Emlékezetes médiateljesítmény volt, amikor a közszolgálati médiamunkás (MR, Kossuth, reggeli hírek) a húsvéti sonkával kapcsolatos aktualitásokat adta közre, szokásos hányavetiséggel, nyegleséggel, a hirdetési piac iránti elköteleződéssel.

A különlegesen kifogásolható megnyilatkozások között, mint fogalom, a magyar sonka, parasztsonka kifejezések relativizálása volt a legsúlyosabb.

Azoknak a magyaroknak mondom, akik külföldön járva és sok minőségi sonkafélét kóstolva, tapasztalatból tudják, hogy a “magyar sonka” unikum és hungarikum, s mint ilyen, “minden összevetésben megállja a helyét”.

A mai aktualitásként felvetett “sonka kérdés” éppen arról szól, hogy a magyarországi kereskedelemben manapság terített “húsvéti sonka” legnagyobb része nem sonka, hanem sajátosan kezelt (tartósított, ízesített stb.) hústermék.

“Parasztsonka” ügyben mondom, azoknak, akiknek már nincs, vagy nem lehettek a 20. század első felében született és a sonkakészítésről mindent tudó nagyszüleik, tehát nincsenek ismereteik, tapasztalataik a valódi sonkáról, hogy a sonka nem “hússzínű”, hanem barnás árnyalatú az érettségéből következően, nem sózott hús, hanem bonyolultan összetett, pikáns ízű, nem levedző különlegesség.

A műsort meghatározó médiamunkás és a megszólaltatott szakértő felszínességét szóvá kell tenni a az uniós szabványok és a sonkafüstölés “szakszerűségét” illetően is, mert a magyar sonka érlelésének körülményeit illetően tudni való, hogy a magyarországi parasztporták egyik legtisztább és külön erre a célra szolgáló helyisége a füstölő volt, amelyet használat előtt és után hófehérre festve tettek alkalmassá. A füstöléshez külön erre a célra szolgáló fát használtak, és meghatározott módon füstöltek. Még erősebben hangsúlyoznám, hogy a valódi parasztsonka készítőinél nem érhetett hozzá a falhoz és máshoz sem a sonka.

A ma tapasztaltakhoz hasonló médiaközeledés a hagyományos és minőségi magyar termékek esetében, olyan átható és öröklődő hülyeségnek számít, amellyel ideje lenne leszámolni.