A választási rendszerek átalakításának két sarkalatos mozzanata volt a képviseleti demokráciák történetében. Az egyik a nyílt szavazás felváltása a titkossal, a másik a választói bázis radikális kiszélesítése.

 A nyílt szavazás azt jelentette, hogy a választó bemondta a bizottságnak, hogy melyik jelöltet támogatja.

 Ezt a megoldást azért ellenezték sokan, mert módot adott az erőseknek a kisebb-nagyobb terrorra: megfélemlítették a szavazókat egyrészt még mielőtt nyilatkoztak (voksoltak) volna, másrészt utána, ha „nem jól döntöttek”.

 Bizony ez szégyentelen gyakorlat volt.

 A választójogot hajdanán mindenütt korlátozták. Csak az szavazhatott, akinek vagy a vagyoni állapota vagy az iskolai végzettsége megütött bizonyos szintet.

 Ennek a (vagyoni, iskolázottsági) cenzusos rendszernek az eltörlését történelmileg a munkáspártok kényszerítették ki. Hozzájuk csatlakozott a női „egyenjogúságot” követelők mozgalma – ők is elsősorban a választójogot akarták, ebben akartak egyenjogúak lenni.

 A cenzusos választójogot is rossz gyakorlatnak szokás tartani manapság.

 Aki megnézte a Magyar Gallup Intézet friss közvélemény-kutatását, az láthatja: a titkos szavazás joga ellenére van ma is (és volt régen is) egy nem csekély hányad, amelyik nem kívánta elárulni, melyik pártra fog ikszelni. Ezek a rejtőzködők buktatták meg 2002-ben a Fideszt.

 Akkor most nézzünk a dolgok mögé.

 Morfondírozzunk el kicsit azon, hogy vajon ma van-e véleményterror vagy sincs. És van-e „meg nem engedett befolyásolás” az ikszeléskor.

 Aztán rágódhatunk azon a kérdésen is, amit jól ismernek a cenzus hívei: miért jó az általános választójog, ha tíz félanalfabéta alkoholista leszavazhat kilenc akadémikust? Kinek jó az általános választójog akkor?

 Végignézve a választási kampányok történetét, lehetetlen észre nem vennünk a színvonalcsökkenést. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde óta pedig egyenesen megszűntnek lehet nyilvánítani a verbális politizálást. A kimondott szó értéke devalválódott, sem a közlő, sem a hallgatóság nem gondolja komolyan, hogy köztük az igazság hullámzik az éterben.

 Már többször leszögeztük, hogy egyetlen legitim politikai célt ismerünk: a magyar nemzet „bővített újratermelését”. Ha ennek a célnak a fényében vesszük górcső alá az általános, egyenlő és titkos választójogot, akkor bizony van okunk aggódni.

 A mai magyar felnőttek jelentős hányada funkcionális analfabéta. Tájékozódása a tévé és kisebb arányban a rádió.

 Ez bizony véleményterrort jelent. A tömegtudatot a nagy, országos tévék és rádiók formálják elsősorban. Aztán meg a kisebbek.

 Játsszunk el a gondolattal, mi lenne például, hogyha csak az a szavazat volna érvényes, amelyen a választó saját kezével írja le a támogatott jelölt nevét, no és persze a támogatott pártlista nevét… És persze a hibásan írt név érvénytelen szavazat lenne. Vagy például meg kellene mondania a választónak, hogy mi a különbség a személyi szám és a személyi igazolvány száma között. Netán meg kellene tudnia mondani, ki az éppen hivatalban lévő miniszterelnök.

 Való igaz, egy ilyen „vizsga” ezer félremagyarázásra adna alkalmat, valószínűleg egyetlen választás sem érne véget soha.

 Marad tehát az írásbeli szavazás. És marad vele az általános, titkos választójog.

 És mi legyen az egyenlőséggel? Mi lenne, ha például iskolázatlan embernek egy voksa lenne, a szakmunkásnak kettő, a felsőfokú végzettségűnek mondjuk három, az akadémikusnak meg teszem azt öt… Talán ezen is el lehetne gondolkodni.

 Hogy kilenc akadémikus leszavazáshoz ne legyen elég tíz megvásárolható lump, hanem legalább 46-ot kelljen megitatni a voksáért…

 Egy szó mint száz, a demokratikus választásnak is egyetlen jó alapja lehet: az erkölcsi alap. Ha minden felnőtt polgártársunk érett megfontolás után voksolna, és a leadott voksát például számon is tartaná, ő maga, saját magának.

 Mert azért az sem teljesen normális, amikor sok százezer ember kisüti, mondjuk hat hónappal a választás után, hogy ő aztán nem tehet semmiről sem.

 Pedig tehet. A képviseleti demokráciában sem háríthatja el magától aki becsületes ember a döntés felelősségét. Utólag sem. Szembe kell nézni, lélekben, azzal az X-szel, amit odapöttyintett az ember arra a papírra.

 Mert az ország a mienk. A kormány is a miénk, akár jó, akár rossz. Hát hajrá, tessék szavazni.