Háromszéken az idei március 15-i ünnepségek sztárszereplője – higgyük, hogy nem sztárvendége – ez alkalommal a román fővárosból születési helyére hazaérkező legendás hírű ágyú, a Bodvaji vashámorban készült két, a Sepsiszentgyörgyön öntött négy és a Kézivásárhelyen öntött és összeszerelt 64 ágyú egyelőre egyetlen eredeti reprezentánsa, Gábor Áron rézágyúja.

Ahogy az ágyú hazatérésének híre kerekedett, voltak, akik a kökösi hídon bandériummal fogadták volna, vannak, akik a sok mindent elborító öröm mellett az üröm kesernyés ízét is beleérzik a hazaérkezésbe. Mert egyszerűen nevetséges, hogy a negyven évvel ezelőtt a kölcsönvétel ürügyével ideiglenesen kiállításra vitt, majd minisztertanácsi határozattal eltulajdonított székely szimbolikus emléktárgyat, amely még a sepsiszentgyörgyi leltári számot viseli, most csak bizonyos időre, bérleti díj ellenében lehessen ennek bölcsőhelyén, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken másutt megtekinteni.

A bukaresti illetékesek mostani megértő gesztusát, a művelődési miniszter és mások ágyú hazaszármaztató igyekezetét milyen groteszk módon árnyékolja ez az abszurditás, és milyen mértékben ünneprontó, bizalmatlanságot ébresztő ez.

Az ágyút, a Székely Nemzeti Múzeum várva várt 1848-49-es emlékkiállításának felavatása alkalmával és ez után, Gyárfás Jenő egész falat betöltő monumentális alkotásának, Jozep Bem kézdivásárhelyieknek adományozott tábori nyomdája és egyéb szabadságharcos emlékek társaságában, bizonyára, az iskolások százai-ezrei nyílt márciusi történelmi órákon tekintik meg, március 15-én és az ezt követő napokban a felnőttek, a vendégek is „az ágyú csodájára” járnak. Az ágyúnézés, minden bizonnyal a Szent György Napok egyik fő attrakciója lesz, a Kárpát-medence sokféle tájáról érkező vendégek történelmi visszapillantásra alkalmas, a hely históriai szellemét és mostani törekvéseit érzékeltető eligazító támponttá válik.

És amint ez lenni szokott, hinni merjük, hogy az ágyú hazaérkezése, kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi „fellépése” némán, díszlövés nélkül is megrezzenti a múltba néző emlékezés ablakain az üveget. Serkenteni fogja az esetleg még a föld alatt, a Bucsin tető vízmosásos árkaiba temetett ágyúk utáni fémdetektoros keresgélést, hisz a kisborosnyói Joós Elek és fia, Joós Imre feljegyzései alapján a Gyímesi és Tölgyesi szorosból menekített ágyúcsöveket a Hargita hegységben rejtették el.

Telitalálat lenne, ha újabb ágyúk kerülnének elő, amelyekből az országos jelentőségű fővárosi nemzeti múzeum is részesülhetne. Ajándékképpen.

A kutatások serkentésére és a közvélemény tájékoztatására e sorok írójának szerkesztésében egyféle ágyú-kutatástörténetet tartalmazó könyvecske összehozására is vállalkozunk.

Ennek borítójára azt a hózivataros pillanatképet képzeljük el, amikor 2010 március ötödikén a Székely Nemzeti Múzeum cintermében a göngyöleggel együtt négyszáz kilogrammos ágyúcsövet férfias erőfeszítéssel, kíméletes gondoskodással odaviszik, ahol annak a helye, majd bukaresti földön fekvő alvásából felébresztve, negyven év múltán újra ráhelyezik a szaknyelven mozdonynak nevezett taligára, az afetre, mert az ágyú, csak így ágyú, helyváltoztatásra alkalmas állapotban. Ez a jelenet annyira megrendezés nélküli és eredeti, hogy az ágyúhordó férfiak ösztönösen rázendítenek a Gábor Áron rézágyúja kezdetű korabeli és százhatvan esztendőkön át a Kárpát-medence egészében szétsugárzó népdalra, hogy ezek után képtelenséggé változtassa azt az elképzelést, ami szerint ezt a székely szimbólumot valaki valaha is a szülőhelyéről elmozdíttathatná.