A méltán híres Hagyó képviselőt, volt fővárosi alpolgármestert és kerületi elnököt, a BKV istápolóját visszaléptetné a szocialista párt. Ez megkapó: ezek a szocialisták már csak ilyen becsületesek, visszaléptetik, aki valami csúnyát tett.

De mi is volt az oka ennek a visszaléptetésnek? Vélhetőleg Antal Attila ex-BKV vezér vallomása, amely a párt vezetőinek füleiig eljutott, és nyilván e fülekbe az is belesúgódott, hogy Attilánk terhelő adatokat, kemény tényeket tárt a kihallgató elé. Egyes más pletykák meg arról kezdtek el kerengeni, hogy Attilánk vádalkut kötött, ez pedig már a közismerten hótiszta és semmiért se felelős főpolgármestert is megijesztette, annyira, hogy elkezdjen villámgyorsan mutogatni.

A szocik sokakat meglepő húzása azonban sajnálatos módon semmit sem ér. Az időzítés kérdése a döntéshozók baja: legkésőbb a méltán híres Szalainé Sz. Eleonóra BKV-s főkáderes bekaszlizásakor nyilvánvalóvá kellett volna válni, hogy itten valami nagyon nem lesz jó. A hölgy százmillióival égették magukat szénné a szocifiúk-lányok, politikai szempontból tehát már nyár elején lépni kellett volna. Nem tették, úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett.

Ami viszont a nagy dilemmát okozza: a szervezetrendszer és a működés a szocpártban. Valahogy nem értik a szocik vezetői, mi okozza a vesztüket és miért is buknak le először a sajtóban, majd politikusaik és embereik sorozatban a bíróságok előtt. Segítsünk tehát!

Először is a határhaszon. A szocpárt, noha tagsága papíron nem is olyan nagy, valójában egy masztodon, régi kapcsolatokkal. Az egész közigazgatás kulcspozíciói az övéik voltak. Csakhogy a kapcsolatok régiek, és a „megbízható emberek” vagy lassan elmentek nyugdíjba, vagy átálltak a „politikai-vállalkozói szférába”. Az új emberek pedig már nem az elvtársiasság, illetőleg a párt nagy ideáihoz voltak valójában hűségesek, hanem a karrierjükhöz: ennek köszönhetően minél kevésbé népszerű a szocpárt, annál kevésbé érdemes kockáztatni. Így aztán, ha valaki sáros, azt a közigazgatás a népszerűség csökkenésével arányosan egyre kevésbé védi meg.

Másodszor a szocialista párt sajátos struktúrája. Miután nem szól másról, mint helyezkedésről, állásokról, kapcsolatokról, szinte báróságok jöttek létre. A vörös bárók pedig lopnak. Ugyanis a baronátust működtetni illik, patrónusok vannak és patronáltak, hűbérbirtokok, és hűbéresek, ezeket pedig bizony etetni kell. Mivel azonban a szoci politikus hivatalból nem ért máshoz, mint a báróskodáshoz, ezért nyilván onnan szerzi meg a pénzt, ahonnan a legegyszerűbb. Ez pedig kézenfekvően pályázat, állami cég, állami vagyon és állami megrendelés valamilyen fokú megcsapolását jelenti. Ahol ilyen a pénzelosztás, ott egy bizonyos pofátlansági fok felett valakinél óhatatlanul kiborul a bili.

Ennek megfelelően a véd és dacszövetség, amely mindig is leginkább bűnszövetségként funkcionált, egyre több helyen lukas. Önmagát gyengíti a rendszer, korrupciós spirál alakult ki. Aki pedig kockáztat, annak emelnie kell a téteket, hiszen fogy az idő, gyorsan kell lopni, szorít a ciklus, így több a hibalehetőség is. Ezt pedig csak elősegíteti, hogy a régi jó szoci beidegződések szerint mindenkiről mindenkinek van aktája, azok pedig a megfelelő széfekből hamar a sajtó és a hatóságok postaládáiba fújódnak a bűvös szél segítségével.  

Harmadszor: a tendencia lassú, búvópatakként csörgedező erózióját hihetetlenül felgyorsította a baloldal progresszív messiása. Ugyanis Ferink felismerve a párt belső törvényszerűségeit, egyszerűen bevásárolta magát a hatalomba, és hozta a haverokat is. Azok pedig a milliárdjaikkal taroltak. A lekvár eltette a nagymamát, a balos pénzfelhajtó-emberek egyszer csak úgy gondolták, hogy ideje lesz a hülye VOR öltönyösöket kicsit arrébb taszajtani. Azok meg a kis bizniszeikkel visszaszorultak. Innen már a hatalomban csak úgy lehetett maradni, ha ugyanilyen méretű vagyonnal állnak ki ellene, ezt pedig szintén a fent említett módokon lehet megcsinálni (és Ferink is így csinálta). Ez pedig újabb aktákat eredményez.

A negyedik ok pedig merőben a rendszerlátás hiánya. A szocik nem fogták ugyanis fel, hogy a magyar közjogi rendszerben két valódi ellensúlya van az összefonódott végrehajtó-törvényhozó hatalomnak: ez pedig az ügyészség és az AB. Az AB ebből a szempontból nem lényeges, annak nincs ügyekbe belenyúló hatalma, ellentétben az ügyészséggel, amelynek viszont nagyon is van. Mivel az ügyészség a régi jó 72-es félkatonai rendszerben maradt meg szervezetileg, ezért elég a vezetőt megsérteni, és az rögtön mindent magához vonhat, továbbá a teljes büntetőeljárás felett ellenőrzést gyakorol. A vezető pedig nincs alárendelve a parlamentnek. Ez pedig egy bűnszövetségként funkcionáló pártnak nem jó hír: a legfőbb ügyész az első bizonyíték felmerülése után úgy játszik el vele, mint macska az egérrel. A vádalku beépítése a büntetőeljárásba pedig azt a nem kívánt mellékhatást hozta, hogy a madárkák jóval szívesebben dalolnak.

Így aztán a helyzet úgy áll a kedves szocialista barátaink számára: a politikai kár a korrupció miatt tulajdonképpen az ellenzék komolyabb megmozdulása nélkül, a logikájánál fogva önmagától rájuk ég.

De mégis, a legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység!