Sanyi öcsém halálhírére felkészültünk, de karácsony reggelén, amikor Isti, a fia telefonált mégis váratlanul ért, pedig húgom azelőtt néhány nappal már fuldokló sírással jelezte, hogy testvérünk végnapjait éli, keressem meg, amíg még él, annál is inkább, mert Zsuzsa lánya mellett engem emleget, hogy milyen rég nem látott.

Ez a látogatás meg is történt, magam is láthattam öcsémnek minden felépülési reménysége ellenére most már vége, szervezete végképp összeomlott, nem tud semmiféle táplálékot magához venni, sokféle áttétes, egymásra torlódó betegségét nem is tudnám felsorolni, csak élni akaró lelke ép, azt is sejtettem, hogy a végsőkig kitart amellett, hogy neki élnie kell, ő meg fog gyógyulni.

Halálhíre karácsony reggelén mégis megdöbbentett, nem is őt, valami egyebet marasztaltam el, hogy ünneprontó lett. Ezt az felindultságot meghatározhatta az is, hogy előző este az élet szárba szökkenésének derűs hangulata lepte be az angyalvárás estéjét. Nyolc éves Peti unokánk a hívő-hitetlenség határmezsgyéjén egyensúlyozott. Éppen csak felugrottak a lakásunkba, Peti nálunk tartott tartalék kesztyűjét keresve kihúzott az előszoba tükre alatt egy fiókot, és felkiáltott: jé, hát ezek azok az ajándékok, amelyeket én kértem az angyaltól.

Anyja, nagyanyja – háziasabb nyelven Anya és Mama – a váratlan leleplezéstől tönkremenve olyan képet vágtak, hogy Petinek rögvest fel kellett találnia magát, és a kínos helyzetet feloldandó azonnal rávágta: no, semmi baj, meg fogok lepődni, amikor kibontom a karácsonyi ajándékokat, ami aztán külön bájt vitt rá a karácsonyi angyaljárásra, hisz a gyerek alakítása tökéletes volt. Ezt megelőzően pedig az anyjának bucsálódott – szándékosan használom a nyelvjárási kifejezést -, hogy miért kellett neki kihúznia azt a fiókot, s a hiszem-nem hiszem dilemmáját zseniálisan megoldva azt is elmondta, hogy tudja, karácsonyra mindenki vásárol szerettei számára ajándékokat, s az angyal/télapó ezek mellé teszi mindazt, amit ő hoz. Megspórolt pénzéből ő is vesz ajándékot minden családtagnak.

Szóval karácsony este az ünnephez méltó családias hangulatban telt, Peti órákon át bontogatta a szeretetcsomagokat, távol, más kontinensen élő fiúnkkal-menyünkkel is beszéltünk, örömünkben mindannyiunkkal madarat lehetett volna fogatni.

És erre az estére, ennek a hangulatára rontott rá másnap reggel a hír: Sanyi öcsém reggel kilenc óra körül átköltözött a másvilágra.

Érdemes gyermeket csinálni

Haton voltunk testvérek, ezek közül Sanyi halála után ketten maradtunk Ilona – Icu – húgommal. Most negyedik fiútestvéremet eltemetjük. Ki hitte volna valaha, hogy köztünk ez a távozási sorrend alakul ki. Előbb ikertestvéreink egyike, Csaba hagyott itt bennünket. Őt két évre rá néhány perccel idősebb bátyja, Attila követte.

Esetükben névmagyarázattal is tartozom: én volnék az egykori család legidősebb gyermeke. 1941-ig egyke voltam, talán az is maradok, ha nem köszönt ránk 1940 szeptemberében a „kicsi magyar világ”. Első határozott és markáns gyermekkori emlékem, az, hogy unokabátyám, Gyergyai Karcsi, háromgombos térnadrágban mezitláb szaladt falusi portánk felé Alsócsernátonban és torkaszakadtából ordította: Lajos bátyám, magyarok lettünk!

„Lajos bátyám” édesapám volt, a Karcsi nagybátyja. Amikor apám felfogta, hogy miről van szó – Trianon revíziója, a második bécsi döntés hangulata a levegőben volt –, rohant elé a hátsó udvar lakatosműhelyéből és számomra máig is hallhatóan elordította magát: Ilonka – ez édesanyám -, érdemes gyermeket csinálni! Zsíros gépészkalapját behajította a zöldséges kertbe, amely aztán ott is rohadt, mert, tudtommal, minden összebeszélés nélkül senki sem emelte onnan ki, a magyarok bejövetelének emlékjelévé vált, körbekapálva óvták, és, summa summarum a felkiáltásnak – érdemes gyermeket csinálni! – lett foganatja, 1941. októberében ikertestvéreim születtek, nevük is beszédes, Attila és Csaba.

És ezzel vége lett az én „egyke” gyermekkoromnak.

Be kell vallanom később egyáltalán nem örültem ikertestvéreim „érkezésének”. Előbb egy hatalmas „cukrosládában” helyezték el őket – a rétegelt lemezből készült láda az Észak-Erdélyt akkortájt ellepő anyaországi élelem behozatalból származott, gyárilag csomagolt kockacukor volt benne -, Mária nagyanyám ágya mellett volt a helye, szegényt a szélütéses halál is úgy érte, hogy a keze ráhanyatlott az Ikrek bölcsőpótló ládájára. Nagyanyámat, mint minden unoka, nagyon szerettem, tőle kaptam a legjobb falatokat, kenyérsütéskor ő készített a kenyérsütő tekenyő (teknő) oldaláról dagasztás után levakart vakarut, amelyet a kemence szádában pirosas barna héjura, ropogósra sütött – íze, aromája még most is a számban -, majd a gyúrt tészta maradékának maradékából hosszú hurkát serítetett, ezt hurokszerűen összebogozva hasra fektette, a hurokból kikunkorodó farkincát hüvelyk és mutatóujjával összecsípve egy madárfejet formált, körmével szemet is nyomott a fejre, a madárnak csőre is volt. Majd a kenyértekercs másik oldalán a madár farkát is megigazította és betette a kemence szádába.

Utólag úgy remeg elém ez a kép, hogy inkább egy teknősbékához hasonlított ez a kisplasztikai alkotás, de nekünk, gyermekeknek, Alsócsernátonban ez volt a világ minden vélt vagy igazi csodáját leköröző íz élmény.

Csaba és Attila öcsém születése után az anyám nevét tovább vivő Icu –Ilona – két évre az ikrek érkezése után 1943-ban született, őt a következő évben, ’44-ben Sanyi követte, aki a számunkra nem ismert apai nagyapánk nevét vitte tovább és végül, négy évre rá, 1948-ban megérkezett a vakarék, a legkisebb öcsénk is, Árpi –Árpád -, akivel szüleink még mindig a kicsi magyar világ névadási szokásait húzta át az új világba.

Ez az „új világ” családunk számára a borzalmak garmadáját hozta. A háború után az aszály éveiben gazdaságilag a család teljesen tönkrement. A cséplés után járó vámgabonát teljes egészében be kellett szolgáltatni, ezen felül a saját földjeink után is kirótták a gabona-, hús- és mindenféle kvótát. Aztán jött az államosítás, a kulákosítás, majd mindezt betetézte a kollektivizálást.

Testvéreim, köztük Sanyi öcsém sorsára összpontosítva a társadalmi eredettel való megbélyegzésünk minden tovább taníttatási lehetőséget elvágott. Engem kulákfiókaként eltávolítottak a kézdivásárhelyi – kantai – gimnáziumból, illetve a helyébe lépő erdészeti iskolából, egy évi útépítő munka után a tanítóképzőbe kerülhettem, de az általános iskola elvégzése után testvéreim egyike sem iratkozhatott be középfokú iskolába, ennek a kategóriának a számára csak a szakiskolák kapui maradtak kinyithatóvá. Az ikrek, Attila és Csaba Brassóba kerültek, a Steagul Rosu – Vörös Zászló – autógyár szakiskolájába, Icu húgom Sepsiszentgyörgyön textilipari szakiskolát végzett, Sanyi Kézdivásárhelyre került szakiskolába, ahová majd, mikor elérkezett ennek az ideje, Árpi öcsém is beiratkozott.

Rajtam kívül a kor körülményei miatt testvéreim közül senki sem próbálkozhatott értelmiségi pályára állással, és magam is, a tanítóképző elvégzése után levelező tagozaton végezhettem el az egyetemet.

Szüleim szerint, amint ezt magam is láttam, Icu húgom és Sanyi öcsém „jó fejű” iskolások voltak, értük volt „kár”, hogy nem szerezhettek felsőbb fokú képesítést is.

A továbbiakban Sanyi öcsém életpályájából emelve ki egy-egy mozzanatot: előbb mezőgépész képesítést szerzett – traktorista volt a falusi szóhasználat szerint -, mezőgépészként esti líceumban érettségizett, majd szebeni mesterképző iskolába iratkozott be, ahol megszerezte ezt a titulust. A gép- és traktorállomási státust felhagyva a kézdivásárhelyi csavargyárba került, ahol, lévén értelmes férfi és kiváló szakember, gyorsan haladt előre a szakmai ranglétrán. Olyannyira, hogy amikor 1968 után Sepsiszentgyörgyre nehézgépgyárat telepítettek, ő volt az egyike azoknak, akiket a megyei pártvezetés „kiemelt” és az új nagyüzem kapcsolószekrény részlegének lett a váltásmestere. Emlékszem, hogy az akkori megyei első titkár, Nagy Ferdinánd személyesen kereste fel, a gyár híres igazgatójával, Jakabos Csabával egyezkedett, mondják, elég nehezen, hogy az egyik szakemberét engedje át Sepsire, ahol lakást, a tanítónő feleségnek állást ígértek. Szavukat egyébként be is tartották.

Sanyi és családja Sepsiszentgyörgyre telepedésével immár lettünk családunkkal együtt sepsiszentgyörgyiek – Icu húgom, Sanyi öcsém és jómagam, aki szintén Kézdivásárhelyről érkeztem a megyeszékhelyre. Árpi öcsém Kézdivásárhelyen maradt a mezőgépészeti vállalatnál, az ikrek, Attila és Csaba Alsócsernátonból Brassóba ingáztak az autógyárba. Később karbantartó szakemberekként a csernátoni állattenyésztő telepre szegődtek. Nem alapítottak családot, nem szereztek vagyont – egyébként a családból senki sem.

Mindezt azért említem, mert a család belső viszonyait ezek a testvéri kapcsolatok alakították és ezek határozták meg. Ezekben érzelmi pászmát Icu húgom, egyetlen lánytestvérünk vágta ki a maga számára, ő volt, ahogy mondani szokás a szülői és testvéri kapcsolatok fenntartója és ápolója, a családi összejövetelek, találkozások lebonyolítója.

Sanyi számára a családi együvé tartozás szálainak jogi, szervezési, örökösödési bonyodalmai maradtak, ezeket kellett összefognia, amíg végül is valamiféle „gazdatiszti” minőségben a nyakába nem szakadt az egész, nélkülözhetetlen családmenedzserré nem kényszerült.

Nemcsak a családi örökségből származó földek és egyebek jogi rendezése, a gazdálkodás módjának megválasztása volt az önként vállalt munkaköre, hanem a családi hanyagságok ellensúlyozására is jókora koloncokat akasztott a nyakába. Számomra például, akit testvéreim fiatal koromtól kezdődően minden ilyen jellegű feladat alól felmentettek mindenféle társadalmi elkötelezettségem teljesítésében testvéreim úgy segítettek, hogy csak a zsákot kellett fognom ott, ahol a malacot adják. Sanyi előbb értesített, hogy a bérbe adott szántóföldjeink után járó terményt el kellene hozni. Pontos cím, dátum, terménymennyiség, s azt is mellékelve szavakban, hogy mi, mire való. Ezeknek a testvéri utasításoknak mindig az lett a vége, hogy vagy Péter vejemmel beszélte meg a „porció” elszállítását és raktározását, vagy maga hozta el.

Az egykori nagy család belső munka- és feladatmegosztása sajátosan „testre”, személyiségre és munkahelyi, társadalmi feladatkörre szabott volt. Persze ezt az én esetemben jól kimutatható deformációk is jellemezték, amiért soha senkitől szemrehányást nem, esetleg egy-egy mosollyal vagy nagy nevetésekkel feloldott csípősebb megjegyzést kellett egy-egy replika-viccel semlegesítenem. Azt hiszem, illetve meggyőződésem, hogy mindenikük missziónak tekintette munkahelyi és társadalmi, főleg nemzeti kötődésű ügyködésemet, és ennek kivitelezéséhez testvéreim közül ki-ki a maga módján és hozzáértése szerint így pászította hozza a magáét.

Mondjam el, hogy gyermek- és fiatal koromban a mezőgazdasági munkálatok minden fázisát gyakoroltam a családi gazdaságban. Aratáskor a kötélvetéstől, a szekér- és asztagrakásig mindent elvégeztem. Kapáltam, répát egyeztem, pityókát, cukorrépát szedtem, kocsányt arattam. De voltam cséplőgép etető – ez a hagyományos csépélés mesteri fokozata, a legmagasabb szint – a téli, nyári erdőlést kimondottan szerettem és élveztem, az ezzel járó kalandokkal, megpróbáltatásokkal, veszélyekkel együtt.

Apánk lévén gépész gazdaember, a gőzkazán – tüzesgépünk volt - a cséplőszekrény megjavításában és karbantartásában mindig apám mellett tüsténkedtem. Amilyen mértékben viszont testvéreim mellém nőttek és én ilyen-olyan státusban különböző feladatköröket töltöttem be, ezek a családi foglalatosságok kimaradtak, áttestálódtak fiútestvéreimre.

Olyannyira, hogy lévén a családban rajtam és húgomon kívül mindenki autószerelő is, mikor már kocsit vásárolhattam minden nagyobb bajommal ikertestvéreimhez szaladtam. (A kisebb bajokkal az örökös rohanásban nem törődtem.) Az autókat elég gyorsan az ebek harmincadjára juttattam, mert nem szórakozási lehetőségnek, hanem munkaeszközként használtam ezeket. Ikertestvéreim, ahogy hazaérkeztem, rögtön nekiestek a járgánynak, és szerető korholással meg is feddtek a kocsi állapotáért és menten rendbe is rakták. Ezt a reszortot aztán az ikrek halálával Sanyi öcsém örökölte. Családi gondnoktermészete is erre rendelte. Az alkatrészbeszerzésig és beszerelésig, a legmegfelelőbb műszaki eljárások alkalmazásáig mindent intézett.

Mikor az ikrek még éltek, akkor jöttem rá – néha szégyellem is magamat emiatt -, hogy rá is játszottam rendesen a technikai analfabétizmusom súlyosságra, mert számukra a maximális sikerélményt így szerezhettem meg. Én, aki szintén gépész családban születtem és gyermekkoromban nemcsak legyeskedtem, hanem segítőtársa is voltam apámnak, később addig és úgy alakítottam a hozzá nem értőt, hogy úgy is maradtam.

Nos sorra-szerre ezek a támfalak dőltek ki mellőlem. Szüleink után a testvérek kezdték el a család hatodolását. Előbb az ikrek, Csaba és Attila, majd Árpi öcsénk és most Sanyi adta be a kulcsot.

Tíz évvel volt fiatalabb, mint én.

És nagyon akart élni. Családja jóval nagyobb volt, mint vérségi rokonsága, mindenki szerette, tisztelte és mindenkin segített, ha egyszer csak tudott.