Megérthetjük-e mindazt, ami körülveszi jelen életünket itthon és a nagyvilágban anélkül, hogy vissza-vissza ne néznénk saját történelmünk megértésének történetét, magyarságunk korabeli és mai meghatározásának formáit? A 2003-tól háttérbe szorított, és a Hankiss Ágnes által azóta is vezetett Hamvas Intézet Sziget sorozatában jelent meg Őze Sándornak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának Nemzettudat és historiográfia című munkája. A szerző, hat tanulmányt tartalmazó kötet keretében vizsgálja a magyar függetlenségi hagyományokat a Habsburg birodalmi politikával szemben előtérbe helyező történetírók munkásságát (Horváth Mihálytól Benda Kálmánig), és emellett kritikus górcső alá helyezi az udvari, vagy birodalmi hagyományokat ápoló szerzők életét (így többek közt Szekfű Gyula, Szűcs Jenő, Szakály Ferenc, Gerő András és Pálffy Géza), munkásságát.

A nemzeti függetlenség és a birodalmi függőség Mohácstól napjainkig húzódó kérdéskörének vizsgálatához Őze még a könyv előszavában a következőket fogalmazza meg: „Mintha a szellemi szekértáborok és a gondolati törésvonalak nem ott húzódnának, ahol ma látjuk őket, vagy ahogyan az elmúlt fél évszázadban láttatni kívánták velünk. Hogyan lett a később protestáns függetlenségi kisnemzeti hagyománynak elnevezett szemlélet megalapozója Horváth Mihály, a katolikus pap? Miért lesz a rendszerváltás szimbolikus figurája Bibó István? Milyen utak vezettek a polgári radikálisok szellemi irányzata és a Szekfű Gyula-féle konzervatív hagyomány között, hogy a rendszerváltás előestéjére a kibékíthetetlennek hitt követők egymásra találjanak a Habsburg Intézet falai között? Mi okozza, hogy a nemzeti hagyomány „védelmezője” az a Mód Aladár, aki a Molnár Erik-i, Szabó Ervintől kölcsönzött ausztromarxista szemléletet bírálja marxi alapon, és ehhez Benda Kálmán és Révai József érveit használja fel? Mi okozza, hogy a Habsburg Birodalom ideológiai érvanyaga alkalmazható az 1956 utáni konszolidáció szovjet birodalmi hegemóniájához és behelyettesíthető az 1989 utáni globalista rablótőke érdekeit képviselők érvrendszerébe is.”

A kötet első tanulmánya a Horváth Mihály csanádi püspök és az 1848-49-es debreceni kormány vallás- és közoktatási miniszterének a Habsburg ellenes függetlenségi hagyomány kialakulására tett hatását vizsgálja. Horváthnál fogalmazódik meg először a szulejmáni ajánlatként ismert elmélet, amely leír egy független, a Habsburg- és a Török Birodalom között létező ütközőállamot. Az elmélet szerint, egy ilyen állam ajánlatával keresték fel Szulejmán követei II. Lajos királyunkat, és ennek elutasítása után került sor a török offenzívára.

A második tanulmányban a szerző Szekfű Gyula munkásságát, a magyar nagyságot megfogalmazó szekfűi koncepció megszületésének és szemléletváltásainak történetét kíséri végig A száműzött Rákóczitól (1913), a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar történeten (1929–1934) keresztül egészen Az öreg Kossuthig (1952). Szegfű látásmódjáról írja Őze: „(…) úgy látta, hogy az eszméket, gondolatokat nem kell ápolni, önállóan is megélnek. Nagyobb dolog ennél valakit gondolkodni, szakmát művelni megtanítani. Az ember azután saját sulyánal fogva mozog és viszi tovább újabb variációk kidolgozásával azt a történelmi elemzést, amit elődei átgondoltak, tölti meg újabb tartalommal, támasztja alá más csoportosítású adatokkal, ha ez a Kárpát-medence török kori története, akkor azt, ha a magyar nemzet új kihívásához igazodó nemzetkoncepciója, akkor azt.”

A könyv harmadik része Németh László és Bibó István nemzeti helyzetértékelését és gondolkodását elemzi. Koncepciójuk szemben állt a szegfűi Bécs és arisztokrácia központúsággal és a kiegyezést sem pozitívan értékelik. Német - mint írja Őze – a szekfűi koncepcióval szemben azt állítja, hogy a Habsburg Birodalom a közép-európai államokat elvágta Rómától, Berlintől és az Atlantikum térségének államaitól, ahol a 15. századtól az újkor szíve dobogott. Németh László számára a legfontosabb érték a nemzeti függetlenség, mivel csak ebben a keretben nevelhető szabadon egy új generáció. Bibó számára a reagálóképesség a közösségi alkat legfőbb jellemzője és fő kérdése nem az, hogy mi a lehetőség, hanem hogy volt-e egyáltalán a kényszerűségek között.
A negyedik tanulmány, „A deheroizációs nemzettudat.” A Moháccsal megszűnő független magyar államiság máig ható okairól és következményeiről született okfejtéseket, kutatásokat és elemzéseket veszi számba, és nem véletlenül a legnagyobb figyelmet a kommunizmus történész vitáira helyezi, hangsúlyozva az aktuális politika és az általa finanszírozott történetírás vazallusi szerepét, szinte egészen 2010-ig.

Az ötödik részben a szerző a rendszerváltás utáni idők történelemképét elemzi, és megállapítja: „Az ezredfordulóra az európai integrációhoz új történeti koncepciót kellett kidolgozni. Ebben a történeti rajzban szerintük, az európaiság előképe a magyar népet és a kelet-közép-európai térséget szalonképessé tevő Osztrák-Magyar Monarchia volt. A szociálliberális kormányzat hatalomra kerülése után Magyar Bálint miniszter megalapította a Habsburg Intézetet.” A tanulmánykötet végére érve az olvasó olyan párhuzamokat vélhet felfedezni, amelyek szinte egyenesen a XXI. századi magyar jelenig sodorják a török kórból, és ismét szembetalálja magát a már évszázadok óta ismételgetett polémiával: függetlenül, vagy mennyire önfeladva?

(Őze Sándor: Nemzettudat és historiográfia, Hamvas Béla Intézet, Budapest, 2009, 272 oldal, 3200 Ft)