Hogy az Áron feje valóban igen nagy, azt magam is láttam. Volt alkalmam megfigyelni, mert egy nappal hamarabb érkeztem Kolozsvárra, a Gergely István műtermébe, szóvá is tettem észrevételemet, de Pityu nagy fekete szemeit körbeforgatva ellentmondást nem tűrő hangon közölte: a fej pontosan akkora, mint amilyen méreteket te előírtál. Idejében figyelmeztettelek, hogy portrészoborban ilyen gigantomániás méret nincs, nem is akartam elvállalni, de te erőszakoskodtál, a koponyaméreten múlik -mondtad -, hogy lesz-e szobra Áronnak, vagy nem. Azt mondtad, hogy hajszálra akkorának kell lennie, mint a Bălcescu szoboré, amellyel párosban áll majd Szentgyörgyön. A méreteket Te adtad meg. Én ez ellen tiltakoztam, anélkül hogy a Balcescu szobrot láttam volna.

Aztán alacsonyabb hangfekvésben közölte: ebben a műteremnek csúfolt sufniban a fej nagyobb tömegűnek tűnik mint a majdani helyén, a szabadban.

A hőzöngő Szikla Szilárd előtt meg kellett védenem a szobrot, én is a szűk sufni térhatására apelláltam, s egyébként is, érveltem, kinn van a Balcescu szobor a nyerges vontatón, mérjük le és hasonlítsuk össze a két fejet.

A Bălcescu-fej ott volt a behemót gépkocsi rakterén gyaluforgácsra helyezve, mert az Áronéval együtt sürgősen be kellett szállítani Bukarestbe, az öntödébe, hogy a nagyhatalmú központi bizottsági titkár, akit a háta mögött Popescu Dumnezeuként emlegetünk igenlően bólintson rá vagy elutasítsa. Az átkosban ugyanis nem csak a betűket és a szavakat cenzúrázták, hanem a képzőművészeti alkotásokat is.

Centiméter is került, rohantunk az éjszakai sötétben a kocsihoz, megmértük a fej szélét-hosszát, lecentiztük a kerületét is, Bălcescutól vissza az Áron fejéhez, méricskéltük, és minden centire talált.

Áron markáns, konok szoborábrázata egy nap alatt annyira hozzám nőtt, hogy ez a méricskélés is szentségtörés számba ment, mint ahogy azon is nehezen tudtam túl tenni magamat, hogy a fej koponyaüregébe közönséges deszkából ácsoltak mindenféle keresztkötést és kenderkóccal tömték ki az Áron fejét.

A méricskélés közben a két szobrásztanonc, egyikük Tornay Endre, egyetemi hallgató, akivel ez a kolozsvári szoborkaland hozott össze, nem nagyon palástolt kéjelgő kárörömmel somolyogott a Sziklaszilárd dühöngésén.

Nekem pedig mindenképp át kellett vernem ezt a szoborügyet, hogy az országos botrányt elkerüljük. Végül is Sziklaszilárd belenyugodott a megváltoztathatatlanba - a két szobor bukaresti szemléjét egy nap múlva kellett megejteni -, de mikor a sufniból ki kellett volna hozni a szobrot, az ajtón nem fért ki, ettől Gergely Pityu dührohamot kapott, megfogott egy öt kilós kőtörő kalapácsot és az ajtótokot szétverte.

Sokáig nem hagyott nyugton, hogy az Áron feje miért tűnik nagyobbnak a Bălcescuénál, míglen magamtól rá nem jöttem, hogy a román forradalmár koponyaalkata más, mint az Őrnagyé, arca ovális, és, ráadásként Bălcescunak szakálla is van, s emiatt az Áron fejének űrtartalma - elnézést a fogalmazásért - valóban nagyobb, mint a szobortársáé.

Ezt a csipetnyi történetet azért elevenítem ide több mint harminc év távlatából, a diktatúra átkos éveiből, mert rám a sors azt a szerepet osztotta, hogy a kultúra, a közművelődés, a szimbólumteremtések világában keressem a magam helyét, amíg mások az anyagi világ pászmáin vállaltak szerepet vagy egyszerűen semmittevésben igyekeztek átvészelni ezeket az időket. Ebből adódik, hogy kisebbségi létben a jövőt sem tudom elképzelni szimbólumok nélkül. Barátaim, mókásan Szobor Lajinak csúfoltak az egykor elpusztított és általam újrateremtett szobrok, az új emlékművek, emlékházak, múzeumi gyűjtemények és művelődési egyesületek miatt, amelyek kivitelezésére természetesen nem futotta volna a magam erejéből, hanem mindig is a székely-magyar közösség felhajtó erejére kellett támaszkodnom, ennek a fő sodorvonalához kellett igazodnom mindaddig, amíg a nemzetiségi kulturális élet eme pászmáin maradhattam. Mert bizonyos idő elteltével folyamatosan szorult a hurok körülöttem, előbb a szobrok, emlékművek mellől tanácsoltak el, de, érdekes módon ezek védelme alá kerültem, a hatalom önnön presztízsvesztesége nélkül durván nem bánhatott el velem, ezért a társadalmi hatásköröm szűkítésével operált, kineveztek például színházigazgatónak, talán azzal a titkolt szándékkal, hogy onnan majd, mint kívülről érkezőt elmar a színi együttesek belterjessége, és, most is mosolygok a történteken, lett belő le tizenkét évi színházigazgatás. Agyoncenzúrázott darabokkal, betiltott előadásokkal, de színházi arcélteremtéssel is, mert a színház is a szimbólumok világából választja építő, társadalomformáló erejét.

Aztán egy tucat év után a színházat is el kellett hagynom. A külvilág számára úgy tűnhetett, hogy ismét a hatalom kegyeltjei közé tartozom, mert az újságírás - amelyet azelőtt is műveltem - kiemelt státust jelent a társadalmi ranglétrán, holott csupán arról volt szó, hogy ami az írásbelizést illeti különleges felügyelet alá helyezzenek, négy és fél évig nem is engedték meg, hogy a kultúráról meg művészetről írjak, s amikor ennek okára rákérdeztem, zseniális választ kaptam: annyit munkálkodtam ebben a közegben, hogy nem tudnék objektív lenni.

Summa summarum: mindennek híre kelt, s ennek volt a következménye, hogy '89 december 22-én a Sepsiszentgyörgy főterén lázongó tömeg valósággal felnyomott a pártbizottsági épület erkélyére, hogy abban az iszonyatos információéhségben mondjam el, hogy mi történik körülöttünk, és ebben mi a mi szerepünk.

Most, amikor arra keresem a választ, hogy milyen jövőt, milyen körülményeket képzelnék el magamnak, vagy akár a hozzám hasonszőrűeknek, és visszapergetem a múlt idevágó tapasztalatait, mert a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni és a magam számára elfogadhatóvá tenni, viszonylag hosszú életem legfőbb tanulságának az tűnik, hogy csak a közösségmegtartás és közösségteremtés lehet belépő a jövőbe. Az a felhajtó erő, amely engemet, nevemen szólítva a szó fizikai értelmében is felnyomott a romániai fordulat idején egy épület erkélyére, hogy onnan, változó nagyságú, néha ezres vagy ennél is nagyobb létszámú tömeghez szóljak.

Ebben a helyzetben a magyar érdekképviseleti szervezkedés mellett vagy eközben sem tudtam elszakadni a szimbólumok világától. Pedig nagy volt a nyomás és kísértés, hogy a szétzüllesztett, lerobbant gazdasági életet kell rendbe rakni, ez lehet a bölcsője a kultúrának, a művészeteknek, fészke a szimbólumteremtésnek.

Végeredményben a megváltozott körülmények között is azt és ott folytattam, amit azelőtt abbahagytam, vagy abbahagyattak. Más eszközökkel és módszerekkel, mert az egyik legfőbb változást az jelentette, hogy nyíltan és nem mindenféle rafinériával cselekedhettünk.

Bár a "rajzoljunk magunk számára egy világot" jegyében a múlt tapasztalatai, a történelmi tanulságok nem mellőzhetők. A hatalom kijátszása, jó szándékának megszerzése a közösségépítés érdekében nem nélkülözhető.

Mondok erre is példát. Frisset.

Ismerős és ismeretlen híveim pánikszerűen kerestek: az egyik telefontársaság az Ojtoz völgyében a Rákóczi vár romjaira akarja az átjátszó állomást telepíteni. Riasztották a megyei vezetést is. A nagyhatalmú - és jóindulatú - tanácselnök dúlt-fúlt, fenyegetőzött, hogy a telefontársaságot mekkora pénzbírsággal sújtja majd. Terepszemle után mondtam neki, hogy hagyjuk a pénzbírsággal történő megfenyítést, és hagyjuk a megkezdett építkezés körüli apróbb szabálytalanságokat is. Összpontosítsunk arra, hogy a reléállomás fundamentumát a keleti fő gázvezeték mellé ássák. Mikor arra jártam az őszi nyálkás, nedves időben a melósok éppen melegedtek és szalonnát sütöttek a gázvezeték fölött. A '60-as években a völgy egyik alsó szakaszán hatalmas robbanás történt. Harmincegy fűrészfalvi ember életébe került. Ezzel kell arról a helyről elriasztani őket. És ezt a történetet meg kell fejelni azzal, hogy ha a megye lakossága megtudja, hogy az Orange cég a Rákóczi vár romjait el fogja takarítani, ki lesz majd a híve ennek a telefontársaságnak? A pusztítás híre gyorsan bejárja Erdélyt, egy magyar műemlék szándékos lerombolásának vélik, ezt a közvéleményből nem lehet többé kitörülni és a neves céget minden eszközzel szabotálni fogják. Ha viszont az Orange finanszírozna egy régészeti-történeti feltáró munkát a munkagödrök mellett, és áttelepíti az átjátszó állomást egy másik hegyláb fokára, sok-sok hívet tudna szerezni a vállalkozás számára.

A régészeti ásatást azóta már az Orange pénzén elvégezték.

Viszont ha nekem nem lett volna visszamenőleg olyan tapasztalat-láncom még az "átkos" éveiből, hogy a velünk függőségbe kerülőkkel nem mindig kell durcáskodva gorombáskodni - bár annak is megvan a szerepe, ha valamit valakinek - valakiknek szemébe mondunk, mint a csíki az ökrének -, szóval teret kell biztosítani az emberi viszonyok bozótosaiban a játéknak is.

Egy régi történetet idézek.

A '70-es évek elején háromszéki megyei mindenesként jóváhagyattam egy két nyelvű emléktáblát valamelyik Dózsa évfordulóra. A bukaresti "hivatal" természetesen nem kérdezte meg, hogy mire helyezzük az emléktáblát. Valószínű azt gondolhatták- ha egyáltalán eszükbe jutott ilyesmi -, hogy Dózsa szülőháza ma is áll Dálnokban.

A szöveg jóváhagyása a kezünkben volt, emléktáblát viszont nem lehet a levegőbe vert szögre felakasztani. Képzőművészbarátommal - Plugor Sándorral - az emléktábla mögé képzeltünk egy hatalmas sziklatömböt. Azért sziklát, és azért nagyot, mert az erdélyi emlékművek nagy részét a két világháború között ökrökkel - később, a szocialista építés esztendeiben dózerrel - húzatták le, katonai bajonétokkal feszegettették szét, s amikor Kézdimárkosfalván Barabás Miklós számára szobrot állíttattunk az oltmenti kőfaragó mesterek nem voltak hajlandóak téglatest alakú kőelemekből talapzatot építeni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem jó a szakember készítette terv, akkor kinyögték, hogy egy tömbből kell kifaragni, mert akkor nem lehet ökrökkel lehúzatni.

Azóta számos szobor, emlékmű talapzata, amelyhez így vagy úgy nekem az ujjam hozzáért, többnyire egy kőből faragott.

Nos, eldöntöttük, hogy a Dózsa emléktábla egy hatalmas andezit tömbre kerül. A kő valósággal vonzza a bronzot. Az emléktábla készüljön ebből az anyagból. A kétnyelvű szöveget valamilyen grafikai jellel kell elválasztani. Szokás szerint egy csillaggal. Akkor politikai divat volt a csillag. Hagyjuk ezt. Alkottassunk egy stilizált Dózsa portrét. Jecza Péter temesvári szobrászművészt kértük fel. Szülőföldink. Örömmel vállalta. Valami potom pénzért.

Gondunk volt az is, hogy az emlékszöveges szikla Dózsa vélt szülőháza helyén a csorda útjába kerül. Az állatok a marjukat hozzá súrolják. Bepiszkítják a környéket. Kerítés kell! Az pedig legyen kő, kiegyenesített kasza- és lándzsakerítés. A tartóoszlopok legyenek bazaltból. Ilyen az alsórákosi kőbányából beszerezhető. A lándzsakerítést apám egykori gépészinas társa, a kollektív gazdaságba bekényszerített és patkolókovácsként gépészkedő Kovács Gyula bácsi kézzel kalapálta ki, egyenként, ráfvasból. Mintha a sorshoz sújtott volna hozza - hogy költőt parafrazáljak. Alig tudtam lebeszélni, hogy a kaszakerítést ne fessük le vörös színűre - "szerzünk" dukkófestéket, mondta, szerzünk a kollektívből -, szóval elmagyaráztam, hogy félezer esztendő alatt az a vér, amely akkor elfolyt, már eltűnt, hagyjuk a vasat a maga természetes fekete színében. Az így összehozott Dózsa emlékmű hátteréül egy falusi porta ganédombja szolgált volna. El kell takarni! Göcsörtös gyertyánfácskákat ültettünk. Ez is a kor rusztikumát "hozta".

Született tehát egy emléktábla ürügyén egy emlékmű, egy emlékhely. Tulajdonképpen egy közösségi alkotás, amely a falu egészének szemeláttára épült fel. Miközben Dózsa személyisége, a felkelés minden mozzanata a maga tanulságaival együtt a figyelem központjába került.

Az egykori tapasztalatok mába, vagy a jövőbe épülésére egy másik, immár ezelőtt tizenöt évvel kollektív alkotásként született emlékmű szolgálhat.

A második világháborúban a Vörös Hadsereg egységei az Úz-völgyében érték el az akkori Magyarország határát, az úzi erődrendszert hadicsellel törték át és iszonyatos pusztítást végeztek a székely határőrök között. A történet többszörösen tabutéma volt, a "Dicsőséges Felszabadító Hadsereggel" szembeszállni bűn volt, ezt csak fasiszták tehették. Az életben maradt úz-völgyi katonák viszont titokban, évtizedek múltán is felkeresték minden évfordulón a völgyet és virágokat helyeztek el az úzi katonatemetőben.

A '89-es romániai fordulat után elérkezettnek láttuk az időt, hogy kialakítsunk a szakrális emlékhelyet az Úz-völgyében, az egykori katonatemetőben. Se pénz, se posztó állapotban voltunk. Engem, mint katonadolgokkal is foglalkozó újságírót invitáltak a helyszínre. Eldöntöttük, hogy egy jókora sziklatömböt helyezünk egy legömbölyített patakkőből rakott alapra. A csíkiak és háromszékiek valamint az úziak gyűjtötték a követ. Kinéztünk néhány hatalmas kőtömböt az Úz patakában. Erőgépet is szereztünk az erdészeti út építőktől. Egy úzi legény kezelte. Volt, aki fogattal segített. A néhány négyzetméteres kőtalapzatra egy cukorsüveg alakú - faragatlan obeliszk szerű - kőtömböt képzeltünk el. Mikor viszont az emelő daru felemelte a hatalmas sziklát a talapzatra és függőleges állapotba akarta hozni, a szikla kicsúszott a drótkötél szorításából és elhasalt a talapzaton. Egyszerre többen is felordítottunk: hagyjuk ebben a helyzetben. A talapzatra kifeküdt hatalmas kőtömb egyszerre keltette egy elesett harcos képzetét, illetve egy szarkofág benyomását is idézte, s ezzel az üzenetet visszarendelte a régi időkbe. Az építmény egésze a természetes úzi környezetben, hatalmas hegyek, erdőségek közepette megbabonázóan helyénvaló volt.

Azóta másfél évtized telt el. Az idei emlékbeszéd megtartására engem kértek föl, mint aki ötletekkel és kétkézi munkával is ott bábáskodott az emlékmű születésénél. Igazi közösségi munka volt, jómagam az írott és sugárzott sajtó révén a nagyvilágba is terítettem.

Nemcsak emlékmű, egyben hagyomány is született. Úzi dokumentumfilmet is rendeztem. Könyvet is írtam Úz-völgyi hegyomlás címen. Hadtörténészek tárták fel a történeti tényeket, pótolták a tankönyvekből hiányzó adatokat, Szabó József János alezredes-hadtörténész megírta az Árpád-vonal című monográfiát, végigjárva a Keleti-Kárptok egészét. A könyv és a film újabb adatközlőket hajtott fel, még Chicagoban élő koronatanút is az akkori időkből.

A napokban egyik egykori jó barátomnak, Fejér Ákosnak avatunk emléktáblát életútjának egyik színterén, a háromszéki Mikóújfaluban. Szívesen vállalkoztam egy rendkívüli ember emlékének felelevenítését. A szerteágazó életút útvesztőiben nem könnyű eligazodni egy emlékbeszéd erejéig.

Végül is rádöbbentem, hogy ahol ez a férfi megfordult, az ottani emberekből - iskolásokból és felnőttekből - formált halála után is élő és alkotó közösségeket. Olyan emberekből és gyerekemberekből, amilyenek éppen voltak. Nem mellékes, de csak részletkérdés, hogy ahol eljárt ott sportpályákat, kulturális létesítményeket hozott létre, hogy európai hírű és Európát, Kis-Ázsiát is bekarikázó kerékpártúrái mekkora fizikai felkészülést és megpróbáltatást igényltek, mert mindez eltörpül a közösségépítés nagy műve mellett, és a csodák csodája is megesett: az általa formált közösségek halála után is együtt maradtak, gyerekeikre és unokáikra örökítik, tovább építik mindazt, amit Ákos rájuk testált.

Fejér Ákos szimbólum emberré, fogalommá vált. Van aki növényt nemesít, van aki állatot, és van, aki embert.

Manapság elcsépelt divatszóvá, a szónokok száján elnyűtt fogalommá vált az autonómia, amely nélkül a Székelyföld is elvész idők múltán. Amennyiben nem lesznek autonómiát igénylő közösségi sejtek, csoportok, egyesületek, mert csak közös akarat és alkotó együttműködés révén jöhet az önrendelkezés létre. Nem adják, nem pottyan az ölünkbe. Ki kell verekedni, ki kel ügyeskedni, egymás kezére játszva egyet akarni.

Legutóbb ez a közösségi akarat, a népi felhajtó erő a '89-es fordulat heteiben érvényesült. Ezt megelőzősen az 1968-as megyésítéskor. Ekkor a székelyföldi értelmiség nyílt és kemény kiállását követve.

Közösen kell összegyúrni és megtartó szimbólumokkal díszíteni a magunk számára egy világot.