A másik eszköz volt a szakszervezeti mozgalom. Az MSZP szilárdan kézben tartotta a szakszervezeti mozgalmat, mégpedig azzal, hogy a volt kommunista monopolszervezetek struktúráit az MDF nem verte szét.

Nos, a szakszervezeti mozgalom hangosan követelte a végkielégítés jogintézmények bevezetését. Az MDF-kormány be is vezette. Előbb a Munka törvénykönyve, aztán a közalkalmazotti és végül a köztisztviselői törvény is előírta a járandóságok között, mégpedig a ledolgozott évek számához kötve, és „lentről fölfelé” többet. Azaz a Munka törvénykönyvének alapján kötött munkaszerződéshez jár a legkevesebb, a közalkalmazottihoz több, a köztisztviselőihez még több havi végkielégítés.

A számokról kicsit később.

Miután kiharcolták a szocik, eljött 1994, és ők kormányra kerültek. Ekkor varázsütésre megváltozott a nóta, és szidalmazni kezdte a sajtó azokat az MDF-koalícióhoz kötődő kormánytisztviselőket, akik a távozásukkor végkielégítést kaptak. Mohó gazemberek lettek mind, akik a szegény adófizetők zsírján híznak.

Aztán telt-múlt az idő, és bekövetkezett az 1998-as váratlan MSZP-vereség. A fideszes csikócsapat nemigen hitt benne, hogy nyerhet, és hát közel sem volt olyan dörzsölt, mint a bukó szocik.

A Horn-adminisztráció ügyesen járt el. Utolsó hivatali napjaikon közös megegyezéssel, csinos végkielégítéssel vált meg a csókosoktól – a Fidesz üres irodákat talált a minisztériumokban.

A fideszes gyerekek még örültek is, egy gonddal kevesebb. Hamar felfogták ugyan, hogy jó pénzzel távoztak a „kirúgottak” – de ez nem érdekelte őket, ők a megkapott játékkal, a kormányzással ismerkedtek.

Summa summarum, 1998-ban a szocik szépen kibélelve távoztak. És ami a fő: csöndben! A balos média fegyelmezetten hallgatott a végkielégítésekről, illetve ha nagy néha szóba került, uniszónó harsogták: az jár – mármint a szegény távozó államtitkárnak.

Telt-múlt az idő, és 2002-re vészesen elmérgesedett a helyzet. Az MSZP hónapokon keresztül vádolta bűnökkel (elsősorban korrupcióval) a Fidesz-adminisztrációt – és végül részint elhitte önmagának a saját szövegét, részint bosszút akart állni, amiért négy évig nem nyúlhatott bele a húsosfazékba.

2002-ben az egész balsajtó attól volt hangos, hogy melyik fideszes gazember mekkora végkielégítéssel akar távozni, más esetben pedig hogy mekkora végkielégítést kellene neki adni, ha…

Nos, ez a „ha” nem volt más, mint a legkülönfélébb büntetőeljárások kezdeményezése.

Ontották a rendkívüli felmondásokat (magyar nevén a kirúgásokat), a hozzájuk csatolt följelentésdömpinggel együtt. Közben győzelmi jelentésekkel árasztották el a sajtót, hogy X, Y vagy Z elküldésével milyen hatalmas végkielégítés fizetésétől mentesült a kassza.

Rövid megállót kell tennünk, mielőtt a történetet 2010-ig görgetnénk.

Volt ugyanis egy érdekes malőr, mégpedig 2003-ban. Addigra az Orbánéktól örökölt pénznek már a seggére vert az MSZP–SZDSZ – de az étvágy megmaradt.

És akkor lebukott Kiss Elemér kancelláriaminiszter. Kiss mint miniszter – a saját ügyvédi irodájával szerződött. Mivel ez valóságos jogállamokban azért inkább bűncselekmény, mint nem az, Kisst ki kellett rúgni.

Aztán halmazati botrányként kiderült, hogy tekintélyes végkielégítéssel távozott Kiss Elemér. Újabb botrány. Akkor Medgyessy miniszterelnök bejelentette, hogy a végkielégítések rendszerét pedig meg kell szüntetni.

Akkor a szocialisták és a sajtójuk megünnepelte a szocialistákat, mint a példamutató takarékosság és az önkorlátozás magyar bajnokait.

Hogy valójában mit is tettek, azt most látjuk. Hogy mennyire voltak önkorlátozók, mennyire törölték a végkielégítések rendszerét. És közben most ők aggódnak a jó erkölcsért…

Végül pedig a pénzről.

Mint említettük, mindhárom törvény szabályozza a végkielégítés mértékét. Mondtuk, legkevesebbet a Munka törvénykönyve alapján kötött szerződéssel lehet kapni, aztán jön a közalkalmazotti, s végül a legbőkezűbb a köztisztviselői kontraktus.

A konkrétumok szintjén ez azt jelenti, hogy ötéves munkaviszony esetén kettő hónap jár. Bizony. A közalkalmazotti meg köztisztviselői jogviszony csak később, előrehaladottabb munkaviszonnyal hozza az előnyöket.

A végkielégítés számítása minden szerződéssel újrakezdődik, tehát a most távozó kormányzati adminisztráció tagjainak legfeljebb nyolc évük lehet (kivételt képez egy-két „ősbölény”).

Hogy még világosabbak legyünk: a Bajnai-kormány 13 hónapig volt hivatalban, az abban való részvételért tulajdonképpen nem jár végkielégítés. Mármint a törvény szerint.

Miféle tízmilliókról beszélgetnek itt akkor most a politikusok?

„Csupán” arról, hogy mindhárom törvény megengedi a munkavállaló javára történő eltérést a törvényes mértéktől.

Egyszerűen arról van szó, hogy a most távozó adminisztráció tagjainak elképesztő pluszok vannak beépítve a szerződéseibe.

A másik megoldás pedig az volt, hogy egy-két évvel ezelőtt négy-öt-hat éves határozott idejű munkaszerződéseket kötöttek a csókosokkal.

Ennek a rendszernek a demokratikus normákhoz való viszonyát ki-ki értékelje maga.

Azt is ki-ki eldöntheti, mennyire elegáns ilyen szerződéstömeggel a tarsolyban a húszéves munkaviszonnyal utcára kerülő iskolaigazgatókra hivatkozni, amint ezt Lendvai Ildikó meg néhány más balos médiaformáló teszi.

Ha ezeknek az iskolaigazgatóknak olyan munkaszerződésük volna, amilyen a szoci csókosoknak van, akkor esetükben százötven havi végkielégítésekről kellene beszélnie Lendvai Ildikóéknak. És mindenki értene a szóból.

Tulajdonképpen értelmetlen volna ez a vita a 98 százalékos adóról, ha volna mód visszatérni a törvény szelleméhez és betűjéhez, és azt adni a csókosoknak, amit a munkajogi törvények előírnak, és amit az egyszerű melósnak adnak. Akkor lenne itt sírás-rívás a szoci oldalon…