Akárki kerüljön is a kormányrúdhoz, meg kellene végre hoznia a nyilvánvaló stratégiai döntést: ki kell jelölnie a prioritást, mit is akar.

 Sokféle választás képzelhető el. A szocialisták és a liberálisok azért ártanak kormányzásukkal, mert ők a gazdaságot tekintik prioritásnak, és ebből nem jöhet ki más, csak hosszú távon romló életfeltételek. A magyar szocialisták és liberálisok ezt megfejelik világszerte is párját ritkító mértékű korrupcióval, így kormányzásuk egyenlege nem is lehet egyéb, mint iszonyatos mínusz.

 Ebben a sorozatban a politikát messzebbről nézzük, mint azt általában a közéleti publicisztikában megszokott. A magyar jövő újraalapozása érdekel, nem a lényegtelen jövő-elmúló kompromisszumok. Amiért érdemes kormányozni, azt keressük.

 Nemrégen kifejtettük, hogy ezen a tájon mindenképpen lesz jövő – ám az már kevéssé biztos, hogy magyar jövő lesz; például hoztuk föl a cigányságot, amely az életet választja, szemben a gazdagságot (s érte az elmúlást) választó magyar etnikummal.

 Igen ám, de elegendő-e szimplán annyi, hogy valakik élnek itt, a Duna–Tisza vidékén?

 Nyilván nem érhetjük be az egyszerű ténnyel, hogy hazánkat itt született egyedek népesítik be. Amiért mi felelősséget érzünk, az a magyarság. A magyarság pedig kultúra – mindenekelőtt nyelv –, továbbá a gyarapodás eme kulturális egységben.

 Lássunk egy példát! Semmi értelme a költészetnek, ha az csupán holt költészet. Mire jó a bizonnyal terjedelmes babiloni irodalom, ha egyszer senki sem olvassa? Senkiben sem munkál?

 A magyar költészet tehát akkor él, ha minél több magyarban szól odabent, a fejében és a lelkében. Mondjuk ha a Fidesz mostani szlogenje („Itt az idő!”) mond valamit, és az a valami nyilvánvalóan több magánál a három szónál.

 Ne vesszünk el a részletekben. A summázat: a magyar kultúra jelenleg félholt állapotban van. Szebb reménnyel: búvópatak. Még nem veszett el örökre, de a nagy többség számára ismeretlen.

 Melinda vagy Éva helyét hathetes szavatosságú celebek meg dél-amerikai szappanoperák „hősnői” foglalják el a köztudatban.

 Akárki kerüljön is a kormányrúdhoz, meg kellene végre hoznia a nyilvánvaló stratégiai döntést, ki kell jelölnie a prioritást: a magyar kultúra felvirágoztatását.

 Eme felvirágoztatás intézményrendszere (elsősorban az iskolarendszer) új életre keltése, fölpezsdítése az első számú feladat.

 Hozzá kell tennünk azonban, hogy a kultúra gyökerében erkölcs, azaz életvitel, eszmények struktúrája. Nem azért szeretünk egy nőt, mert nősténynek figyelemreméltó (tudják, 90–60–90), hanem mert nőies.

 Például visszaadni a magyar leányoknak a nőiességet – ez akár kormányprogram is lehetne.

 Persze ennél többet is kimondhatunk, sőt nem is kell kimondanunk, mert József Attila (ha él bennünk) már ki is mondta helyettünk: „mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők – szabadok, kedvesek…” stb.

 Egy szó mint száz: vaskézzel kell rendet vágni a kultúrát pusztító erők között (ez az igazán kemény kormányzati próba), és óriási energiákat fektetni a magyar kultúra újbóli felvirágoztatásába.

 A felvirágoztatás – a tudomány alapvetése szerint – háromirányú kell legyen: a testi, a szellemi és a lelki kultúrát egyszerre, harmonikusan kell fejleszteni. Azaz visszaadni az egészség, a tudás, a humanizmus becsületét.

 Ehhez egyébként néhány szimbolikus lépés sokat segítene – de ez már legyen a gyakorlati politika gondja. Mindenesetre egy kávé mellett ki-ki elmélázhat azon, hogy ő mivel kezdené.