Mintha lezüllőben volna a teljes földkerekség – legalábbis ilyesmit üzent Vancouver a világnak. A téli versenyek meglehetősen lejáratták az olimpiai eszmét: a kicsinyes csalások rávilágítottak arra, hogy Amerikának alighanem kisebbségi érzése van Európával és Ázsiával szemben.

A sport a nemes versengés helyett többé-kevésbé a gagyi irányában mozdult.

Afrikanizálódott Amerika – akár így is fogalmazhatnánk, ha nem félnénk, hogy megsértjük a napos kontinenst. Ahogy az úgynevezett „versenybírók” – a bírák szót csalókra nem szabad alkalmazni – megfosztották a dél-koreai sportembereket az aranyéremtől, vagy éppen győztesnek nyilvánította a négyes változat ugrását meg sem próbáló amerikai korcsolyást, nos az a mód világosan és fájdalmasan jelezte: valami eldőlt, felborult, összeroskadt az emberiség elemi értékrendjében. A pitiáner önzés hivatalos szintre emelése immár az olimpián is… Nos, igen, ez rögzítette: Amerika sem spórolhatja meg az évezredeket, hogy valódi kultúrává, igazi birodalommá emelkedjen.

A csalásoknak az a fajta gyerekessége, ahogyan a dél-koreai sportembereket megfosztották pályán – jégpályán – kivívott győzelmüktől, vagy önmaguk korcsolyását állították a „top”-ra, és amiképp egy sor bornírt rendelkezést hoztak a sportbírók a többiek között magyar versenyző ellen is, feltehetőleg a nomád világot idézte föl – ha egyáltalán szabad az egykori nomád népeket, az ókori Róma által barbárnak minősített vidékieket a vancouveri infantilizmussal együtt emlegetni. 

Megrogyasztották az olimpiai játékok tisztaságába vetett bizalmat a kicsinyes önzők, azok, akik ezt a sporteseményt is a marketingszempontoknak vetették alá: akik egy világrendezvényt az „országimázs” fényezésének kereskedelmi akciójává züllesztették és süllyesztették.

Igen. Tisztességes körülmények között is fényezték volna az országimázst azok, akik ezért pályáztak a téli olimpia rendezésére. Emelkedett volna a rendezők rangja akkor is, ha nem éremesőt szerveznek saját versenyzőiknek, kilökve az eső alól az európai, ázsiai sportembereket – amennyire csak tehették.

Ezt a lehetőséget: a valódi sikerekkel, a hamisítatlan fényekkel való országkép-gazdagítás lehetőségét azonban elszalasztották.

Másfajta országimázst fényeztek: az arany ragyogása helyett a bizsu hamiskás csillogásával. Ám így is „önfeledten örvendeztek a nagy diadalnak”. Az előre megtervezett televíziós képek lejöttek a képernyőről, a tömegek integettek, mosolyogtak – a keep smiling bárgyúságával –, és a szervezők elkönyvelték a világra szóló sikert.

Zavartalan volt a show…