A MEK a Magyar Elektronikus Könyvtár rövidítése. A 15 arra emlékezetet, hogy néhány lelkes ember tizenöt évvel ezelőtt vágott bele fölépítésébe. Az alapítók, más munkatársak és néhány meghívott – így jómagam – egy tudományos konferencia és egy családi ünnep fura keverékén találkozott egymással. A kebelbeli könyvtáros-előadók többször hivatkoztak olyan távollévőkre, akik ugyan évtizedes jó barátoknak számítanak a dróton át, de arcközelbe még sohasem kerültek velük. Leülhetnének egymás mellé a villamoson, s szót nem váltanának –, mert hisz ki szólít meg ok nélkül egy még sose látott idegent, ha semmi oka rá? (Megjegyzés: minek kellene ok a beszélgetéshez? Miért hisszük azt, hogy kell?)

Arctalan beszélgetés?

Engem nyilván azért hívtak meg, mert néhány alkalommal némi hírverést csaptam az elektronikus könyvtár körül. Ugyanis igen fontosnak tartom, hogy a magyar kultúra jelen legyen a háló világegyetemén.

Világegyetem?

A szervezők saját mikroviláguk kifejléséről számoltak be. Érdekesen. Moldován István a kiosztott, igen tanulságos esemény-jegyzéket kommentálta. Ne feledjük, a MEK magánemberek kezdeményezéseként indult, lelkes önkéntesek írták-másolták be a könyveket, egyesület alakult, csak néhány év után vette át a kezdeményezést nemzeti könyvtárunk, s lett önálló egysége annak. Ma nyolcezernél több dokumentumot lelhetünk meg általa.

Vagy benne?

Horváth Iván egyetemi tanár, a régi magyar irodalom és József Attila életművének kutatója a bölcsészelmék digitális vágányra terelésének egyik váltóállítója figyelmeztetett. Arra, hogy ne higgyük, hogy ha valami „fönt van az interneten”, akkor az a valami az öröklétbe jutott föl. Nem. A digitalizálás erre csak egy újabb lehetőséget ad, amivel élni lehet és kell, de a „véglegesítő” megoldás még hátra van. Az ő javaslata: minden iskolás kapja meg a teljes magyar könyvállományt, vigyék haza. Az első honi ősnyomdásztól máig – de belevehetjük akár a teljes kódexanyagot is – termelt magyar könyvek teljességének helyigénye mintegy 2,5 terrabájt. Számoljunk lazábban: 3. Az ily sok anyagot hordozni képes merevlemez ára ma kevesebb, mint a törvény által megszabott egyhavi minimálbér. Az persze más kérdés, miként változnak az írást hordozó oldalak számkódok hosszú sorává. Egy biztos: kellő akarattal és nemzetgazdaságilag tekintve jelentéktelen összegért igen hamar elvégezhető a feladat. Az ötlet tehát szokatlan, de nem hajmeresztő.

Róth András erdélyi könyvtáros a szülőföldjén folyó munkálatokról számolt be. Az ottani magyarok igen sokat tettek már eddig is e területen, ha felütjük a MEK oldalait, könnyű erről meggyőződnünk. Róthnak magának igen sok érdeme van, bár ezt nem tőle tudtuk meg, hanem azoktól, akik róla mondtak néhány szép szót.

„A MEK hatása az emberi gondolkodásra”. Némileg fellengzősnek tűnhet Szilasi László irodalomtörténész esszé-előadásának címe, de nem az, hanem tárgyszerű. A MEK és a hasonló kezdeményezések csakugyan megváltoztatták a köznapi, művészeti és tudományos gondolkodás minden szegletét. Szent-Györgyi Albert mondta volt a még képernyő nélküli világban: „A könyvek arra valók, hogy tudásunkat bennük tartsuk, s a fejünket más, fontosabb dologra használjuk.” Meglehet, az idézet pongyola, s a világhálón kapirgálva meglelhetném a pontos mondatot, de most nem teszem. Miért? Olvassák el Szilasi szövegét. Az elmébe foglalt tudást semmiféle keresőrendszer nem pótolhatja. A szerző idézi egy diák fölfedezését – egy Rimay vers latin „eredetijének” megtalálását a világháló használatával –, amely egy jó évtizede, a papíron való cédulázás idején szenzáció lett volna, de ma nem az. Azonban mondjuk Szentmártoni Szabó Gézának csak a fejében kellett tartania Janus Pannonius költészetét, noha nem a szakterülete, hogy reneszánsz költőnk életművén található lyukat befoltozza. Előkerült egy csomó elveszettnek hitt verssor. Persze az internet segítségével.

Hogyan olvasnak a vakok a villamoson? Láttak már Önök Braille írású könyvet és figyelték a nemlátók finom ujjú olvasását? A zötyögő szerelvényen nem lehet olvasni a dög nagy köteteket.

Egy vak ember most elmondta és megmutatta, miként olvas a hatoson. Mobiltelefonján fölhívja a MEK-et, belelapoz a katalógusba, „kikéri” a kívánt művet és a géphang már olvassa is. No nem mind a 8000 digitális kötet lehet felolvastatni, hanem ma még csak 176-ot. Rejtőt, Gárdonyit, másokat. Nem sok? Nem kevés. És áttörés. Mert immár olvashatnak a vakok a villamoson.

Elvekről és tervekről nem sok szó esett a konferencián. Bizonyára vannak, szakajtószám. De a teremben a nekem a tervhalmozásnál sokkal rokonszenvesebb „tesszük, amit lehet” hangulat uralkodott.

Magam már a Magyar Digitális Könyvtárnak elég korai ideje óta napi látogatója vagyok. Keresem az újdonságokat, s nem egyet fölfedezek. Néha bosszankodom. Más dolgok miatt meg egyenesen dühös vagyok: például a Magyar Digitális Képkönyvtár miatt. Így, ahogyan van, átgondolatlan és értelmetlen a léte. Azért ne legyen rossz a szánk íze, hibák visznek a remekekig.

És volt egy nagy torta. Nagyon nagy és nagyon finom.