Új foglalkozást űző réteg alakult ki a bróker-világ központjaiban. A nevük golden boy. Azért arany-fiúk, és távolról sem aranyosak, mert kíméletlen célratöréssel törik le a vállaltcsoportok árait világszerte . Mesterségük lényege, hogy a lehető legalacsonyabb áron vásárolnak, és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza a cél elérése érdekében. Exkluzív tőzsdeközpontjaikból (lehet-e egy tőzsdeközpont más, mint a halandók elől elzárt, tehát exkluzív?!) pénzügyi műveletek egész során át döntenek elevenek és holtak fölött. Vállalatok, mezőgazdasági vidékek, egész iparágak sorsáról rendelkeznek – puszta számok formájában. Miután többségi részesedést szereztek egy-egy ilyen vállalatcsoportnál, gyorsan felszámolják azt. Az alkalmazotta az dolgozók sorsával nem törődnek. Miután ezt megtették, a tényleges vagyon minden egyes elemét a lehető legmagasabb áron értékesítik. Ezért golden-ek ők. Nyomukban sok esetben pangás, tőkekivonás, elbocsátások, munkanélküliség jár. Ők a finánctőke-pilóták. Olyasmik, akikről Radnóti Miklós így ír:

            Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

            Nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...

No, a golden boyoknak még „bevetésük” területére sem kell repülniük, nem hogy életüket kockáztatniuk ahhoz, hogy valahol ott hagyják a kezük nyomát. Számok szárnyán szállnak s végzik el szőnyegbombázásaikat iparág, régiók egész sorában.

Tágabb régiónk sok ilyen golden boy bevetést szenvedett el az elmúlt egy-két évtizedben. A taccsra tett iparágaink, mezőgazdasági termelési rendszereink a néma tanúk rá.

Ám most emberükre akadtak. Olyan hangadóra, aki – bár már 80 éves is elmúlt - hosszú és gazdag élettapasztalata minden arzenálját igyekszik felvonultatni ellenük.

Jacques Baratier 40 éven át vett részt az egyik franciaországi nagyvállalat vezetésében. Onnan való nyugdíjba vonulását követően figyelme a harmadik világ felé fordult, nem öncélún. Mondhatnánk úgy is, hogy bár Baratier igazi, Jókai értelmében vett Aranyember, de a legtávolabb áll a golden boy-ságtól.

Annyira távol, hogy ő még csak nem is gépen szállt a Brazzaville-kongói, a gaboni, az angolai, később kambodzsai kistermelők és mikrovállalkozók földjei fölé, de közéjük költözött, s velük együtt igyekezett – ahogy ő írja - „a helyi gazdaság alapszövetét” megszőni. Az elmúlt évtizedek során Agrisud néven ismertté vált kezdeményezése eredményeként ez említett országokban tíz-és tízezrek tanulták meg a kisparcellás gazdálkodás ezer csínját-bínját, százezreket juttatott ezzel biztos és egyre növekvő jövedelemhez, megteremtve a fizetőképes kereslet helyi alapjait.

Vállalkozás a szegénység ellen, avagy a liberalizmus utolsó esélye c. nálunk most megjelent könyvében részletesen beszámol a szegénység (vigyázat, nem a szegények!) ellen vívott sikeres harcairól. Van mondanivalója, mégpedig izgalmas és meggyőző, a jelenlegi gazdasági világrend kialakulásáról, a liberalizmus dogmává válásáról, a kormányoknak, intézményeknek a felelősségéről.

Kíméletlen kritikával illeti azokat, akik a piac-törvényeit egyfajta természetjogi jelenségként fogják fel, mint megfellebbezhetetlen doktrínát. Adatokkal szemlélteti, hová vezetett ez a liberál-dogmatikus magatartás még magán a szabadversenyes piacgazdaság legfőbb szószólójának, az Egyesült Államok esetében is. Például: az 1983 és 97 között keletkezett nemzeti vagyon gyarapodásának az 50 százalékát az ottani lakosság 1 százaléka ragadta magához, míg az USA legszegényebb 20 százalékának a részesedése ugyanebből a gyarapodásból a korábbi 4,3 százalékról 3,6 százalékra csökkent. Magyarán – s ezt mi magyarok talán még fájóbban tapasztaljuk – növekvőben a szociális olló a szegények és a gazdagok között. A határ a csillagos ég?!

Jacques Baratier – vigyázat, nem azonos a hason-nevű francia filmrendezővel! - az általunk nem igen kedvelt Clemenceau-mondását a háború és a tábornokok viszonyáról így parafrazeálja: A gazdaság túl komoly dolog ahhoz, hogy pénzemberekre lehessen azt bízni. Baratier frappáns gondolatokkal világítja meg a műszaki, mezőgazdasági, egészségügyi, stb. szakemberek szerepének reneszánszát, az egyes kormányok felelős beavatkozásainak szükségességét állampolgáraik, gazdasági és egyéb kultúrájuk védelmében. A liberalizmus megreformálását követeli, és e követelését a saját hiteles tapasztalataival támasztja alá.

A BKV-botrány és más visszaélések különösen érzékennyé tesznek bennünket az általa évtizedek óta jól ismert korrupciók és titkos pártfinanszírozások sajátos területeinek bemutatására. „Az építőipar és a közmunkák – írja – illetve általában véve minden olyan nagy beszállító és szolgáltató, amely közhivatalok, önkormányzatok (Budapest) és más közösségek számára dolgozik, a legutóbbi időkig a korrupció és a titkos pártfinanszírozás kitüntetett területeinek számítottak”.

Baratiernek érvényes mondanivalója van korunkról, melyben a kínálat meghaladja a keresletet, s ennek következményéről, a rombolóvá vált konkurencia harcról.

Jacques Baratier a Második Világháború idején 1944 végén, 45 elején francia kényszermunkásokkal Bécsújhelyen tartózkodott. E kényszermunkások szálláshelye a magyarok lakta Burgenlandban volt, ahonnan kalandos körülmények között menekítette az általa vezetett fiatal franciák több csoportját – még a német hatalom alatt – az amerikai ellenőrzés alá kerül nyugati területekre. Igaz, a magyar lakosságról e könyvében nem ejt szót, mégis, mintha minden sora rólunk szólna. Rólunk, mai magyarokról, a akik alaposan „megszívtuk” a dogmatikus liberalizmus minden koholt gőzét és szeszét.

Könyve magyar fordítójának- Nyakas Tünde - nem volt könnyű dolga. Olvasmányossá kellett tennie - igaz, erre maga a szerző is törekedett – a gazdasági utalások egész sorát tartalmazó szöveget. Becsületére szolgáljon, hogy bírta szusszal és szókinccsel. Legalább ő sikeresen vállalkozott a szó-és kifejezés szegénység ellen!