Itt most nem látnak semmi képet.

Csukják be a szemüket. Falat látnak. A meszelt felületen megjelenik egy keskeny, hosszúkás árnykép. Hegye van. Markolata van. Kard. Körvonalai elmosódottak.

Fenyegetés? Felszabadítás?

A kard: harc. Néha harcolni kell. És ha harcolunk, győzni.

Állóképet látnak. Mi mutat majd a következő képkocka? Csillogó pengét? Üres falat? Nem tudni még.

Damoklész kardja függne ott?

Szó sincs valami mitológiai fegyverről, ne is legyen. Mert mit is mesél az ógörög legenda? Két változata ismert.

A régibb szerint egy király hatalmát és gazdagságát irigylő talpnyaló kegyencének megfegyelmezésére használta e hadieszközt. Mégpedig lelki megdolgozására, nem megvagdosására. Trónja fölé egy szál lószőrön függő kardot erősítetett megjelenítve a kényelmesnek vélt ülőke életveszélyes voltát, s odaültette az irigy benyalót. Aki a vékony szál és a nehéz kard gravitációs rendszerét fölfogva gyorsan lepattant onnan.

A történetet sokan értelmezték, sokféleképpen félreértve. Mert II. Dionüsziosz – mert így hívták az uralkodót –, azért később visszaült a helyére, s ha a díszletet nyilván le is szereltette, bizonyára folytonosan bizsergett az a pont a nyakán, ahová a fegyver hegye becsapódott volna.

Volna? Nem ismerem a koronás fő élettörténetét, leszúrták-e vagy békés végelgyengülésben fordult-e le holtan aranytrónjáról. De az biztos, amíg uralkodott, a vesztés/elveszés tudatában használta hatalmát. S így még egyszer vissza is nyerte.

Milyen uralkodó volt? Sanyargató vagy jóságos? Népe atyja vagy szolgálatvezető főtörzsőrmestere? Gyarapító vagy tékozló? Mindegy most, de okos, az biztos, jótéteményeit és/vagy gonoszságait ésszel vitte véghez. A kard övé, helyét maga választotta. A kardét és a magáét.

A végzet. Az mozdíthatja a kardot – vagy nem mozdítja. A Végzet. A Végzetnek nincsen szüksége saját fegyverre, az ő eszköze a lószőr. A vékony szál, amit nem is a fegyver súlya szakít el, hanem bűneinké. Damoklész másodosztályú mellékszereplő, a hős Dionüsziosz.

Most azokat a perceket éljük – nyolc éve legalább –, amikor a senkik trónolnak. De még nem néztek fel. Nem mind. Néhányan már látják…, nem, nem a mitologikus sors-eszközt, hanem egy másikat. Egy másik árnyát.

A legenda – anekdota? – másik öreg változatában nem egy személy fölött függ az az egy éles-hegyes, hanem egy dőzsölő vendégsereg minden ott lévő Damoklész-féléjének meg van a maga lezuhanni kész sorsjelképe.

A történet első előadója Ciceró a jogász-szónok-politikus. Az ő változata egy, még kamaszkorát élő, gyorsan növő birodalom résztulajdonosait figyelmezteti, a jó erkölcs nevében, a Végzet hatalmára.

A második leíró Ammianus Marcellinus, fél évezreddel később már az elaggott, nem, nem is elaggott, hanem magát a pusztulásba dőzsölő birodalom penészes teste szétkenődését megörökítő hivatásos történetíró. Láttatja a végzet eljövetelét, s történetmondása nem kegyes figyelmeztetés, hanem a bekövetkezendők jelzése.

Ma minálunk a kegyes erkölcsre való példázatos figyelmeztetés már késő szó volna; ez nem a Kard, de a kardok kora. És nem Damoklészé/Dionüszioszé; hanem azoké, akik a birodalmat széttaposó hun lovak patáját várják, vagy rettegik, s mind várja a maga vágását.

Mihály arkangyal kardja árnya vetül a becsukott szem retinájára? Vagy Zorro készül dedikálni a dagadt törzsőrmester hasát?

Az árnyékot látjuk, valahol a háttérben emeli a kardot a kar. Csak egy van, vagy seregnyi elsője az? Hegye van. Markolata van. Körvonalai elmosódottak. Még nem tudni, éle van-e? S a Végzet, végzetü(n)k eszköze lószőr?

Vagy lószar?