Az elmúlt héten mindenféle közbűnözésről és kapcsolt hülyeségről írtam. Szeretem a bűnügyi történeteket – olvasni. Regényeket. De még az újságban közölt „tényirodalmat” is: némi antropológiai borzongással. Fűtött szobám ablakán kitekinteni: én csak itt ülök, ülögetek, az Élet meg ott kint ilyen! Vagy olyan.

A címül választott giccses tetkószöveg, az érzelmes betyári önsajnálás és önbecsapás vezérmotívuma. A sittes mélylélek legszebb csipkéje. Szirup a véres konyhakövön.

A bűnözők lelkialkatát jobb regényírói szövegekből félreismerni, mint szembesülni a valósággal. Nemrég a televízióban egy kriminálpszichológus azt mondta, hogy a magyar bűnözők, az alvilági populáció esetében fölösleges az intellektust keresni; ezen égtáj lakóinál a nyers erő/erőszak az életpálya-tervezés magva. Semmi agyalás, ravaszdiság, ókumlálás. Izom, esetenként tűzfegyverrel spékelve.

Azt hiszem nincsen ez másként a honi „fehérgalléros bűnözés”, azaz a szellemi erőket mozgósító rossztettek elkövetése esetén sem. Figyelek, fölfokozom érzékszerveim érzékenységét, éppen csak hogy tudatmódosító szerekhez nem folyamodom –, de semmi, semmi nyomát nem látom az elítélés mellett azért a teljesítménynek kijáró újbegy-csettintésre késztető agytekervényi teljesítménynek.

Mert ugyan milyen erőfeszítést követel talicskán kitolni milliárdokat egy őrizetlen – vagy leggyakrabban a tettesek őrizetére bízott – helyről? Semmilyent. Izom: emelek, nyögök egyet, megindítom a kereket, tolok, s kint vagyok. Kubikos nemzet vagyunk.

A nép hülye. Ugyanakkor hülye volna „életvitel-szerűen” nem megszegni a rossz, használhatatlan, célszerűtlen és erkölcstelen; valamint – s ez a legnagyobb gond –, életszerűtlen törvényeket. Adócsalás. Nem fizetés. Hazudozás. Bliccelés. Utóbbihoz: a testi erő bevetésével a BKV milliárdokat termelt ki a budapesti nemzettestből. Emlékeznek még arra az időre, amikor nem állt csatárlánc a metróbejáratoknál? Lett, és milliárdokkal növekedett egyik napról a másikra a jegybevétel. Megérte a befektetés. Hogy kellemetlen dolog hústornyos kapuk között közlekedni, hogy ne mondjam: nyomasztó? Kit érdekel? Ilyen az élet...! Ilyen a díszlete. Az erőszakkal való fenyegetés pénzt fial.

Meg a hülyeség. Nem tudom, hányadik esetben történet meg, hogy a kapzsikat jól lehúzták. Azaz kifosztották. Ugyanazzal a módszerrel. Valami pénzügyi szolgáltató ígért zsíros fűt-fát a dolgozóknak, ha összetakarékolt vagyonkájukat nála fektetik be. Havi harmincszázalékos haszon garantálódott! Ide most, azonnal, a pénzt, sok pénzt, s akár rögtön beírhatjuk a naptárba, mikorra lesz a Kedves Ügyfél multimilliomos. A nemzetközi szélhámosok meg egyszerűen eltették a suskát. Ennyi. Mi ebben a bonyolult? Ismerni kell derék nemzetünk mélyre csúszott lelki- és elmeállapotát, elég beleszagolni a levegőbe és kimondani a varázsigét: hoci! És lőn nesze.

Nem is akármennyi. A rendőrségi szóvivő szerint 150 000 volt a beugró. Az alatt szóba sem álltak az áldozattal. Mármint 150 000 dollár alatt nem.

Értik? Nagy számú egyednek volt földobható 150 000 dollárja és lappadt agya egyszerre. Mert nem számolt senki közülük: 150 000 dezső tíz százaléka az 15 000, harmincé tehát 45 000, ez a havi jövedelem; vagy valahogy így. Mert nem volt eszük fölfogni, hogy ilyen nincs!

Van. A sejtésem szerint a kipengetett 150 000 zöldhasú – mintegy 24 000 000 jó magyar forint – megszerzéséhez sem élesre csiszolt intellektus kellett, hanem bunkó vagy talicska. Sajnáljam a kizsebelteket? Egy fenét.

A mi Déva-várunk köveit szarral malterozták egymáshoz. Ez a csodálatos anyag fogja össze a történelmi másodpercekre föl-fölépülő falakat. Örök magyar sors? Ríjunk? Tegyük szét a kezünk? Jó szélesre? Ugyan mi eshetne bele, mi hullik ránk ez építési területen? Ne reménykedjünk.

Inkább ökölbe! Ugyanis a föld nem nyílt meg balladás erősségünk alatt, nem nyelte el. Még nem. Ki kell ütni a kakamestereket.

Ha a bűnözők csak abból értenek – értsenek abból.

Bűn az élet? Nem, nem, nem az. A bűn a halál.