Fékcsikorgás. Házunk kapujából hátranézek. Fiatal, magas, fekete bajuszos, jól öltözött fiú pattan ki egy Opelből. - Várjál! - int felém, hogy ne használjam még a beléptető kódot. Megfordulok. Ő felpattintja az Opel csomagtartóját, s egy nagy dobozt varázsol elő, rajta csillogó-villogó csoda-fémedénycsalád képe.- Várjál! - siet oda hozzám. - Én lenni török vendégmunkás. Török, érted?

Bólintok, hogy igen. Kinézetre még az is lehetne: olajos bőr, fekete haj és bajusz..., csak a kiejtése, az gyanús. - Igyekezni ki a reptérre, indulni a gép, de nem lenni elég a penz. Ezt eladni! - s rám mutat a szabad kezével. - Neked olcsón, mert kell a penz!

Karácsony előestéje van. Még talán jól is jönne – morfondírozok magamban - egy ilyen exkluzívnak kinéző ajándék. És bár sem a „török vendégmunkás” személye, sem a szövege nem meggyőző, mégis – milyen is az ember?! - megkérdem: - Mennyi?

Állítólagos törökünk hátra int az Opel kormányánál ülő társának. Az kikapcsolja a motort. Törökünk lázba jön, s mondandóját olykor tiszta fonetikájú, ám primitíven torzított magyarsággal folytatja, azzal dicséri exkluzív portékáját. Végül csak kiböki, hogy „Ezer”!

Ez tréfál! – nézek rá, de ő buzgón bólogat, és már tukmálja is rám a látványosan nehéz és fényképekkel hitelesített nagy dobozát. - Ezer, ezer, csák neked, és menni is a reptérre! - Ezeeer?! - nézek a szemébe. - Ánnyi, na! - hördül fel. - Vedd elő a penzt – lökdös - és már nem lenni itt!

Kezemben a rám tukmált dobozzal, még ha akarnám, akkor sem tudnám egyik pillanatról a másikra kihalászni a nagykabátom alatti zakóm belsőzsebéből a tárcám. De nem is akarom. Forintban képtelenül gyanús ez az ár. Inkább visszanyújtom az exkluzív konyhaszettet a török vendégmunkásnak. Adnám, de nem veszi vissza. - Ezer euró, es a tied! - érvel, s hirtelen egy még exkluzívabb dobozkát ránt elő kabátja zsebéből. Felpattintja, benne e Rolex-szerű tünemény csillog. - Ez ingyen tied, ha az edenyeket megveszed – s már dugná is az én kabátzsebembe. Elhúzódom. Ő tovább veri a vasat: - Há ezred nincs, ákkor nyolcszáz? - néz kérdően, majd rávágja: - Hatszáz euró? Miközben szinte dulakodunk, magamban kiszámolom, hogy még ez utóbbi is százhatvanezer forintos árat jelent. Egyébként sem hordok magammal eurót. Ezt meg is mondom neki. - Nincs nálam, érted? - magyarázom, s örülök, hogy végre sikerült visszatukmálni mindent a kezébe.

Törökünk nem enged. Erősködik még egy darabig, hogy csak vegyem elő a tárcám, biztos „lesz ott euro”. Közben beütöm a kódot, kinyílik a házunk kapuja, belépek. Ő nyomulna utánam, de a kapu bevágódik előtte. Kint marad, hoppon. Dühösen int felém, megfordul, s exkluzív áruival bevágja magát az Opelbe. Társa indít, s elhúznak nagy dérrel-dúrral.

A lépcsőházban bosszúsan ballagok felfelé. Magamat hibáztatom: miért álltam szóba ezzel a nyilvánvaló gagyizóval?! Mert így hívják a rossz minőségű, vagy éppen hamis áruval való kereskedést. Fiatal koromban engem is szólított le az utcán olyan tarka kendős asszony, aki előttem hajolt le egy sárgán csillogó gyűrűért, s kínálta, mint most talált aranygyűrűt – bagóért. Az ilyen gagyizókra mi srácok már korán felkészítettük egymást. Ám a világ halad.

E kalandomat követően olvasom az egyik pórul járt honfitársam beszámolóját. Őt a múlt nyáron tévesztett meg egy hasonlóan barna bajszú úr, aki az út mentén, a lerobbant kocsija előtt stoppolt. Amikor emberünk segítségnyújtás okán megállt, az illető németül kérdezte, beszéli-e a nyelvet? Ő igennel, azaz „Já”-val válaszolt, mire a gyermekeivel s feleségével együtt utazó úr elmondta, ők török vendégmunkások, kifogyott a benzinük, pénzük nincs, ám van egy arany pecsétgyűrűje, azt ajánlja fel, csak segítsék ki. A gyűrű harmincezer forintba kerül. Emberünk erre csak a fejét rázta, nincs nála pénz. A családfő térdre esett előtte az út mentén, úgy könyörgött, családjára való tekintettel venné meg tőle a gyűrűjét. Harmincezer...? Annyi nem volt a fiatalembernél. -Wieviel van nála? - kérdezték tőle amúgy törökösen. - Fünftausend forint! - mutatta. - Eh, gut! - vette magához a bankjegyet s nyújtotta a „török” a harmincezres aranygyűrűjét , amelyről órákkal később kiderült, hogy réz és cink ötvözet csupán, s így nem ötezret, de éppen egy lyukas garast ér.

Úgy látszik törököt fogtam, mert tegnap, kedden a Gellért téren várakozva ismét fékcsikorgásra kapom hátra a fejem. Egy Ford Focusban két barna bajszú, kigyúrtan sűrű, jól öltözött férfi. Egyikük kiszól a letekert ablakon: Sprechen Sie Deutsch? - Ein wenig – szerénykedem, s már első szavaik után a szemükbe is mosolygok, mert így kezdik németül: ők török vendégmunkások, egy budai címet keresnek. Az útvonalat nem ismerik. - Ülnék be melléjük – kérik - s néhány percig legyek az itinerük. Szövegükre fülig szalad a szám. Ahá, gondolom magamban, ez egy új figura. Régen az ittas ember kizsebelésének markecolás volt a neve. Ha józannal történik mindez, akkor rablásnak hívják. Esetemben éppen ez készül – mosolygok egyre a kigyúrt figurákra. Az innenső bajszos, zömök „törökünk” csak nézi, bámulja, hogyan reagálok. Végre leesik nála a tantusz. Megérti, hogy megértettem, mire készülnek. Nagyot káromkodik – nem törökül és még csak nem is németül. Társa beletapos a gázba, s elhúznak a Demszky-metró nyomorította téren át a Budafoki út felé. Egy pillanatra megvillan autójuk magyar rendszáma.

Rossz érzéssel szálltam villamosra. Ki tudja, hány naiv, segítőkész honfitársam kerül még a hálójukba?

A megtévesztésekből – legyenek azok bármilyen természetűek - végképp elegünk van. Hiszen nap mint nap látjuk, halljuk, hány gagyizó vágja át az emberek egy részét, ígérve fűt-fát, olcsón elérhető jólétet, „Jön az igazság”-ot?! Mennyi honszerető, naiv jó szándékot rabolnak meg kigyúrt testű és lelkiségű figurák?! A szellemi-lelki markecolók, a megváltásukat ránk tukmálók, bizalmunkat megrablói itt grasszálnak közöttünk.

Velünk él és hiszékenységünkkel él vissza a politikai gagyi.