Mai gondolatfutamunk két címszereplője mondhatni a legellentétesebb két figura.

 Az egyik fiatalon került a hatalomba, a másik igencsak korosan. István cirka 22 éves volt, amikor a kormányrúdhoz került, Adenauer 73.

 Az egyik egy erős, de szakadék felé haladó országot kapott feladatul, a másik egy romhalmazt. István előbbre járt kortársainál, mert fölismerte a veszélyt, amit a többiek nem. Adenauer igazságát három világhatalom verte a népe fejébe, mielőtt ő, az öreg is szóhoz juthatott volna.

 Istvánnak a     trónon kellett kitanulnia az uralkodás mesterségét. Adenauer már régen letette az élet összes elképzelhető kollokviumát és szigorlatát (házasság, özvegység, gyermeknevelés, polgármesteri feladatok, üldözöttség, börtön; fönt és lent, öröm és bánat is meglátogatta számtalanszor), mire kancellárrá emelték.

 Ez a két ellentétes alkatú férfi a lényeget illetően viszont nagyon is hasonló.

 Egyiket sem akarták olyan nagyon a vezetői székbe. Istvánnak mindjárt egy lázadó rokonnal kellett szembenéznie, Adenauer a frissen összerakott alaptörvény szerint elképzelhető legkisebb minimummal (egy szavazattal – a sajátjával) lett a végrehajtó hatalom ura.

 Mindketten kések és ármányok között teljesítették vezetői küldetésüket.

 Mindketten igyekeztek a mély humanizmus szellemében eljárni.

 Kerülték az erőszakot. Nem hittek benne, hogy mély, maradó változást keresztül lehet verni a társadalmon.

 Mélyen hittek ellenben Istenben, az ő üdvözítő tervében. Abban, hogy az egyes ember és a társadalom számára is van jó meg rossz irány. Hogy van FÖLFELÉ – és van lefelé.

 Tudták, hogy a helyes irányt nem a gazdaság jelöli ki. Adenauer ezt úgy mondta, hogy SZOCIÁLIS piacgazdaság. Nem a haszon az isten, hanem az a cél, hogy minél több embernek megteremtsük az emberhez méltó élet feltételeit.

 Szent István hitt abban, hogy az állam bizonyos értelemben ISTENI, pontosabban annak kell lennie. Az állam a JÓ előmozdítására való, az a rendeltetése. Ha az állam a gonoszt szolgálja, akkor iszonyú nagy a baj.

 A világtörténelem a lényeget illetően ma sem más. Mert az EMBER mint az élők világának része lényegében ma sem más, mint volt hatvan vagy hatszáz vagy ezer évvel ezelőtt.

 Vagy az örök üdvösségre törekszünk, ki-ki a magáéra, vagy valamilyen értelemben torz életpályát futunk be.

 Az állam egyetlen jogos célja, hogy az őt fenntartó társadalmat szolgálja – a társadalom pedig arra törekszik, amire a tagjai törekszenek. Nyilván az egyes emberi akaratok összeadódva nem csekély mértékben ki is oltják egymást, de – mint az erők eredője a mechanikában – a társadalom végül is az egyéni akaratok összességének mentén mozog.

 Az állam különleges felelőssége, hogy a jó célokat támogassa. Ezért különleges az állam emberének felelőssége. És ezért lehet egy államférfi akár szent is.

 Hosszú életében Konrad Adenauer végig kényszerült nézni, miként jut uralomra, hatalmasodik el a nép lelkében, és végül miként pusztítja el önmagát egy velejéig rossz eszme és a hatása alá került nép.

 Adenauer megőrizte magát (pontosabban megőrizte őt a Gondviselés a németségnek), hogy visszaállítsa az erény uralmát az országban. 1945 utáni pályája fényesen igazolja, hogy a jót tevés képessége nem függ a kortól, a politikust nem az életkora teszi.

 Adenauer következetesen jó célok mentén haladó politikus volt, akinek a kezére játszott a háborús vereség. Nyilvánvaló célokat tudott a népe elé tűzni – és mire távozott a porondról, addigra Németország visszavonhatatlanul megnyerte a békét.

 Adenauer művét kiteljesítették és befejezték utódai, végül Helmut Kohl rakta föl az i-re a pontot. A németség azóta új célt keres, most kissé bizonytalan a maga világában. Mert elbizonytalanodott abban, merre van a fölfelé.

 Szent István kidolgozta a magyar élet kereteit. Megteremtette a keresztény Magyarországot, amelynek minden lakója eljuthatott az isteni üzenethez, és amelyben mindenki előtt megnyílt az út az üdvösség felé.

 Szent István iránya szerint haladva Magyarország mindig emelkedett, erősödött. Valahányszor letért a vezetés a Szent István-i útról, sorvadás, pusztulás köszöntött az országra.

 Ezt – a morális alapú történelemszemléletet – egyébként századokon át nem tévesztette szem elől a kor elitje. A próféták ezen gondolatmenet hangoztatásával terelték Izrael népét nemzedékeken át, de ugyanez köszön vissza a 16. századi protestáns írók vagy Kölcsey Ferenc műveiben is. Sőt ha elolvassuk Mindszenty József beszédeit, láthatjuk, hogy főpapként ugyanezt a vonalat képviselte.

 A gonosszá váló állam nagyobb pusztítást visz végbe, mint az egyes emberek („alattvalók”, esetleg „állampolgárok”) szimpla privát gonoszsága. A politikus erkölcseinek a jelentősége ezért többszöröse az átlagemberének. Nehéz lecke, hogy mennyire tolerálható pl. egy politikus bővérűsége vagy gazdagodása. Ideális esetben a politikus emberként is példamutató, és akkor – szerencsés korban – fölismerik benne az államférfit.

 A politikusra leselkedő legnagyobb veszély a hatalom pénzzé tétele. Sokféleképpen hívják ezt – manapság leginkább a korrupció kifejezés fordul elő. Régen beszéltek simóniáról, nepotizmusról, miegymásról, mert régen más módjai voltak az alantas hatalomgyakorlásnak.

 A mai magyarságnak a közeljövőben két dolgot egyszerre kell tisztáznia – önmagával.

 Az egyik, hogy vagy teljes mértékben szakít az elmúlt évek gonosz hatalomgyakorlásával – azaz a 2002 óta regnáló elit még az Országgyűlésbe sem juthatna be. Minden voks, amelyet az MSZP-re vagy az SZDSZ-re adnak le, valójában bűnpártolás. Többé-kevésbé hasonló a helyzet az MDF-fel is.

 A másik, az előbbinél sokkal nehezebb feladat, hogy a választók értsék meg: a 2002 óta elkövetett állambűnökért a teljes magyar társadalom is felelős, ugyanis a többség engedte meg ezeknek ezen bűnök elkövetését, sőt 2006-ban (a Kulcsár-ügy ismeretében) felhatalmazást adott a folytatásra.

 Ezért történelmi szükségszerűség, hogy a teljes magyar társadalom bűnhődjön.

 Közös bűn, közös felelősség, közösen kell viselni a jóvátétel terheit. Ez volt az, amit Adenauernek nem kellett sokáig magyaráznia, a szövetségesek brutálisan beleverték a németek fejébe 1944–45-ben. Sajnos nálunk bizonyosan arról  szól majd a következő néhány év, hogy az ország tönkretevői károgni fognak, miért nincs már itt a kánaán, pedig a Fidesz...

 De mi azt is nyugodtan elhihetjük – nemcsak Adenauernek meg Szent Istvánnak, hanem magának a Jóistennek –, hogy igenis érdemes erényesnek lenni. Ha végre hajlandó lesz a többség arra szavazni, hogy érvényesek legalább a tízparancsolat alapigazságai, akkor éveken belül hatalmas pozitív változásoknak lehetünk a haszonélvezői.