Az ország igazgatásának központjában, a kormányzati negyednek is nevezett Lipótvárosban áll az eredetileg Igazságügyi palotának nevezett cifra épület. A k. u. k. állam fél, vagy inkább háromnegyed – de semmiképpen sem teljes –függetlenségében létező Magyar Királyság, azaz a magyar állam, tiszteletre méltó buzgólkodással építette fel a központi adminisztráció, reprezentáció és kulturális csillogás otthonait: uralkodói palotát, operaházat, színházat, minisztériumot és bírósági épületeket.

Ezt a házat a szüleim csak, mint a Kúriát emlegették, jogosan. Én mégis tiltakoztam, hiszen a Curia utca falumban, a Belvárosban szomorkodott­, mert, hogy igen sötét és elhanyagolt volt – és ma is az.

A Kúria az én szótáramban csak, mint a Galéria szerepelt, s leginkább ma is erre jár rá a szám. Sokat jártam benne. Kissé poros, nyikorgós kiállítótere, lerobbant gyarmati eleganciájú pályaudvart idéző központi díszcsarnoka az otthonosság érzetét keltett bennem a téli, homályos délutánok látogató nélküli csendjében. És ott voltak a képek, szobrok: barátaim.

Az Igazságügyi palota a budapesti Ítélőtábla és a Kúria elhelyezésére épült; e szervezetek pontos jogtörténeti meghatározásával nem vagyok tisztában; de annyit tudok, hogy meglehetősen magas fokon álltak a jogszolgáltatási hierarchiában, s a ház márványos-freskós nagyszerűsége az ítéletkérők hangulatának befolyásolására szolgált. Nagyság és állandóság: ezt sugallták a falak. A nagycsarnok egy igen magas, építészetileg jól megtervezett pontján fehérmárvány Iustitia alak trónolt, mintegy az égi szférákban lebegve. A nagybetűs IGAZSÁG megtestesülése. A szobor ma a Legfelsőbb Bíróság épületében van, a Markó utcában, padlószinten elhelyezve.

A kommunista hatalomátvétel eltörölte a nevezett intézményeket, vagy legalább is a felismerhetetlenségig átalakította. Az új urak elődeiket osztálybíráskodással, azaz az alávetettek terrorizálásának jogi báránybőrbe bújtatásával vádolták elődeiket, s ennek megfelelően visszaütöttek, megvalósítván a valódi terrorbíráskodás gyakorlatát. Ne csak és ne elsősorban a nagyfüstű, elrettentő operaként előadott perekre – Magyar Közösség, Mindszenty, Rajk, stb. – tessék gondolni, hanem a feketevágásért, rémhírterjesztésért meg a tervgazdasági érdekek megsértéséért kirótt nehéz börtönévekre és a családok életének máig tartó megroppantására. A vezető párttagok ellen viszont csak a megfelelő párttestületek beleegyezésével lehetett büntetőeljárást indítani. A bírák meg leginkább csak lepapírozták az ítéleteket. Jogszolgáltatásunk máig nyögi a jognélküliség hosszú évtizedeinek súlyát.

Érthető, hogy az Igazságnak emelt, feladatnélkülivé lett épülettel máig nem nagyon tudunk mit kezdeni. A soros rendszerváltás anno kipucolta, a márványoszlopok közé valami munkásmozgalmi-párttörténeti intézmény telepedett. Utódja ma is ott van. Azután az 56-os forradalom után egy jó elvtárs kihasználva az átmeneti helyzetet, létrehozta a Magyar Nemzeti Galériát a Szépművészeti Múzeum és a Fővárosi Képtár tárgyba vágó emlékanyagának összeillesztésével. Pogány Ö. Gábor volt a neve; kevés barátjának és számos ellenségének csak PÖG. Emberi viszonyai nem véletlenül alakultak így, de az biztos, hogy e valóban nemzeti intézmény létrehozásával jót cselekedett. És jó tempóban nyúlta le a „szocialista realizmusnak” nevezett hazugság-ideológiát le nem leplező, sőt erősítő, kissé fellengzős épületet. Ami művészeti múzeumnak amúgy tökéletesen alkalmatlan. S miután ez bebizonyosodott, átköltöztette egy másik, még alkalmatlan épületbe, a Budavári Palotába. De helyére nem az igazságügy költözött vissza, hanem egy másik, otthontalan múzeum: a néprajzi. Ez azután végképp – máig – rossz helyen van: a Lotz-freskók alatt az ormánysági szökrönyök az idegenség rosszkedvét ontják, e térbeli összekényszerítés mindkettőt hamis viszonyrendszerbe helyezi.

Az igaz botrány, és nagyon nagy, az, hogy megalapításától máig nincsen megfelelő Néprajzi Múzeumunk. Erről kevés szó esik, annál több sületlenség hangzik el „korszerű muzeológia” címén. De ez más történet.

Ma sem tudunk mit kezdeni a Hauszmann-főművel. Jellemző, hogy Ybl Ervin műemlék-ismertetőjét 1960-ban „A Magyar Nemzeti Galéria palotája” címen jelentették meg. Mit írhatnánk ma? Néprajz és palota alig férhet össze. Nyílván vissza kell helyezni ide valamely fontos jogi intézményt: talán a Legfelsőbb Bíróságot, talán mást. A Párt(politika)történeti Intézetet pedig …, de ez is egy más történet. S egyszerre csak egy történetet lehet elmesélni, mint azt „A dzsungel könyvéből” oly jól tudjuk.

Az első – remélhetőleg első – Fidesz kormány hozzányúlt a kérdéshez – megvezetve, bután. A Néprajzi Múzeum főigazgatója kapott egy levelet íziben a kormányalakítás után, hogy fél éven belül költöztesse ki szakmai pereputtyát, beleértve a tárgyakat. Az új hatalom rögtön adott egy élesre töltött, sorozatlövésre állított géppisztolyt ellensége kezébe – aki, ne kételkedjünk, vérét akartak ontani. És nem is csak egyet: egy egész rohamcsapatot fegyverzett fel, hebehurgya és oktalan intézkedéseivel. Mindezt úgy, hogy közben pontról pontra megvalósította választási programját, pontosan és szépen. Minderről nem nagyon írt a sajtó, de a széllelbéleltségeket persze lobogtatta.

Már maga ez a tény magában hordta későbbi bukásának/bukásainak okát: nem tudta magát hitelessé tenni. Mindegy, mi volt az igazság. Az igazság észrevételének képességét igen elfelejtő derék magyar nép pedig kétszer is saját kizsákmányolóira szavazott, minden kényszer nélkül – ez az igazság.

Ha tehát az új kormány az Igazságügyi palota, a Kúria fele tekint, jusson ez eszébe.

Amúgy mindezt kissé másként megírtam már jó egypár éve ugyanitt. Ha a Fidesz nem lép kétszer ugyanazon kutyagumiba –, márpedig abba, ellentétben a folyóval: lehet – akkor jó lesz. Neki. Nekünk. Nekem.

Viszont a rosszat is akarom. Legyen rossz másoknak. Igen, legyen rossz mindazoknak, akik tönkretették az országot, kizsebeltek, kiraboltak mindenkit. Engem. Minket. Tán még egymást is.

Iustitiát vissza kell emelni a magasba.