Március 15-re szülőhelyére érkezik Gábor Áron rézágyúja. Tömegeket delejező, euforiás hangulat kerekedik újra Háromszéken, mint akkoron, amikor 161 esztendővel ezelőtt Kézdivásárhelyen az ágyúcsöveket megöntötték, a szerelvény kiegészítőit elkészítették. Vagy amikor 1906-ban, a kézdivásárhelyi Rudolf kórház kertjében az elhantoláskor alig egy arasznyira a földbesűllyesztett, az egyetlen máig ismert ágyút kiásták, és a múltjára méltán büszke város hatalmas ünnepség közepette a városházára szállította, ideiglenesen ott helyezték el, vagy amikor 1971-ben a kézdivásárhelyi mesterek az eredeti ágyú hasonmását elkészítették.

A nagyhírű ágyú fel-alá és ide-odajáratása

Az ágyú történetében voltak szomorú pillanatok is. Az első, és sokáig igen emlékezetes históriai momentum az, amikor a kézdivásárhelyiek hírét veszik, hogy a kökösi csata elveszett, Gábor Áron hősi halált halt, s a menekülő honvédokat a muszka ármádia követi, s amerre jár, mindent elpusztít.

A történetet Jancsó Gábor jegyzi le igen érzékletesen a Kézdivásárhelyen megjelenő Székely Újság egyik szeptemberi számában, 1906-ban, az akkor még élő szemtanú vallomására alapozva:

„Mikor Turóczy Mózes uram portája szűknek, alkalmatlannak bizonyult az ágyúkészítés céljaira, a műhelyt áthelyezték a kapitányi kvártély udvarába, amely nem volt más, mint a mai Rudolf kórház udvara, s ott folyt tovább a történelmi nevezetességű munka. (Az ágyúcsöveket továbbra is a Turóczy-féle műhelyben öntötték, a szerelvény összeszerelését végezték a kapitányi kvártély udvarában, S.L.)

(...) Azt az ágyút éppen cipelték a szerelőkovácsok, hogy felrakják a műhely előtt várakozó vadonatúj szekérre. Köztük volt Kovács András, kiváló kovácsmester. A kedvezőtlen hírek hallatára egy pillanatra megállottak, hogy számot vessenek a helyzetükkel. S nem ok nélkül, mert a halált okádó szörnyeteg ugyan kész, de ha otthagyják, visszafele sül el.

Hamarosan feltalálták magokat. Ott helyben kissé feltúrták a földet, s belegurították a „varangyos békát”. Ezután Turóczy Mózes után elmenekültek Csíkszeredába, hogy ott folytassák a munkát.

Alig vonultak el, a muszkák nemsokára megérkeztek s azok, kik oly keserűen megszenvedtek Gábor Áron ágyúi miatt – ma is élő szem- és fültanúk szerint – dühökben a műhely előtt talált ágyúszekeret elégették.

Kovács András és társai egymásnak megesküdtek, hogy az ágyú hollétét titokban tartják.

Kovács András maradt utolsónak a titok letéteményesei közül. – Halálos ágyán magához hívta a ma is élő Pongrácz Jánost, ki Turóczy Mózes tanítványa volt, s mint mondá, hogy sírba ne vigye, felfedte előtte a nagy titkot. Még azt is megmondta, hogy a máig is meglévő kúttól 13 lépésre fekszik az ágyú.”

A továbbiakban megtudjuk, hogy Pongrácz János a millenniumi kiállítás alkalmából kutatni kezdett az ágyú után. Fúrókat készített és azzal furkálta a területet. Valószínű a fúró bele is botlott az ágyúba, de annyira közel volt a földfelszínhez, hogy azt hitte, az nem lehet az ágyú, hanem egyik régi épület alapja.

Tíz év múltán kórházépítés közben Jakobovits József kolozsvári vízvezeték szerelő és a földmunkások (köztük Péntek Ferenc) bukkantak az ágyúra, amelynek a legmélyebb pontja 55 cm mélyen feküdt, de az elrejtés idejében nem takarhatta tíz cm-nél vastagabb földtakaró.

Az 1849 július 2-i, a tömegszomorúságot a szabadságharc elvesztése és a hősi halottak sokasága miatt hírtelen váltotta fel a várost, és az egész országot bejáró öröm, amely különösen Székelyföldön tombolt. Aztán ezt az örömet is felváltotta az egyetlen megmaradt ágyú Sepsiszentgyörgyre, a Székely Nemzeti Múzeum biztonságába helyezése miatt érzett kézdivásárhelyi és felső-háromszéki szomorúság, amelyet az itt élők, lélekben soha nem tudtak elfelejteni.

Aztán ezt bánatot tetézte az ágyú Bukarestbe rendelése, amelynek helyébe most ismételten az ágyú ideiglenes hazatelepítésének öröme lép.

Március 15, a magyarság pozitív közösségi élményének forrása

Demeter Lajos helytörténész szíves közreműködésének köszönhetően vaskos dokumentációs anyag, egy köteg lapkivágás, képek és korabeli dokumentáció birtokába jutottam, amely az ágyútörténetre vonatkozik. Közben a kutató könyvtári műhelyében arról értekezünk, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy március 15 ilyen mértékben és mélységben vált az erdélyi, különösen a székely-magyarság meghatározó élményévé. Az eszmefuttatás eredményeként egymás véleményét kiegészítve jutunk a mi köreinkben másfélszáznál is hosszabb időszakot átfogó és ezt a hosszú időt uraló eszmeáramlat alapján arra a következtetésre, hogy a székelység minden társadalmi rétegét átfogó közösségi élmény, különösen Háromszéken, de máshol is az 1848-49-es áldozatvállalás, az ellenállás, szabadságküzdelmünk hősiessége volt.

Gábor Áron ágyúi nemzeti szimbólumokká nemesültek, az egyszerű emberek is ereklyeként őriztek minden vonatkozó emléket. Mondák, legendák kezdtek keringeni a nép ajkán. A szó legtágabb értelmében az értelmiség, az alkotók, de a közemberek is már a szabadságharc leverésének pillanatától kezdve áthúzták az emlékezés fonalát ezen a 160 esztendőn.

A legérdekesebb az, hogy az impérium- és rendszerváltások borzalmainak hosszú időszakai alatt is nyelvük alá rejtették, az eszük tokjába falazták ezt a közösségi élményt. Ezt magam is ez emlékezések támogatójaként tapasztalhattam a ’48-49-hez kötődő szoborállítások, emlékmű visszaállítások, múzeumok, emlékhelyek létesítése idején. Olyan folyamat ez, amely ma is élő és eleven sodrású. Ez magyarázza azt, hogy 1990 - ben, az első szabad március 15 alkalmával miért válhatott ez az annyi tiltást megélt ünnepség az itt élők legmélyebb, hatalmas tömegeket megmozgató közösségi élményévé.

Olyannyira, hogy a rendezvényt ha betiltani nem is, de mérsékelt méretekre szabatni óhajtó, Bukarestből helikopteres kiszállásokon érkező kormánybiztosok is tisztelettel fejet hajtottak eme fegyelmezett tömegmegmozdulást tapasztalván.

Egy gyermekágyú üzenete

Dr. László Ferenc tudós múzeumőr, neves intézményszervező, aki az 1906-os kézdivásárhelyi ágyúleletet azonosította – az ágyú szakmai és históriai bemutatását megszakítva - megrendítő hangon számol be egy olyan történetsorról, amely a mai megemlékezéseink méltóságának gyökere.

„A 48-as időkben – írja a Székely Újság 1906 augusztus 26-i számában a Gábor Áron ágyúja című értekezésében – a Székelyföldön katonás szellem hatotta át még a gyermekeket is. A kézdivásárhelyi serdülő gyermekek századokba voltak beosztva, felfegyverkezve s Turóczy által öntött kiságyúkkal felszerelve. A szebeni fogságból Kézdivásárhelyre bevonuló Pap Mihály térparancsnokot a gyermek-katonák századokba sorakozva és tisztelegve fogadták, rendszeresen begyakorolt tüzérségük pedig üdvlövésekkel fejezte ki örömét. (Orbán Balázs Székelyföld leírása III. 107. l.) Egy ilyen gyermekágyút ajándékozott a Székely Nemzeti Múzeumnak Forró Móric pénztárnok. (Leltári száma 143 – 1880) A miniatűr öntvény mindenben egyezik a most megtalált ágyúcsővel. Hossza 25,6 cm, átmérője 20 cm. Hengeres felületéből szintén hat gyűrű emelkedik ki s mindegyik ugyanolyan díszítésű. Az ágyú tengelye, valamint két füle hasonlóan egyező. A második és a harmadik gyűrű között bevésve: 1849. (...)

Sokan, a játékosságot is értvén gyermekes örömmel fogadják – a felnőttek is szeretnek játszani – a hagyományőrző, gyalogos vagy huszáros formaruhák mintájára szabott és varrt egyenruhába öltözött férfiakat, mások megmosolyogják őket. Volt időszak – az első szabad március 15 táján, amikor Kelemen Dénes gelencei nyugalmazott igazgatótanítónál fegyver után kutattak, aki mondta, hogy nemcsak puskát, hanem ágyút is tart a lakásán.

A kutakodók elhűltek a bejelentés hallatán. Aztán megnézték a fapuskákat és a fából esztergált, kifúratlan csövű ágyút, és nevettek maguk is.

Aki ezeket a „játékokat” nem érti, az mélységesen lelki szegény, és hiába rajong az ezekkel a szokásokkal egy távoli lelki tőről fakadó brazíliai karneválokért, magyarként szánalmas pária marad.

Szóval a kézdivásárhelyi mesterek 1849-ben még gyermekágyúkat is gyártottak. Ha ma élhetnének, bizonyára kikacagnák, hogy finoman fogalmazzak, a slattyogó gumikerekeken gördülő március 15-i fogatokat. Olyan térségben, ahol például a csernátoni tájmúzeum a pengő tengelyű szekerek sokféleségét mutogatja, amelyeken másképp fest, mint a ganézó szekereken a székely ruha és a zászló.

Ez idézi emlékezetembe, hogy a mosonmagyaróvári öntődében a berecki Gábor Áron Alapítvány számára elkészítették eredeti méretekben és eredeti anyagból Gábor Áron ágyújának hasonmását, és Gelencén gyártottak alája szekeret.

A kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeknek ez az egyik fő attrakciója. Az ottani emberek ma is szeretnek játszani.

Mert volt nekik gyermekágyújuk.