Neki áll a zászló – tartja a mondás, ha valaki a csatában győzelemre esélyes, vagy valamilyen ügye nyerésre áll. Nálunk most, nyolcévi pereskedés után Albert Álmos szenátornak, Sepsiszentgyörgy volt polgármesternek áll a zászló az Európai Emberjogi Bíróság (CEDO) döntése alapján. A román államnak vissza kell fizetnie azt a százmilliós pénzbírságot, amelynek felét a hazai bíráskodás azért akasztotta a nyakába, mert polgármesterként levetette a román zászlót a városháza tornyáról, az összeg másik ugyancsak visszafizetendő felét meg azért hajtották be rajta, mert a polgármesteri hivatal okmányaiban magyarul is feltüntették a város nevét. Az Európai Emberjogi Bizottság a bizonyára nem is olyan kevés összegű perköltséget is a román állam terhére írja.

Albert Álmosnak gratulálni illik és kellene, akkor is, ha ezt a nevetségesen szégyenletes pert csak a maga számára nyerte volna meg, de ennél sokkal többről van szó!

Először is precedenst teremtett arra, ami a strasbourgi ítélkezés elé vitt hazai ügyek intézésének pozitív esélyeit jelenti, és példát mutat az euroszkeptikus beállítottságúaknak is.

Ez a nyolcévi honi, végső fázisában pedig nemzetközi fórum elé kerülő per pedig rossz fényt vet és rombolja az amúgy is eléggé foltos országimázst, itthon meg éket ver az együttélést óhajtó és ezt gyakorló magyar és román lakosság közé.

Csupán emlékeztetőül, mert a rossz szájízű káröröm torzulásokhoz vezet némely magyar körökben is: Albert Álmos a városháza épületének tornyáról nem a román zászlóellenes indulatok gerjedelmének hatására vetette le a lobogót, hanem azért, hogy azt a nemzeti szimbólumok használatát szabályozó törvény értelmében oda tétesse ki, ahová a rendelkezés előírja. Ez meg is történt. De a nacionalista kakaskodás mindezt a hazafisága ellen elkövetett merényletként élte meg, mert a maga szimbólumait ott is látni szereti, ahol esetleg a szélkakasnak kell kukorékolnia. A torony tetején.

Ezek a nemzeti gerjedelmek azonos iszapvulkánból rotyognak elő, abból, amelyek például a kolozsvári bíróval a szeméttartókat is a trikolór színeire festették, s a tökmaghéjat maguk körül szétköpködő delikvensek ülepét is ilyen színösszetételű padokhoz súroltatták.

És ismét hazabeszélve, ezek az indulatok táplálták azt a végeérhetetlen pereskedést is, amellyel néhány százméternyi Petőfi Sándor nevű útszakaszért évekig csatároztak Háromszék fővárosában, és a legnagyobb magyar költő nevével szemben meg is „nyertek”, de erkölcsileg és a normális együttélés dolgában viszont mérhetetlen károkat okoztak abban a városban, amelynek lakossága háromnegyed részben magyar, s amelynek történelmi múltja nem valamelyik a városon átlovagoló vagy soha errefelé sem járó lovag ideérkeztével kezdődött.

És ezúttal gondoljunk bele abba is, hogy ez a zászlóper, utcanév per mennyi időt, idegmunkát és energiát pusztított el, milyen mértékben mérgezte az emberek sokaságának közérzetét, mennyi, szellemi és fizikai épülésünkre és építkezésünkre fordítható energiát pocsékoltak el ekképpen politikai vezéreink.

És milyen szomorú, mennyire tragikomikus és ártalmas az is, amikor mi, magyarok egymás között „vívjuk” meg a magunk torzsalkodásos „zászlóháborúkat”, és mennyire bíztató az, ha bizonyos, a közjót szolgáló kérdésekben a más nemzetiségű kollégáinkkal érthetünk egyet.