Az idei háromszéki szabadságharcos évforduló fűzér programjaiban is különleges színt képez Tuzson János honvédőrnagy szobrának leleplezése Kézdivásárhelyen. Vetró András szobrászművész felkérésre készült alkotása felavatásának különlegessége, hogy magánszemély, a legendás hírű Tuzson őrnagy vérségi leszármazottja, Tuzson Csaba, Attila fia és felesége, Póka Erzsébet saját költségén állíttatja.

Az ilyen jellegű mecenatúra manapság igen ritka. A kézdivásárhelyi szobor folytatása annak a szülőföld múltját idéző cselekvés-sornak, amelyet a felsőháromszéki Tuzson-família leszármazottjai elkezdtek. Kurtapataki hétvégi házuk parkjában Tőkés László és népes kísérete jelenlétében lepleztek le egy turulmadaras emlékművet, olyan időszakban, amikor egyesek a mondabéli magyar jelképmadarak tollát tépték a magyar fővárosban. Vasárnap ugyancsak a Tuzson-família közvetített a budapesti XII. kerület polgármesterének, Pokorny Zoltánnak a támogatásával egy könyvtárnyi könyvadományt a felső-háromszéki, a sorvadásos falu szintjéről újra községi rangra emelt Esztelnek község polgármesteri hivatalának.

Tuzson János őrnagy kultusza Csíkban és Háromszéken

2009. augusztus elsején dr. Egyed Ákos, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke mondott ünnepi beszédet a Csík-és Kászonszék között Nyergestetőn. 1848/49 legavatottabb magyar történész kutatója számos kérdésben új megvilágításba helyezi a megemlékezésekben eddig méltánytalanul az események peremére szorult Tuzson őrnagy szerepét. Történeti esszéjében olvashatjuk a következő részletet.

Ki volt Tuzson János őrnagy?

(...) Tanult és fiatalsága ellenére képzett és tapasztalt katonatiszt volt, aki a háromszéki gyalog határőrezredben szolgált. 1848 augusztusában részt vett abban a háromszéki zászlóaljban, amely a szerb felkelés ellen harcolt; jelen volt Szenttamásnál, majd egy másik fronton, Schwechatnál. Miután visszatért Erdélybe, Bem alatt szolgált, először az ellenség kiűzésében, majd Háromszék védelmében, mint a 86. zászlóalj parancsnoka jeleskedett. Parancsnokként harcolt Kökösnél, ahol Gábor Áron, július 2-án hősi halált halt. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy Bem altábornagy őt bízta meg a Moldvában maradt zászlóalj vezényletével.

A hadjáratkor Moldvában kiválóan vezette a rábízott alakulatot, kiérdemelte Bem írásbeli dicséretét, most viszont Bem távollétében, önállóan kellett döntenie arról, miként vezesse épségben vissza katonáit Háromszékre. Ez nem is okozott problémát, viszont Bereck térségében értesülnie kellett arról, hogy Háromszéket az ellenség újra megszállotta, vagyis ellenség között haladhat tovább. Rövid tájékozódás után, habozás nélkül kiválasztotta a legrövidebb utat s elindította egységét Kézdiszentkereszt felé, onnan Szárazpatakon keresztül a Kászon völgyében fekvő Kászonújfaluba érkezett. Itt érte utol az ellenség és máris harcba kellett bocsátkoznia Clam-Gallas osztrák főparancsnok alakulatával, majd a túlerő miatt 31-én este a Nyergestetőig vonult és itt kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezte a Moldvából szerencsésen kivezényelt zászlóaljat. Ennek köszönhetően másnap, augusztus elsején már képes volt erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák egyesített haderőt.

Mekkora lehetett és kikből állt az a bátor különítmény, amely szembe mert szállni a nála tudottan sokkal nagyobb ellenséggel?

Többen 200 főt emlegetnek, de ennél nagyobb alakulatról van szó. Először is Bem altábornagy nem hagyhatott Moldvában ilyen kis erőt, hiszen számolnia kellett az ellenség támadó fellépésével, ezért csak védelemre képes erő maradhatott Moldvában, amelyet, amint láttuk, Tuzsonnak sikerült a Nyergestetőre felvezetnie s most szembefordítania az üldöző sereggel. Adataink szerint nyolc gyalogszázad, egy lovas század s néhány ágyúval rendelkező tüzérséggel kell számolnunk, azaz mintegy ezer fős alakulattal, vagy valamivel ezt meghaladó fegyveres erővel.

És mekkora volt az ellenség ereje? Az orosz haditudósítói naplók szerint az egyesített orosz–osztrák Clam-Gallas által vezetett haderő mintegy 12 000 főből állt. Egy ilyen túlerő ellen vállalni a harcot önmagában is nagy bátorság és hőstett volt. A székely különítmény nem habozott, bár a feladat veszélyeivel tisztában kellett lennie.

A csata augusztus 1-én kora hajnalban azzal kezdődött, hogy a kászoni úton előnyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állította meg Tuzson s mintegy 7 órán át meg is tudta tartani hadállásait, bár az áldozatok száma nem volt kevés. Végül azért kellett feladnia a Nyergestetőt, mert tudomására jutott, hogy Lázárfalva felől az ellenség bekerítéssel fenyegeti. Emiatt úgy határozott, hogy Csíktusnádra vonul, ahol Gál Sándor különítményével sikerült egyesülnie, majd a Mitácson keresztül, erdővidéket érintve Udvarhelyre vonult. Csapatának egy része követte, a másik Erdővidéken feloszlott.

Ha végül azt kérdezzük: mire emlékeztet a Nyergestető, azt válaszolhatjuk, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharcra, amelyből a székelység derekasan kivette részét. Nemcsak a szülőföldjét védte, nagy anyagi és emberáldozatokat vállalva, hanem a maga szabadsága mellett az egyetemes magyar szabadságot is, aminthogy ezt tette évszázadok során korábban, majd a forradalom leverése után is. Ezzel vált a Nyergestető szabadságharcunk emlékezetének színterévé, szimbólummá.