A második világháborút követő gazdasági nehézségek leküzdéséért vállalt olasz áldozatok meghozták a várt eredményt, és így az ország az 1958 és 1963 közötti években lassan-lassan felzárkózott a nyugat-európai államok gazdasági színvonalához. Ma már nem sokan gondolnák, de megtörtént: 1960. januárjában a Financial Times című lap gazdasági „Oscar”-díjat adományozott az olasz nemzeti valutának, mert a líra volt az 1959-es esztendő legstabilabb nemzeti valutája. Ugyancsak állták a kihívást a nagy olasz gazdasági vállalatok, többek között a FIAT is. Az 1899-ben Torinóban alapított gyáróriás, a nemzet büszkesége 1960-ban valamivel kevesebb mint kétmillió személygépkocsit gyártott. Két évvel később már hárommilliónál is több személyautó gördült le a futószalagokról. Az egyre izmosodó olasz autóipar termékei 1957-ben 479 kilométer autópályán – az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nagy részük még 1938-ban készült – közlekedhettek országszerte, míg ez a szám 1960-ban elérte az 1169 kilométert. A híres – az északi és déli országrészt összekötő – „Autostrada del Sole” 1960-ban még csak Firenzéig ért, négy évvel később viszont már elérte Nápolyt. Amíg azonban ezen kimagasló eredményeket az ország gazdasága produkálni tudta – ahogyan említettük – Olaszországnak rettentő gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. A háború utáni hatalmas szegénység elviselését még a békefeltételek gazdasági vonatkozásai is nehezítették: a 360 milliárd dollárnyira rúgó háborús jóvátétel szinte béklyóba kötötte Itáliát.

Közismert, hogy az 1945 után százezrek hagyták el lakhelyüket a nyomor, a szegénység elől menekülve. Ezek az olasz polgárok részint Észak-Olaszországban, részint külföldön; Franciaországban, Belgiumban, és nagyon nagy számban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban próbáltak új életet kezdeni egy fényesebb jövőt remélve. Sokan az óceánon túlra, Kanadába, vagy Ausztráliába vándoroltak a biztos munka és a megélhetés reményében. A demokratikus igazságszolgáltatás elől menekülők, a Fasiszta Párt volt vezetői, exponensei, tagjai Dél-Amerikában, nagy számban, a peroni Argentínában leltek új otthonra. Az is eléggé ismert, hogy országon belül is komoly méreteket öltött a migráció: hatalmas tömegek vándoroltak munka reményében az elszegényedett délről a fejlett észak felé. A kivándorlási hullámot elősegítette az a régi-új kormányzati struktúra miszerint az olasz kormány kétoldalú szerződésekben nyersanyagok és ásványkincsek fejében munkaerő-felesleget biztosított európai, illetve Európán kívüli országok számára. Ilyen szerződést kötött Itália közvetlenül a háború után 1946-ban Franciaországgal és Belgiummal, 1947-ben Csehszlovákiával, Svédországgal és Nagy Britanniával, 1948-ban pedig Svájccal, Hollandiával és Luxemburggal.

1947. február 10-én Párizsban aláírták, szeptember 16-án pedig hatályba lépett az olasz békeszerződés. Itália a második világháború után, Németországtól eltérően egységes állam maradt. Területi veszteségei azonban voltak. Sőt igen jelentősek voltak. Jugoszláv-olasz viszonylatban elveszítette az egész Isztriát, Pola, Zara, és a Karszt-vidéket a Juliai-Alpoktól délre Postumiáig (Postojna, Szlovénia) és Fiuméig (Rijeka, Horvátország) terjedő szélességben. Jugoszlávia ezen kívül megkapta Zara városát, Pelagosa (Palagruža, Horvátország) szigetét és az isztriai tengerpartot övező kis szigeteket. Az olasz-jugoszláv viszonyt hosszú ideig mérgező probléma Trieszt városának és közvetlen hátterének a birtoklása volt.

1946 és 1948 között körülbelül 2500-3000 monfalconei kommunista munkás hagyta el illegálisan Olaszországot szökve a szomszédban berendezkedő titói Jugoszláviába. Az olaszok, vagy pontosabban a monfalconei – lévén voltak közöttük más nemzetiségű - munkások döntő többségének úti célja, Vásárhelyi Miklós és Kádár János szülővárosa, Fiume (Rijeka) volt, illetve Pola (Pula) volt. A második világháborús olasz fegyverszünettel az úgynevezett fiumei kérdés ismét napi aktualitássá vált Olaszország és a születőben lévő Jugoszlávia között. A városban 1944-ben értelmiségiek csoportja memorandumban javasolta, hogy térjenek vissza az 1920-as évek elejének állapotához és három kantonból – Fiume , Susak, Bisterza - , Veglia, Cherso és Lussino szigetekbő álló konfederációt hozzanak létre. A második világháborús olasz fegyverszünettel az úgynevezett fiumei kérdés ismét napi aktualitássá vált Olaszország és a születőben lévő Jugoszlávia között. A városban 1944-ben értelmiségiek csoportja memorandumban javasolta, hogy térjenek vissza az 1920-as évek elejének állapotához és három kantonból – Fiume, Susak, Bisterza - ,Veglia, Cherso és Lussino szigetekből álló konfederációt hozzanak létre, a huszas évek elején néhány esztendeig fönálló Fiumei Szabad Államhoz (Stato Libero di Fiume) hasonlóan. 1920-ban ugyanis a Rapallói Egyezmény aláírásával Olaszország és Jugoszlávia függetlenséget garantáltak az adriai kikötőváros és közvetlen környékének.

Voltak azonban, elsősorban a fiatalok, akik szándékosan egy, az olasz környezettől teljesen független terület felé indultak, így jutottak el egyesek, Zágrábba, Lubjanába, vagy Montenegróba. Majdnem mindenki a közeli hajógyárakban dolgozott a háborúban és azt megelőzően. Ezek a munkások aktívan közreműködtek a terület partizánharcaiban, a német megszállók és az Olasz Szociális Köztársaság elleni küzdelemben.

A Jugoszláviába érkezőket különlegesen ünnepélyes keretek között fogadta a kommunista vezetés, meglátván bennük a kedvező propaganda lehetőséget. Az olasz kommunistákat fáradságos munkával ugyan, de Isztria szinte minden olasz többségű kisvárosában, falvában körbevitték és mutogatták mondván: miért kell visszasírni Olaszországot, mikor ezeknek a szerencsétlen sorsú embereknek is el kellett hagyniuk hazájukat, házaikat-lakásaikat és kénytelenek voltak népi demokráciánk védelmét kérni.

Az újonnan érkezők gyakorlatilag nyelvi anyanyelvi környezetben élhettek, sem a munkában, sem pedig a munka után nem voltak rákényszerítve a horvát nyelv elsajátítására. A monfalconei kommunistákat szintén elragadta ez a túláradó emóció: őszinték voltak, naivak és hithű kommunisták. A családostul költöztek Jugoszláviába, ahol tevékenyen akartak hozzájárulni a szocializmus felépítéséhez, a majdani közös haza megteremtéséhez: „Korábban sokan harcos antifasiszták voltak közülük, harcoltak Spanyolországban, megjárták a német lágereket. Fontosabb volt számukra, hogy közreműködjenek a szocializmus építésében, mint az, hogy egy államhoz, egy nemzethez tartoznak, mint a szülőföldjük elhagyásával járó kellemetlenségek, mint a rájuk váró nehézségek; a szocializmus, vagyis az emberiség ügye megérte, hogy az ember feláldozza érte saját szempontjait és érzéseit.” – írta róluk Claudio Magris az egyik legjelentősebb kortárs olasz író, e térség szülötte.

Sokuk számára keserű tapasztalás volt mikor megértették, hogy a Palmiro Togliatti vezette Olasz Kommunista Párt nem lép a forradalmi politika útjára, hanem a parlamentáris demokrácia szabályait betartva fog politizálni. Olaszországban ugyanis egészen 1947-ig az egymást követő kormányokat a Resistenza (Ellenállás) hatpárti koalíciója alkotta. Ezt a kormányzati „akcióegységet” nemcsak hogy fenntartották a baloldali pártok, hanem fontos tárcákat birtokoltak. Alcide De Gasperi kormányában a szocialista Pietro Nenni a külügyminiszteri, a kommunista Togliatti pedig az igazságügyi tárcát vezette. De Gasperi miniszterelnök 1947-es amerikai útját követően azonban a szocialisták és a kommunisták kiszorultak a kormányból, és ezt követően a kommunista párt soha többé nem került kormányzati pozícióba. 1947. május 31-én alakult meg De Gasperi negyedik, immár szocialisták és kommunisták nélküli „egyszínű” kereszténydemokrata kormánya. Jogos és helyénvaló megkérdezni, hogy vajon mivel magyarázható az, hogy a kommunistákat ilyen „simán kiteszik” a kormányból. Egyáltalán, mi lehet az oka annak, hogy az Ellenállás egyik meghatározó ereje, az 1946-ra közel kétmillió főnyi tagsággal bíró OKP a háborút követően nem folytatta tovább az osztályharcot, hanem elfogadta a polgári demokrácia adta kereteket.

Ennek apavetően két oka volt.

A partizánmozgalomban vitt alapvető szerepük ellenére az olasz kommunisták délen nem rendelkeztek jelentős választói, de még szimpatizáns réteggel sem. 1945 áprilisában maga Togliatti hívta föl a figyelmet arra, hogy el kell kerülni, hogy szakadék alakuljon ki a demokratikus és antifasiszta Észak és az antidemokratikus Dél között, ahol még mindig a prefasiszta életfeltételek léteznek. A másik ok, hogy a nemzetközi helyzet sem kedvezett egy esetleges kommunista hatalomátvétel számára. Az ország nem volt határos a Szovjetunióval, azonkívül 1947-ig angolszász csapatok állomásoztak az itáliai félszigeten. Sztálin nem támogatta volna az olaszországi fegyveres forradalmat, egy esetleges kommunista hatalomátvételt. Olaszország az amerikai érdekszférába került. A kommunista párt számára ezért a szocializmus elérésének olasz útja (via italiana al socialismo) követhető és követendő stratégiának bizonyult.

Érthető tehát, hogy sokakban erősödött a Jugoszláviához való tartozás vágya. Ennek jegyében meg is alakult Julia Tartomány Kommunista Pártja (Partito Comunista della Regione Giulia), egy területi alapon működő Tito-barát politikát folytató kommunista politikai csoportosulás, amely igyekezett a területi változásokat elősegíteni. Ám az 1947-es békeszerződés következtében Monfalcone olasz maradt, Trieszt sorsa később rendeződött, a Júliai Kommunista Párt beolvadt a Jugoszláv Kommunista Pártba. A monfalconei kommunisták Jugoszláviába csábításában sokat segített az a speciális munkairoda (Ufficio speciale del lavoro), amely susaki (Sansego) székhellyel szervezte és fogta össze az olaszországi titói propaganda munkát, amelynek célja minél több olasz kommunistának Jugoszláviába csábítása volt. Fiume szláv megszállásának első idejében a jugoszláv hatóságok nagy becsben tartották az Olaszországból érkezőket. A városban, ebben az időben közel 56 ezer olasz élt, ám százból kilencvenkilencen amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyták Fiumét. Jugoszlávia záros határidőn belül szerette volna átalakítani a város etnikai viszonyait, ennek jegyében rövid időn belül, néhány hónap leforgása alatt húszezer olasz ajkú fiumei hagyta el szülőföldjét. Az olasz exodus folytatódott és, 1947 nyarára a városban maradt olaszok száma éppen, hogy csak elérte a 10 ezer főt. Ezzel párhuzamosan erős szláv betelepítés indult meg főleg Boszniából, Montenegróból.

Kik voltak azok az olaszok, akik ebben az időben lettek fiumei lakosok? Azok a szakképzett kommunisták, akikkel a fiumei és a környékbeli munkáshiányt szándékozták enyhíteni a jugoszláv hatóságok. Mindezt mivel próbálták elérni: fölkínálták az újonnan érkezett olaszok számára a kommunista rendszer minden javát, egyszeri 60 ezer lírás munkába lépési díjat, valamint 3500 dináros havi fizetést. Fiuméban azonban hamarosan megváltoztak a dolgok. Mindennaposak voltak az incidensek: a munkába álló olaszokat a szlovén és horvát kollegák egyszerűen csak „olasz disznóknak” nevezték, nőt a feszültség a különböző ajkú munkások között. Az élelmezés terén is problémák adódtak: a napi kenyérfejadag 300 grammra csökkent, egy kiló tésztát és babot kaphattak havonta. A fizikai munkát végzők ezen kívül heti 20 gramm hús plusz juttatásban részesültek. Természetesen virágzott a feketekereskedelem.

A körülmények, a megaláztatások miatt sokan visszatértek Olaszországba. Fiumét (Rijeka) kezdték végérvényesen elhagyni az olaszok és ekkor, ebben a már végletekig feszült környezetben robbant a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztatási Irodájának (Kominform) 1948-as bombája: Jugoszláviát önálló politikai irányvonala miatt kizárták a Kominform soraiból. A tájékoztató irodát még 1947. szeptemberében alapították a lengyelországi Wroclaw mellett található Szkalska Porebában.Tagja volt az albán, a bolgár, a csehszlovák, a jugoszláv, a lengyel, a magyar, a román, a szovjet, a francia és az olasz kommunista párt. Székhelye 1947–1948-ban pontosan a jugoszláv fővárosban, Belgrádban volt.

Tito Jugoszláviájának kizárása két merőben ellentétes reakciót váltott ki a jugoszláviai olasz kommunisták között. Egyfelől közel felük tiltakozott a Jugoszláviát ért vádak ellen mondván Tito mindig is a népek barátja volt, és a Kominform vádjai hamisak, másik felük pedig pont arra a következtetésre jutott, hogy Moszkva megállapításai igazak, és a kijelentései megcáfolhatatlanok. Tito Jugoszláviája pedig pokol a munkásság számára. Valamivel később ez a közel fele-fele arány megváltozott és immár az olasz kommunisták háromnegyede vallotta, hogy Sztálinnak van igaza. Ettől kezdve a jugoszláv vezetés ellenségként kezelte az olaszokat, a moszkvai vezetés politikáját elfogadó Olasz Kommunista Párt trójai lovának. Szerencsés esetben kiutasították, szerencsétlenebb esetben Boszniába, vagy büntetőtáborokba deportálták a monfalconei munkásokat: „A legborzalmasabb, leghírhedtebb táborokat Goli Otokon (l’Isola Calva) és a közeli Sveti Grguron, e két kopár, kiégett, vakító sziklákkal borított szigeten nyitatta meg a kegyetlen belügyminiszter Ranković ”

Ide kerültek tehát a jugoszláv sztálinistákkal, usztasákkal, háborús bűnösökkel egyetemben azok a monfalconeiak, akik hűek maradtak hitükhöz. Eligio Zanini írja Muma című önéletrajzi regényében, hogy „a deportáltaknak a szigetre érkezve végig kellett menniük a többi internált sorai között, akiknek kézzel és botokkal kellett ütniük őket miközben Titót és a Pártot dicsőítették: »Tito-Partija!«, »Tito-Partija! «; aki ezt megtagadta annak »boikot «lett a sorsa, vagyis kiközösítették, és bárki bántalmazhatta. Sztálin halála után, ha kis lépésekkel is, de megkezdődött a szovjet-jugoszláv kapcsolatok normalizálása. A folyamat Nyikita Szergejevics Hruscsov 1955-ös belgrádi, majd Tito következő évi moszkvai látogatásával fejeződött be. A bebörtönzöttek helyzete is javulni kezdett, de az utolsó bebörtönzöttek így is csak 1956-ban szabadultak fogságukból.

A monfalconei olaszok kálváriájáról, a deportálásokról és a büntetőtáborokról sokáig nem volt ildomos beszélni, mindenki hallgatott róla. Jugoszlávia egészen nyilvánvaló, hogy miért, a Szovjetunió azért, hogy ne terelje vele a figyelmet saját táboraira, a Nyugat nem akarta élét venni Tito Sztálin-ellenes lázadásának, majd később független politikájának. Olaszország pedig azért „mert szokás szerint most is szórakozott volt, ahogy Noventa írja egyik versében. A monfalconeiak pedig, Sztálin nevében, továbbra is ellenálltak.”

Azok, akik később a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején visszatértek Monfalconéba a szélsőséges kommunista elveik miatt az olasz nacionalisták fenyegetéseinek-támadásainak voltak kitéve. Traumatikus élmény volt számukra a hazatérés, figyelte őket a rendőrség, sőt az Olasz Kommunista Párt is, amely tulajdonképpen igyekezett megszabadulni tőlük. Munkát nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem találtak, azok is, akik szakértelemmel rendelkeztek kénytelenek voltak megalázó munkákat elvállalni. A hazatérők némelyikének házát addigra isztriai menekülteknek utalták ki, azoknak, akik mindenüket elvesztették mikor Jugoszlávia elfoglalta hazájukat. És végül, befejezésképpen halljuk ismét a trieszti Claudio Magrist, aki hosszú ideig foglalkozott a monfalconeik tragikus történetével:

„Ezek az emberek mindig a rossz oldalon álltak, és mindig éppen rosszkor, kívül rekedtek a történelmen és a politikán, és tántoríthatatlan méltósággal és bátorsággal harcoltak egy ügyért, amely, ha győz, még sokkal több gulag születik a világban, hogy hozzájuk hasonló szabad embereket tegyen tönkre. Azért kell megmenteni a feledéstől a világtörténelem e véráztatta lábjegyzetét, hogy ne menjen veszendőbe annak az erőnek, annak az önfeláldozó szellemnek az erkölcsi öröksége, amelynek köszönhetően a monfalconeiak és sorstársaik. – bár olyasvalakinek a nevével az ajkukon, aki még az őket üldözőnél is rosszabb volt – meg tudták őrizni az emberi méltóságukat.”