A "hogyan ünnepel a magyar" kérdést vizsgálgatva, először is minden elítélő felhang nélkül, tényként kijelentve megállapíthatjuk, hogy helyszínileg minimum öt különböző területen és tagsággal. Először a nemzetállamot képviselő kormány tagjai menetelnek, aztán a népnek állami ajándokul műsoros délelőttöt kapunk a Nemzeti Múzeumnál. Délután pedig továbbszaporodnak a rendezvények.

A Pilvax közben vörös szegfűvel és/vagy csillaggal, a Deák téren tetszés szerint magunkfajta vagy magukfajta igaz hazafiakkal, Demszky tojásokkal és esernyőkkel, az Attila úton a Dózsa-szobornál pedig a narancsmaradék ünnepel, akik talán idén sokan lesznek elegen. És remélhetőleg nem csak ünnepelnek, hanem esetleg sokan lesznek szívesek áprilisban az urnákhoz is elfáradni, ha már négyévente megadatott nekik a lehetőség arra, hogy válasszanak.

Az is hagyomány, hogy minden negyedik év tavaszán új bajnokok osztják meg a jobboldal erejét. Idén sem lesz ez másképp. Négy évvel ezelőtt Dávid Ibolya beszélt foghegyről és osztotta nekünk meg politikustársainak az észt, és zárta ki sorban az árulásnak ellenszegülőket. Szánakozhatunk azon, hogy emiatt napjainkra írmagja sem maradt Antall pártjának, de a kár ennél jóval nagyobb. A veszteség, amit a kalapos hölgy sértődéssel indokolva, előre megfontoltan okozott, felmérhetetlen. 2006-ban rengeteg embert eltántorított a második fordulós szavazástól. Letaglózva maradtak otthon, mert az MDF szövetsége nélkül nem láttak esélyt a győzelemre. Pedig az utolsó négy év szocialista ámokfutása megspórolható lett volna az országnak és magunknak.

Most, 2010-re az MDF porain virágot bontott nekünk a Jobbik, amely nemzetmentő szerepben tetszelegve hiteget Álomországgal. És Álomországra, úgy néz ki, többeknek van igénye, ellenben reálisan kivitelezhető programra kevesebbeknek. Ellenségképre meg még nagyobb a kívánalom, ezért a Jobbik az igények kielégítésére törekedve átállt tömeggyártásra, határokon belül, kívül és felett. Ha háborúskodásra kerülne a sor azt sem tudnánk, kivel kezdjük a leszámolást.

A 48-as forradalomra emlékezve, hihetetlennek tűnik, hogy ugyanebben az országban éltek emberek, akiknek elég volt egyetlen ellenség, szabadságot akartak és hajlandóak voltak tenni érte. Az ország népe azóta alaposan elsatnyult. A készre és méretre gyártott ellenség gyalázására még maradt muníció, de már a munkaidő leszolgálása után senkinek sincs kedve forradalmárkodni. Ma az is gondot okoz, hogy a legközelebbi szavazókört felkeressük, és erre nem magyarázat, hogy az utóbbi években politikusaink mindent megtettek azért, hogy ne legyen kedvünk válogatni sem közöttük.

Akármi is lesz ma az utcákon, egy programra érdemes odafigyelni. A magyarok végre megtalálták a szabadságharc méltó ünneplésének legmegfelelőbb formáját. Bajuszversenyt hirdettek a hazafiaknak. Nem kell, hogy igazi szőr lógjon az orr alatt, a papírbajusz is kiválóan megfelel, csak legyen formásra nyírt alkotás. Ez az ünnepi versenyszám nagyjából képet ad a magyarok félelmetes tálentumáról, amivel azt a sok ellenséget is mind meggyőzzük majd. Nem kérdés, hogy miről.