A sepsiszentgyörgyi hegyivadász laktanya december 22-e előtt és után

Tankó Vilmos 1989-ben századosi rangban teljesít vezérkari szolgálatot a sepsiszentgyörgyi hegyivadász alakulatnál. A szentegyházai fiatalember katonatiszti pályája szerfölött kalandos, hol a Duna-Feketetengeri csatorna építéséhez rendelik, hol a Zsíl-völgyi bányászok közé. Ez a szolgálat nem éppen leányálom, de arra feltétlen alkalmas, hogy sok tapasztalatot halmozzon fel, ember- és társadalomismerete mélyüljön, testileg-lelkileg megedződjék. Az év decemberében vezérkari tisztként vezényelik ki a sepsiszentgyörgyi pártszékház védelmének biztosítására. Higgadt, józan fellépésének parancsnoktársával együtt rendkívüli szerepük volt abban, hogy Sepsiszentgyörgyön azokban a kritikus percekben-órákban nem dördültek el a fegyverek. Visszaemlékezés sorozatából egy képzett katonatiszt rejtett portréja is elősejlik, megszólalása azért is fontos, mert eddigi ismereteink 1989 decemberéről a külső szemlélők és cselekvők emlékezésére alapozottak. Tankó Vilmos ezredes kettőzött belső látása – egyrészt önelemző típus, másrészt hivatásos katonaszemmel láttatja a történteket – az akkori eseményekkel kapcsolatos tisztánlátást segíti elő.

                                                                        Sylvester Lajos

Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik

Az elmúlt húsz év alatt legfeljebb családi vagy szűk baráti körben beszéltem csak a ’89-es eseményekről. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy minden embernek megvan a saját, jól kialakított véleménye az akkor történtekről. Ez teljes mértékben érthető, még akkor is, ha igen sok esetben ez a vélemény nem az események fergetegében, az utcán, vagy más gócpontokban alakult ki, hanem otthon a tévé előtt, esetleg pizsamában.

Én részt vettem a szentgyörgyi eseményekben, ennek ellenére nem tudom azzal a határozottsággal állítani a bizonyos „igazságokat”, mint sokan a kortársaim közül. Úgy gondolom, hogy ezek az „igazságok” nem is léteznek valami axiómaként. Így aztán felidézem az események kronológiai sorrendjét, itt-ott pedig, amikor hozzáfűzök „zárójeleket” ez nem több, mint gondolkodás olyan igények nélkül, hogy ez biztos rálátás lenne, és ez az egyedüli, ami számításba jöhet. Ellenkezőleg. Az én elgondolásom egy a sok lehetségesből.

Riadó a laktanyában

1989. december 16-án délután négy óra után csengettek az ajtómon, hogy „Riadó – Radu cel Frumos”.

Ekkor már sok év volt a hátam mögött mundérban, így világos volt számomra, hogy valami rendkívüli esemény történik, hisz december 16 vasárnap volt, és ilyen napokon eddig ilyesmi nem esett meg pályafutásom alatt. Vasárnap soha nem riadóztattak.

A kiskatona, értelemszerűen nem is tudhatott, de minden bizonnyal nem is tudott ennél többet. Számomra viszont a használt „indikáció” is furcsa volt, hisz ez azt jelentette, hogy „harci riadó” van. Több mint száz riadó volt addig a hátam mögött, de ez volt az első „harci riadó”.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, miközben rutinosan végeztem a szokásos, jól begyakorolt készülődést, beleértve a búcsúzást is a családtól.

Akkor nem tudtam, hogy majd valamikor a jövő év májusában fogok újra otthon lenni.

Mikor megérkeztem a laktanyába számomra világossá vált, hogy a helyzet rendkívüli, atipikus.

Itt is voltak jól begyakorolt tevékenységek, ezeket rutinosan végezte az ember. A szokásjog az volt, hogy a személyes fegyvert felvette az ember, de a hozzájáró muníciót nem. Most figyelmeztetett a szolgálatos tiszt, hogy muníciót is kell venni.

Ilyen hatások alatt már nagyon vártam, hogy valaki olyannal beszéljek, aki többet tud, mint én.

Közismert, hogy minden munkahelyen vannak „vájt fülűek”. Itt sem volt másképp. Ezeket az ember ismerte, és bár megvolt a véleménye róluk, azért érdemes volt odafigyelni arra, hogy ők mit hallottak.

Találkoztam egy ilyennel. Úgy kellett kérdezni, hogy az ne legyen túlságosan kíváncsiskodó, csak véletlenül kérdeztem valamit.

Jött is a válasz: Temesváron „valami református pópával van baj”.

Nehezen sikerült uralkodni magamon, hogy ne kérdezzek rá: Tőkéssel? De nem voltak kételyeim. Szorgalmasan hallgattam minden este a Szabad Európát, ez minden alkalommal egy kaland volt, de ennek a következménye, hogy azt a kevés ellenálló személyiséget, akik akkor is bátrak voltak, név szerint mindeniket ismertem. Tőkés Lászlót, Cornea asszonyt, Mircea Dinescut és Dumitru Mazilut is.

Nem voltak sokan, de az is igaz, hogy ha nem is olyan gyakran, de más nevek is elhangzottak.

Aggódva vonultam vissza ez után a rövid tájékozódás után. Sose láttam Tőkés Lászlót, számomra mégis olyan volt, mint egy családtag. Agyamban csak úgy cikáztak a friss és kevésbé friss élmények. Tudtam, többnyire szintén a Szabad Európa jóvoltából, hogy mi történik a környező országokban. Különösebb geopolitikai vagy történelmi elemzés nélkül is világos volt, hogy minket is elér a változás szele. De vajon olyan lesz-e, mint például a magyar 1956? Rosszabb is tud lenni? Számunkra, főleg. Fontolgattam, hogy milyen személyes döntéseket, milyen intézkedéseket kell tennem.

Telefonon felhívtam a száz kilométerre lakó szüleimet. Nem lehetett világosan beszélni. Megkértem őket, jöjjön valaki, és a gyerekeket vigye haza. – De hát mi történt? Szegény édesanyám nem értette az ilyen, előzmények nélküli kérést. - Veletek van valami baj?

- Nincs. De ennél többet nem tudok mondani.

- Jó, lelkem, jövünk.

Az idén nem fogunk szilveszterezni...

’89. december 6-án, akaratom ellenére tanúja voltam egy ártatlan, kötetlen, jópofáskodó beszélgetésnek a különböző akkori katonai struktúrák vezetői között. A főnököm a szilveszteri mulatságokról beszélt. Rászóltak: te nem tudod, hogy az idén nem fogunk szilveszterezni?

Aztán folyik a beszélgetés minden másról, látszólag összefüggés nélkül.

Akkor nem tudtam mit kezdeni egy ilyen információval. De ott, az íróasztalom mellett, a magam csendjében mind világosabbá vált az üzenet.

Újra telefonálok. A feleségem könnyebben érti a madárnyelvet. Előkészítem a gyerekeket, vakációra fognak menni a nagyszülőkhöz. Minél több cucc, senki sem tudja, mekkora lesz ez a vakáció. – De te mikor jössz haza? – Ma este biztos nem. - Baj van? – Nincs.

Leteszem a kagylót. Nem vagyok benne biztos, hogy megértette. De tudja, hogy én nem telefonálok, csak ha kutyául muszáj. Most arra gondolok, hogy neki sokkal nehezebb. A bizonytalanság kegyetlen. Nem arról van szó, hogy én olyan sokat tudnék. De én már tudom, hogy itt buli lesz.

Egy másik jelenet jut eszembe. Kongresszusra készült a Párt. Azért így, nagybetűvel, mert akkor csak egy párt volt. Előzetesen megyei szinten is eljátszották a prelúdiumot. Ilyen esetekben műszaki szempontból is ellen kellett őrizni az épületet. Parancsot kaptam, hogy este hét órakor legyek ott. Ott voltam. Számomra ismeretlen belügyesek vártak.

Ők biztosították az épület őrzését, védését. Az őrszobában egy bekapcsolt tévékészülék. Hírek.

Éppen repül az éterbe, hogy Bulgáriában Todor Zsitkovnak távoznia kellett a hatalomból.

Az ezredes a szekuritáté kötelékéből hangosan gondolkodik: mindannyiunkra sor kerül.

Találkozik a tekintetünk. Ott akkor én vagyok a kakukktojás. Látom az arcán, sajnálja, hogy nem tudott uralkodni önmagán. Szeretném megnyugtatni, hogy minden rendben van, bennem megbízhat, de ez akkora butaság lenne, hogy nem tehetem meg.

Így töprengek. Idézem vissza régebbi vagy frissebb élményeimet.

A laktanyában

Kopogtatnak. Belép a kiskatona: Százados elvtárs, ágyakat fogunk betenni az irodába, így lesz megoldva az éjszakai pihenés.

Rendben.

Felálltam és gondoltam, amíg berakják az ágyat, egyet sétálok. Ilyen szempontból az átlagnál jobb feltételek voltak, jókora zöldövezettel, sőt egy kisebb park is. Meglepően nagy volt a csend. Mindenki behúzódott a saját vackába, és várt. Biztos voltam benne, hogy még sokaknak vannak az enyémhez hasonló gondolatai, de ilyen kérdésekben rendkívül nagy volt a bizalmatlanság.

Abban az épületben, amelyben a tiszti konyha működött, világosság volt. Arra sétáltam. Teljes gőzzel főztek, készítették a vacsorát, de már másnapra a reggelit is. Kijöttem.

„Barátom, az idén nem fogunk szilveszterezni” – jutott eszembe. Éppencsak legyen értelme –gondoltam.

Édesapám jutott eszembe. Ritkán jártam otthon, de olyankor végigbeszéltük a világ dolgait. Panaszkodtunk. Valamikor 1988-ban vagyunk. - Nem tarthat sokáig – így édesapám. –Mert? - kérdezem én. – Levágták a lovat. Kikilózták és megették. Ilyen nálunk a háború után sem történt...

Mosolygok. Szeretném, hogy apám élettapasztalata azt jelentse, amire most mind a ketten gondolunk. Csak hát már én is sokat láttam.

Mondom is, hogy amíg a Duna-csatornát építettük, megismertem sok igen rendes dobrudzsai embert, akik rendszeresen fogyasztják a lóhúst, és tartok is egy kisebb előadást a gudem nagyszerűségéről, mert hát nekem is megadatott, hogy olyan igazi házit egyem. A török származású munkás bácsi hozta, akivel együtt dolgoztam, s aki igen ragaszkodott a „magyar hadnagyhoz”. Nem mondom, hogy amikor először hallottam, hogy egy rész juhhús, lehetőleg berbécs, és egy rész lóhús, valami nagyon mélyen tiltakozott az énemben, mert bizony-bizony a magyar embernek többet jelent a ló, mint csak egy egyszerű haszonállat.

- Mindegy – így édesapám –az az ő világuk, nálunk ez nagy probléma.

Elgondolkozom. Visszaemlékszem gyermekkoromra, mikor sok másminden mellett azt sem értettem, nálunk miért nincs termelőszövetkezet, kollektív, ahogy egyszerűen nevezték az emberek. Szegény vidék, gyenge föld, kedvezőtlen éghajlat, lehetséges, hogy ez sok hátránnyal jár, de egy szép napon előnyt fog jelenteni. Közben lassan sétálok vissza az irodabejárathoz. Olyan mértékben van lelassulva, elcsendesedve minden, hogy csak viharra tudok gondolni. Kiszűrődnek a halvány fények az elsötétített ablakok mögül, tudom, melyik helyiségben kit találnék. Vasárnap este a családban másképp telik. Szeretném is valakinek a társaságát, de ebben az erősen kasztosodott közösségben nem könnyű helyesen dönteni, hogy hova kopogjon be az ember.

Visszatérek.

Ott van az ágy. Rendes vaságy. Nincs ezzel semmi probléma. Edzett katona vagyok. Sok előző, békeidőben eltöltött éjszakához képest ezek luxuskörülmények. Csak ez a lehetetlen állapot! Ez a szinte tapintható csend. Nincs tévé, nincs rádió, van egy könyv, amelyet nem most hoztam magammal, ott volt már az előző napokban. Olvasok, csak úgy ledőlve az ágyra. Fordítok a lapon, de nem emlékszem, hogy mit olvastam. Szinte semmire sem emlékszem. Világos! Nem tudok arra figyelni, amit csinálok.

Háború van, legalább is hivatalosan az van, s én békeszerető ember vagyok. Ebben semmi ellentét nincsen. Szerintem minden hivatásos katona békeszerető ember. Vagy legalább is a legtöbb az. Először akkor gondoltam erre még a katonatiszti pályám elején, az első állomáshelyemen, Marosvásárhelyen, ahol élményszerűen volt alkalmam látni, hogyan néz ki, amikor egy mechanizált század a teljes rendelkezésére álló tűzeszközökkel lövi az ellenséges pozíciókat. És ez csak egy század. A háború valósága ennél sokkal durvább, már csak azért is, mert szorzódik „n”-nel.

Ez ma már elképzelhetetlen. A béke sosem tud ilyen szenvedéseket okozni. Ezért, vagy ezért is békeszerető ember a hivatásos katona. Csak hát az élet néha igen komplikált. Mint most is.

Imádkozom. Sok-sok irányban szaladnak fáradt gondolataim, gyerekeimre gondolva, értük imádkozva alszom el.

Időmilliomosok vagyunk, elbeszélgetünk, minden jel arra mutat, hogy megfoghatatlan, mennyi ideig leszünk itt benn a laktanyában. Halkan mesélik, hogy sikerült annyit hallani a Szabad Európán, hogy Temesváron halottak vannak. Sok halott. Állítólag lő a hadsereg. Jó, de kire? Nem világos. Semmi sem világos.

Mi lesz ebből, százados úr? – Nem tudom. Őszintén mondom, hogy nem tudom. De remélni merem, hogy most megbukik Ceausescu. Ja, nem a rendszer! Odáig nem merek gondolni. Vagy nem tudok? Túl sok egyszerre a piacgazdaság, kapitalizmus, többpártrendszer. Nem hiszem, de ez valami hasonló, mint a magyar ’56. A szovjetek nélkül. Most nem fognak bejönni. - Miért nem? - így az egyik. – Mert nem mentek be sem a lengyelekhez, a csehekhez sem, hogy az úgynevezett demokratikus németekről ne is beszéljünk. Ez egy pár órával ezelőtt akár a halált tudta volna jelenteni. Akkor még nem is fogtuk fel, hogy ez mennyire igaz. Sajnálatos módon igazolódott, hogy a belső elhárító tiszt teljesen elveszítette az iránytűt.