Beder Tibor földrajzos és geológusi alapozású férfiú, utazó, gyalogló alkat, aki hol az apostolok lován, hol valamiféle járművel bebarangolta fél- vagy egész Európát, Kis-Ázsia hatalmas térségeit, és könyvekben, publicisztikai írásokban, élőbeszéddel tovább adott értekezésekben nagy bőséggel hintette szét a históriai és kortársi magyar nyomkeresésben szerzett tapasztalatait.

Az Apadó fájdalom című könyv mintegy összegezése a szerző nagy ívű utazásainak, amelyeket nemcsak földrajzi értelemben tett meg, hanem a történelmi, szépirodalmi tudományok, a népi hagyomány, a képzelet térségeiben vándorolva is. Beásta magát a magyar és más népek őstörténetébe, históriájába, szívébe-lelkébe.

Az Apadó fájdalomban már az első mondatban meghökkent: „...decretum Ugros eliminandos esse...” azaz „...elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak...” 907-ben adatik ki az egyesült európai német-római vezetésű haderő részéről. Az Árpád honfoglaló seregei ellen induló, többszörös létszámbéli fölényű százezres haderőt a nyugati világ számára ismeretlen harcmodorú magyar sereg legyőzi és a pannóniai honszerzést területileg a mondák Óperenciájáig, azaz az Ens folyóig terjeszti ki.

Ez a metafora a továbbiakban behálózza a szerzőnk könyvét a honfoglalást megelőző, a történelmi, azaz a Szent István-i Magyarország megszületésétől a székelyföldi autonómia megteremtésének igenléséig.

Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi. Erdély esetében mára ez a térség főleg Székelyföldön – és a magyar határ menti övezetben – mutat fel kompakt, 80 százalékban magyar tömeget. Ez képezi magyar szempontból azt a magot, amely az erdélyi magyarság belső anyaországa, erős szellemi és kulturális vára. Ezért tartatik folyamatos nyelvi, kulturális, szellemi és fizikai ostrom alatt. A szerző ezért állít mércét, jelöl ki feladatsorokat, hogy ezt a több európai államnál nagyobb térséget szívünkhöz nőtt szokásrendszerével, történelmi múltjával együtt megtartsuk és megvédjük.

A történelmi és földrajzi barangolások során a tanulságos példák sokaságával mutatja be, járja körbe azt az eróziós mállást, amely a magyar etnikum felől nézvést lemarja a székelyföldi „magról” a peremrészeket. Székelyföldet olyan értelemben is „körüljárja”,  hogy szól a Barcasági medence népességéről és ezek históriájáról, eljut egészen Törcsvár és Fogarasföld vidékéig, Északon a Beszterce környéki Szászföldig, szól az egykori Aranyos szék székelyeiig és ezt a földrajzi kört a moldvai-csángó magyarokkal zárja, akik ma is a leginkább ki vannak téve a történelmi szélverésnek.

A történelemi tanulságok kiszálazása közben nagy empátiával szól – már csak a családi kötelékek ürügyén is – az örmény-magyar kapcsolatokról és etnikumközi összeszövődésekről, a szászság – magyarság kettős kötődésű és szakítópróbás históriájáról, majd az etnikum majdnem teljes eltűnéséről, az új, hagymakupolás honfoglalás térnyeréséről.

A könyv legmarkánsabb vonulata a románság hol brutális, hol alattomos, rafinált előretörése. Ebben a folyamatban hangot ad a magyar „bűnöknek”, ostorozza az országot veszejtő Károlyi Mihály-féle vonulatot, a bolsevista uralom pótolhatatlan és visszafordíthatatlan kártevéseit majd a kommunizmus kelet-európai tombolását.

A szerző a magyarság és a székelység türk származásának elkötelezettje, az ótörök rokonságtól az oszmán-török kapcsolatokig terjedő széles pászma megrajzolója. A török-magyar, török-székely kapcsolatokról személyi kötődései, tájékozottsága okán is  bőven szól, ebben a könyvében nem kerüli meg a török-örmény konfrontációt sem.