Babonás vagyok, csörög a forint a zsebemben.

Anyám így tanított:

- Fiam, ha az utcára mész, mindig legyen nálad pénz!

- Mennyi?

- Mindegy, csak fémpénz legyen!

- És miért?

- Mert, ha nincs, lepisilnek a kutyák!

- ?

- Üres zsebbel fának néznek!

Még kamasz koromban kaptam meg a tanítás, azóta sem lépek ki otthonról egy-két kerek pénzérme nélkül. Bevallom, nem egyszer megesett, a könyvespolcra kikészített, már lejárt vagy külföldi fém fizetőeszközt csúsztattam a zsebembe, mert más a lakásban nem akadt.

Légy vidám! – kuncog a hét krajcár.

Vigyorgok. És várok.

Egy nokedlis dobozra, benne tizenöt nokedlivel?

Egy aktatáskára, benne húsz dokumentummal?

Gyuszi taxis nájlonstaniclijára?

Tocsikolhatnékom lenne?

Nem hiszem.

Drámai bejelentés következik: engem sohasem akartak megvesztegetni!

Becsszó.

Pedig volt idő, mikor a kerek fizetőeszközök mellett ügydöntő szavazatomat is állandóan magamnál hordtam.

A rendszerváltás – volt – után a Fővárosi Közgyűlés képviselője lettem. Ha nem is mindig a közgyűlés plénumán, de a Kulturális Bizottságban gyakran számított, amit mondtam; mi mellett és mi ellen érveltem.

Nálunk is forogtak pénzek, ha nem is nagyok –, nem nagyok a más fővárosi testületek asztalán lévőkhöz képest.

Meg helyzetekről döntöttünk/döntöttem – „helyzetbehozásokról”. Ki hol legyen főnök – vagyis én arról, melyik helyen ki legyen a vezető. És ténykedjék a köz érdekében.

Meg intézményeket alapítottunk –, másokat megszüntettünk. Adtunk nekik költségvetés, adtunk nekik pályázati zsugát, adtunk a pofájukra, ha fölöslegesnek bizonyultak. Adtunk-elvettünk hatalmat.

Jó a lelkiismeretem, bár sokat hibáztam.

Lúzer vagyok.

Nincsen pénzem.

De volt. Akkor.

A törvények szigorú betartásával kineveztek/delegáltak fővárosi cégek vezető testületeibe. És jól megfizették a munkámat. Ezt a munkát elvégeztem. Elvégeztem, ahogyan tudtam. Jól – rosszul. Azt hiszem, könnyen megvezethető voltam. De megvesztegetéssel sohasem próbálkoztak.

Senkik. Se belülről, se kívülről.

Azt sem állíthatom, hogy az „én időmben” bárkit is, bármilyen poszton is, bármi célból is megvesztegettek volna. Nincsen róla tudomásom.

Talán ezért nem próbálkoztak nálam, mert észrevették milyen hülye vagyok. Használhatatlan kukac, ki észre sem veszi a befúródhatás lehetőségét a kívánatos almába. Esélyét a jó üzletre. Mert volt, nyilván.

Most már tudom, más csótányok sietve szedték a morzsát. Más politikustársaim azért sereglettek a politika vályújához, hogy jó nagyot szörcsentsenek belőle. Kaszáltak, mint a bedühödött paraszt. Nem vettem észre. Ködvilágban éltem, a legködösebb én voltam.

A politika az más. Más terep. Egy időben volt valami hatalom-félém funkciként – ügyvivő, SZDSZ –, pénzt nem sokat hozott, bár kaptam fizetést. Párttársaim hozzám (is) jártak egymás följelenteni. Kicsik és nagyobbacskák. A följelentés tárgya sohasem valami ideológiai elhajlás volt, hanem a pénz. Ez ezt lopott, az azt fogadott el prezentbe. Mondtam, hozzál bizonyítékot és én föllépek. Írd le, írd alá!

Egy sem jött vissza.

Bugyiügyekkel nem zargattak. Sem pro, sem kontra.

Lúzer vagyok.

A párton belüli Tölgyessy-ellenesek kétszer megkerestek. Tudniillik a valójában sohasem létezett „Tölgyessy-csapat” tagja voltam. Egyszer szelíden és szerényen, kontúrtalanul, lerajzolták bizonyosan lezuhanással végződő politikai karrierem még párába burkolt végszakaszát. És nagyon is konkrét ajánlatot tettek –, hogy alám tolnak egy párnásszéket, amelybe belezöttyenhetek a végóra után. Ha...

Lúzernek néztek.

A másik ajánlat sokkal megszerkesztettebb volt, és mívesen durva. Ha teszek valamit Tölgyessy újraválasztása ellen, meg lesz a jutalma. Semmi három pont. Semmi pára.

Az ajánlattevőt a Tölgyessy-körbe sorolta a közvélekedés. Én is.

Lúzernek nézett.

Igaz, jóval lassabban mint én, de fölszívódott a politikából kicsöppenők itatóspapírján.

Ha mást már nem lehetett kezdeni velem, hát elterjesztették: áruló vagyok. A csapatomé. Amely persze nem létezett. Ez bánt.

Ők győztek, jó darab időre. Azután seggre esett mind; ki korábban, ki csak tegnap – de nagyon. Egyszer-egyszer besegítettem. Majdnem mindenkivel rendeztem a számlám. Majdnem.

Sebaj, van időm. Az idő ugyanis nem létezik. Nem kell törődni vele. Pillanatok vannak – és eljönnek. Mindenkire sor kerül. Az idő néha elvégezi helyettem a munkát. Kár.

Lúzer vagyok, nincsen pénzem.

Babonás vagyok – nem lehet megbabonázni.

Vigyorgok. És várok.

Tudom mire.