Németország külpolitikáját illetően három állammal ápol kifejezetten különleges kapcsolatot: az Amerikai Egyesült Államokkal, Franciaországgal és Izraellel. Bő húsz évvel a két Németország egyesülése után ezen három országgal való viszonya nagy mértékben meghatározza a világpolitikában betöltött szerepét.

Újjáépülő ország, újjáépülő kapcsolatok

Az Egyesült Államokkal való együttműködés alapkövének tekinthető a második világháború utáni Marshall-terv és a Német Szövetségi Köztársaság egyértelmű nyugati integrációja. Mindez elengedhetetlennek bizonyult a német gazdasági motor újraindításához és a nemzetiszocialista korszak által elszenvedett civilizációs törés áthidalásához. Az USA karakteres módon szorgalmazta Európa egységét, miközben katonailag garantálta az "öreg kontinens" biztonságát a hidegháborús korszakban. Amerika védőernyőjének egyik legnagyobb haszonélvezője egyértelműen Németország volt. Megkérdőjelezhetetlen az Egyesült Államok meghatározó, feltétel nélküli segítsége az újraegyesítés vonatkozásában is.

A harmadik évezred első éveiben mégsem bizonyult teljesen felhőtlennek a két ország viszonya. A 2003-ban kezdődő iraki háború kiváltotta úgy Németország, mint Franciaország és Oroszország ellenérzéseit. Innentől kezdve a két ország együttműködése nem lépett túl azokon a kötelezettségeken és érdekeken, amelyek egy regionális középhatalom egy igazi világhatalomhoz való viszonyát jellemzik.

Esküdt ellenségekből igazi barátok

Németország és Franciaország generációkon át jellemző ellenségeskedése mára a múlté. A két ország, gyakorlatilag az európai integráció indulásától a Közösség kemény magjaként funkcionál, együttműködésük meghatározó az EU boldogulása szempontjából. A megegyezésre irányuló akarat- és a legfelsőbb politikai vezetők (Adenauertől Merkelig, Schumanntól és de Gaulletól Sarkozyig) kibékülése nélkül aligha jutottunk volna el az Európai Szén- és Acélközösségtől a Lisszaboni Szerződés életbelépéséig.

Az európai történelmet övező válságok ellenére a kapcsolat kiválónak mondható, olyannyira, hogy szinte egyedülálló gyakorlatként rendszeresek a közös kormányülések, az összefogás még az alsóbb hivatalnoki szinteken is példás.

Barátság vagy jóvátétel?

A német politikusok Izraelhez fűződő viszonya különleges természetű: a kapcsolatok egyértelműen a német történelemből gyökereznek és szinte önkéntesen vállalt kötelezettségként a demokratikus Németország erkölcsi bázisát biztosítják. A két ország együttműködését gyakran bélyegzik a német fél "jóvátételeként", sok esetben a "múlt feldolgozásaként", a valóság megértése azonban jóval árnyaltabb képet kíván.

A történelem csodájaként foghatjuk fel, hogy mára lehetséges egy német-izraeli közös kormányülés és lehetséges az is, hogy az izraeli elnök berlini beszédében a két ország kapcsolatát barátinak tartja. Teszi mindezt úgy, hogy a legtöbb ember fejében még mindig ott kísért a holokauszt emléke. A német fél által vállalt politikai elkötelezettséget kiválóan jellemzi Angela Merkel kancellár 2006-ban elhangzott - és azóta sokszor ismételt - gondolata, miszerint "Izrael állam létjogosultsága a német államérdek részét képezi".

Németország az elmúlt évtizedekben maradéktalanul eleget tett saját maga által vállalt kötelezettségének, megvédve Izrael érdekeit úgy az ENSZ-ben, mint az Európai Unió porondján. A Libanon elleni és a Gázai övezetben zajló háború idején tartózkodó magatartásra szólította fel az Izrael tevékenységét hangosan kritizáló országokat, mára pedig Irán fenyegető atomprogramja került a figyelem középpontjába.

Merkel kancellár szerint lejárt az iráni vezetők ideje az atomprogramjukkal kapcsolatos tárgyalások befejezésére. Éppen ezért Iránnak szankciókkal kell szembenéznie, ha nem egy ENSZ határozat eredményeként akkor a "hajlandók koalíciójának" nyomására.

Mindkét országban felnőtt az a generáció, amely politikai horizontját már nem csupán a múlt eseményeire alapozva építi ki. Ezen fiatalok hatalomra kerülésével elkezdődhet egy olyan politikai együttműködés, amelyet már nem a lelkiismeret-furdalás, nem a jóvátétel, hanem igazi, érzelemmentes vitalitás határoz meg.
Fotó: OrientPress Hírügynökség