Egy hete a homokra épült köztársasági államberendezkedésünkről szóltam. A következetesség jegyében most a sziklára építkező államról kell beszélni.

A mai trendek meghosszabbításával az a kép rajzolódik elénk, hogy egy nemzedék múlva a cigányság a lakosság cirka fele lesz, mégpedig a fiatalabbik fele.

Okosabbak-e vajon a cigányok, mint a „magyarok”? Szerintünk a válasz egyértelmű: nem okosabbak. A magyar lakosság szignifikánsan tanultabb (több a szakképzett, strukturáltabb világképpel rendelkezik stb.) a belső népesedési versenyben sokkal jobban teljesítő cigányságnál.

Mi szól hát a cigányság mellett? Tapasztalatunk szerint három dolog: 1. a fogamzásgátlás sokkal kevésbé elterjedt, 2. a közösségtudatuk sokkal intenzívebb és 3. a gyermekeiket sokkal jobban szeretik, sokkal intenzívebb érzésekkel vannak irántuk, mint a „magyarok”.

És miért szaporodik egy közösség? Azért, mert valami rendben van ott belül, a lelkükben. A közfelfogásukban. Röviden: ők élni akarnak, és az Élet tiszteletét nem cserélik föl holmi banki folyószámlák tiszteletével.

Mert a jövő azé, aki szaporodik. Ez az első igazság.

Tessék megnézni a cigányságot. Tesznek magasról mindenféle egyenlegekre – és övék a jövő.

És akkor most jöjjön a szúrós következtetés: így is lesz rendjén.

Mi hát a teendőnk ma?

Válaszul föl lehetne sorolni számtalan konkrétumot, de utolsó harminc évünk megtaníthatott rá, hogy a pénzügyi szemléletű válaszok sehová sem vezetnek. Azt rágni, hogy ha majd az államháztartás ilyen-olyan számai rendben lesznek, akkor eljő a kánaán, és attól fogva automatikusan itt a felvirágzás: nos ez több mint tévedés, ez bűn a jövő ellen.

Az építi sziklára a magyar nemzet jövőjét, aki egyfelől ismét visszavezeti a magyarokat ama három viselkedésformához, amit imént számozottan fölsoroltunk, és a cigányság fő attribútumaiként írtunk le; másfelől pedig integrálja a magyarságba a cigányságot (ez utóbbira csak a következő kb. húsz év adatik a történelemtől).

Ugyanis azoknak a népeknek van jövőjük, amelyek megfelelnek az írásunk elején vázolt összefüggésnek a nemzedékek közti felelősségről.

Miként lehet megtéríteni a magyarokat?

Miképpen lehet visszavezetni a három viselkedésformához a magyarokat?

A válasz ismert: példamutatással. A „fejből jövő” hit, az intellektuális vallásosság ugyanis legfeljebb múló divat lehet. Példa erre Babits művészete és annak fogadtatása, de akár az 1990 körüli „vallásos felbuzdulás”, nemzetközi téren pedig említhetjük a múlt századvégi Franciaországot.

Ha tehát vannak magyarok, azaz egymás iránt kölcsönös felelősséget érző emberek, akik azt is tudják és vállalják, hogy az élet visszafordíthatatlanul halad, amiért is első kötelességük a következő nemzedék „bővített újratermelése”, egyben erkölcsi kötelességük az előző nemzedék méltó öregkorának biztosítása, ha tehát létezik nemzet, akkor kellenek eme nemzet napi működését keretező intézményrendszerek, amelyek viszont elsősorban nem holmi napi igényeknek, hanem időtlen igazságoknak felelnek meg.

Ezt tudta Szent István, amikor egyházszervezéssel alapozta meg a magyarok országát. Ugyanő megszervezte az államot területileg is, a vármegyerendszerrel. Tudjuk, hosszú és vesződséges munka volt, nem is végzett vele 3+38 éves uralkodása alatt.

Talán hiányolja az olvasó a fenti sorokból az intézményeket, az intézményi keretek taglalását.

Az intézményekről csak annyit: a világon körülnézve egyet biztosan mondhatunk: minél idősebb egy intézmény, annál jobb. A legjobban működő intézmények Angliában és az USA-ban találhatók – mert ott a legrégebbiek. És a moszlim Kelet meg a Távol-Kelet megerősödésének is az az egyik titka, hogy mély, eleven hagyományokra épít; kivált a családra, a családi gazdaságra. Amit itt Magyarországon tudatosan szétvertek a kommunisták, utánuk pedig a liberálisok.

Új intézmények alapításában tehát fölösleges gondolkodni, inkább azt kellene végigbogarászni, melyik régi intézmény mutat még annyi életjelet, hogy a feltáplálásán érdemes munkálkodni.