Régóta hiányzik a magyar társadalomtudományi könyvkínálatból a cigányság történetével átfogóan foglalkozó munka. Ezért érdeklődéssel és várakozással veheti kezébe a szakmai olvasó Dupcsik Csaba „A magyarországi cigányság története – Történelem a cigánykutatások tükrében 1890-2008” címmel az Osiris kiadónál megjelent könyvét(*). Vonzó küllemű, vaskos gondosan szerkesztett munka sok képpel és grafikonnal. A felhasznált irodalom felsorolása több mint 20 oldalt tesz ki, az eligazodást előre- és visszautaló jelzetek segítik, a főszöveget szemléltetőanyagként keretes szövegbetétek színesítik, lektora neves társadalomkutató. A történész és szociológus Szerző nem fukarkodik ígéretekkel. Mint nyilatkozataiban és a könyv bevezetőjében is elmondja, célja a magyarországi cigányság életéből az utolsó 125 év tankönyvszerű bemutatása és a cigánykutatások tudásszociológiai, eszmetörténeti és kritikai áttekintése. Ehhez nem kis szorgalommal rengeteg dokumentációt, forrásanyagot gyűjtött össze, ami már önmagában is jelentős teljesítmény.

Nemzettudat - tükrök és trükkök

Olvasás közben azonban egyre fokozódik csalódottságunk. Már az első oldalon baljós mondatba botlunk: „ … a cigányok alapvető szerepet töltenek be a magyarországi nem cigány népesség önismeretében – az ellenkép szerepét. …. a cigányokat »csúnyának« kell látnunk ahhoz, hogy ebbe a sajátos tükörbe pillantva megpillantsuk saját »szépségünket« … Ez a tükör ugyanis érdemtelenül kedvező színben tünteti fel a nem cigány magyarságot, sőt, fogalmazzunk erősebben: a magyar önbecsapás egyik legfontosabb eszköze. Igazi nemzeti önismeretre esélyünk sincs, amíg ezt a tükröt el nem vetjük”. Rögtön felvetődik a kérdés: lehet, hogy mégsem a cigányokról lesz szó, hanem a magyarság állítólag torz nemzettudatának, kirekesztő hajlamának szociálpszichológiai analíziséről cigány-történelem ürügyén? Lehet, hogy a fejezetcímben ígért »tükörképek« helyett ideológiai trükkös képek mutogatására számíthatunk? Társadalomtudományi szakkönyvek gyakorlott olvasója ilyenkor az utolsó fejezethez lapoz, amely rendszerint a felvonultatott tényanyagból levont szerzői következtetések koherens összefoglalását tartalmazza. A könyvben azonban ilyet hiába keresünk. A Szerző ehelyett csak csepegteti a gyógyításunkra szánt intellektuális szérumot, nevezetesen azt, hogy magyarok és cigányok közt szinte alig van különbség, a cigányok beilleszkedésének gátja a kirekesztés, különben integrációjuk ugyanolyan gyorsan megtörténhetne, mint a magyar zsellérparasztságé annak idején.

Dupcsik igyekszik is  mindenhol kimutatni egy kis „nyilvánvaló” rasszizmust ott is, ahol nyilvánvalóan nincs. Megfogalmazása szerint a magyar etnográfia atyja, „Herrmann Antal … nyilván úgy vélte, a cigányság meghatározásának lényege … a kinézet, elsősorban nyilván a bőrszín” (16.o.). Arról azonban nem gondolkodik el, miért nem jutott soha senkinek eszébe a székelyek között nagyszámban előforduló, igen sötétbőrű embertípust cigánynak tekinteni.

… akárcsak a honfoglaló magyarok

A Szerző rögtön neki is lát a nemzettudat kritikájának, kezdve a honfoglaló magyarokon, akiknek szerinte „saját írásbeliségük … nem volt, a fennmaradt forrásokat mások írták róluk …. [és] valamely más, ismertebbnek számító nép nevét kölcsönözték a magyaroknak, akiket .. neveztek hunoknak, szkítáknak, avaroknak, türköknek …. onoguroknak…Valami hasonló történt a romákkal is, akiknek egészen a legutóbbi időkig nem volt saját írásbelisége …” (14.o.). Elkerüli a figyelmét, hogy az első ismert hazai magyar írott nyelvemlék – hogy a nagyobbrészt feltáratlan iszfaháni magyar szöveghagyatékról most ne is beszéljek - egy avar-kori rovásírásos tűtartó. És az is, hogy az említett népeknek a magyarokkal való etnikai és nyelvi azonosságáról könyvtárnyi vita- és szakirodalom szól. Elismétli a régi toposzt a barbár, történelemnélküli, kalandozó-fosztogató magyarokról, pedig a historiográfia régen feltárta azokat az érdekeket, amelyek szolgálatában ez a szlavofil és magyarellenes konstrukció a kései Habsburg-korban megszületett, majd a kommunista diktatúrában tovább élt, és máig kísért. A Szerző sajnos nem teszi fel a kérdést, hogyan irányították a magyarok honfoglalás kori és korábbi országaikat, ha – hatezer év története bizonyítja – a köz- és magánigazgatás elsődleges feltétele az írásbeliség, és a „kalandozások” kapcsán sem emlékezik meg az ezek katonastratégiai jelentőségével foglalkozó szakirodalomról.

Régi krónikások ….

Alaptalannak nyilvánítja a cigányok eredetére vonatkozó korabeli vélekedéseket. Megállapítja, hogy a „régi krónikások” a cigányok kapcsán „tatárokról írnak, nyilván azon az alapon, hogy a tatárok is valahonnan keletről érkeztek annak idején” (15.o.). Nyilván? Lehet, hogy mégsem. Ugyanis az Oszmán birodalom katonai terjeszkedésével megjelentek Európa belső területein is gyorsan mozgó, felderítő és diverzáns feladatokra specializált, valóban tatár lovas különítmények, ezek kiszolgáló egységei között cigányok is akadtak nagyobb számban, illetve cigány csoportok önállóan is végeztek megbízásból felderítést. Lehet, hogy a régi krónikások mégis tudták, hogy ki kicsoda?

A Szerző a következőkben a cigánysággal foglalkozó megközelítések tipológiáját nyújtja. Az általa módszertaninak és politikainak nevezett tengelyek mentén eszencialista és strukturalista megközelítéseket, ezeken belül pedig devianciaorientált, leíró és emancipatórikus alcsoportokat különít el, amelyek részelemeik, pl. dinamikus vagy statikus jellegük szerint tovább osztályozhatóak. E hasznos tipológia azonban funkció nélkül marad, hiszen a könyv szerkezetileg nem erre, hanem az időrendre épül. A Szerző maga mondja: „nem … arra törekszem, hogy a cigánykutatásokat … besoroljam a tipológiám egyik vagy másik rubrikájába”.

Ki a cigány?

Arra a kérdésre azonban, kit lehet cigánynak tekinteni, Dupcsik nem tud választ adni. Vergődik a szociológiai vizsgálatok ismert azonosság-csapdájában, végül annyit mond: a kifejezés alatt „a »minősített«, tehát a környezetük által cigánynak tartott embereket értem”. És persze azokat is – teheti hozzá a recenzens az előbbi megfogalmazás korrekciójaként –, akiket nem minősít senki más cigánynak, csakis ők saját maguk. Pedig a probléma nem elháríthatatlan. Cigány az, aki önmagát cigánynak tartja, akit cigány környezte annak fogad el, és nem cigány környezete is annak lát, illetve akire e három feltétel közük legalább kettő teljesül. Cigánynak lenni vagy a cigányok valamely alcsoportjához tartozni nem minősítés, hanem alapvetően etnikai hovatartozás kérdése, a cigánnyá minősítés problémája pedig az etnikai identitás szociális mozzanatokkal való összemaszatolása. Ahogy a Szerző is utal rá, ha leszámítunk bizonyos asszimilációs mintázatokat, a magától cigány és az ún. minősített cigány csoport lényegében egybeesik.

A kirekesztés historizálása

Az „Egy történelem nélküli nép története” című második nagyfejezet fellapozásakor várnánk a beígért történetírói teljesítményt. A Szerző szemléletbeli elkötelezettségét hangsúlyozva utal a modern francia társadalomtörténeti iskolára, a teljesítmény azonban inkább hiányérzeteket kelt. A Szerző észrevételezi, hogy „kevés ismeretünk van a cigányok korai történetéről”, de a cigányok földrajzi és nyelvi eredetének kérdését mégis a nyelvi rokonságra épített indiai eredet vitatható tézisével intézi el. Mint mondja: „Az Indiától Közép-Európáig tartó út rekonstruálásának kérdésébe sem szívesen mennék bele” (29.o.). Vajon milyen jogalapról bírálja mégis a Szerző a cigányokat történelem nélkülinek tekintők tévedéseit és mitizáló hajlamát? Hogy mégse maradjunk történetiség nélkül, a Szerző a Nagy Pál tollából származó „A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában” című, levéltári kutatásokon nyugvó kiváló monográfiát és néhány más munkát kivonatol, majd újdonságként csodálkozik rá néhány közismert tényre: „a romák betelepülése évszázadokon átnyúló, hosszú folyamat volt; ….már betelepülésükkor heterogén csoportot alkottak, nyelvi és társadalmi szempontból egyaránt; … helyzetük kezdettől fogva igen változatosan alakult”. Bár a Szerző úgy véli, eme „új történészi felismerések … nem mentek át a köztudatba, …. a romákkal foglalkozó kutatók tudatába sem”, a romákkal korábban intenzíven foglalkozó kutatóként attól tartok, eme újdonságként bemutatott felismerések nem csak régiek, de elkoptatottak is.

A Szerző tolla alól egy helyütt kicsúszik, hogy a romák története nem a rasszista üldöztetés története, konfliktusaik pedig nem a 19. század végén kezdődtek, de csak azért, hogy gyorsan visszatérjen a kirekesztés-történet igazolhatatlan konstrukciójához. Ennek jegyében megállapítja, hogy a cigányok elitbe-kerülését az akadályozta, hogy a „15. századra a …. magyar nemesség kialakulása befejeződött … tagjainak semmi sem állt kevésbé érdekében, mint soraik további bővítése”, földművessé pedig a szaktudása átadásával takarékoskodó parasztság szűkkeblűsége miatt nem válhattak. (37.o). Vajon hihető-e ez ott, ahol a háborúskodás okán folyamatos töltődtek fel alulról a nemesség sorai, illetve rendszeres telepítésekkel kellett pótolni az agrármunkaerő gyakori hiányát? A Szerző által a 18. századi iskolázottsági adatok összehasonlítása alapján megfogalmazott következtetés, hogy „a nagy többség képzettsége nem különbözött lényegesen a korabeli romák képzettségétől” (61.o.), erősen félrevezető. Bár ekkorra a református és a katolikus egyház is kiterjedt iskolahálózatot épített ki, az alapvető műveltség és szakismeret megszerzésének terepe főként a család(üzem), a templom, a lakóhelyi és rétegközösség, az annak spirituális, anyagi, termelési-gazdálkodási kultúrájában való szocializálódás volt, és maradt máig. A korabeli magyar (és másnyelvű) parasztságot egy évezredes gazdálkodási kultúra birtoklása különböztette meg a cigányoktól, nem az iskolába járók és olvasni tudók aránya. A Szerző, miután általánosítható eredményeket nem produkál, rövid 30 oldalon 3 évszázadot ugorva sietősen elhagyja ezt az ingoványos terepet kínáló korszakot. Búcsúzóul némi – nekem úgy tűnik - öniróniával megjegyzi: „Amennyire tipikus a szakirodalomban, hogy a romák történetét kényszeresen az indiai eredettől indítják, annyira jellemző, hogy a megérkezésüktől szinte azonnal a 18. század végi rendeleti politikára ugranak, majd innen a 19. század végi összeírásra. (58.o.). Nos, a Szerző is ezt teszi.

Szűkkeblű magyarok cigányellenes mitológiái …

A 18. század végétől a dualizmusig tartó, általa szélcsendesnek mondott időszakról „korunk cigányellenes mitológiájának egyik kedvenc témája … a romák és a bűnözés kapcsolatának” okán a Szerző fontosnak tartja megjegyezni: „nem bizonyítható, hogy a cigányok felülreprezentáltak lette volna a bűnelkövetők között”. (61.o.). A felülreprezentáció adatok hiányában tényleg nem bizonyítható, de a Szerző ismét (ön)ironikus módon két oldallal elébb olyan dokumentumot mutat be, amely szerint „… a sátoros cigányok a vastag míveletlenségnek és erkölcstelenségnek … süllyedtebb fokán állnak …nyomorult éltöket jövendőmondások, hamis húszasok készítése s más hasonló nemű csalás által szokták fenntartani”. A fejezet utolsó oldalán pedig jószáglopáson ért cigányokat ábrázoló kőnyomat illusztrálja beszédesen a korabeli közvélekedést.

A millenniumi Magyarország cigányságáról szólva a Szerző megemlít néhány erősen vitatható általánosságot az ország szűkkeblű nemzetiségi politikájáról, - amely európai összehasonlításban valójában rendkívül nagyvonalú volt -, majd a következő képaláírásban az előbbi gondolatmenetet folytatva közli: „A korabeli karikatúrák többsége munkakerülő, piszkos, tolvaj népségként ábrázolta a cigányokat”. Az ezután következő képaláírás tendenciózus utalást tartalmaz a magyar antiszemitizmusra, és arra mutat, hogy a Szerző véleménye szerint zsidó- és cigányellenesség egy tőről fakad. A magyar néprajztudomány kibontakozásának és az 1893. évi cigány cenzusnak a korrekt ismertetésébe is beszüremkedik a korabeli vélekedések kapcsán a Szerző elfogultsága: a cigányság modernizációját és asszimilációját szorgalmazó véleményeket „népirtásra törekvőnek” bélyegzi, bár nagyvonalúan megenged némi különbségtevést a tömeggyilkosság és az erőltetett asszimiláció között (73.o.).

A kommunista történetírás visszaköszön

A 20. századra térve a Szerző megállapítja, hogy a „két világháború közötti Horthy-rendszer társadalma beledermedt” az országot ért igazságtalanság miatti sértődöttségbe, ami „útját állta az önkritika és a mélyreható reformok lehetőségének”. Meglepő, hogy a 90-es évek közepén diplomázott történész ma a 60-as és 70-es évek kommunista történetírásának - részleteiben szakmai szinten már akkor meghaladott - alaptéziseit ismétli, jóllehet e kor kiemelkedő társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítményei a céhbeli történetírók körén túl is közismertek. A Szerző egyrészt a cigányok helyzetének háború utáni romlásáért a magyar etnocentrizmust, a hatósági diszkriminációt és a bűnelkövetésükkel kapcsolatos legendákat kárhoztatja, majd azt az előbbiekkel ellentétes megállapítást teszi, hogy „a cigánysággal kapcsolatban a … közgondolkodást elsősorban … az érdektelenség jellemezte” (85-92.o.).

A Szerzőnek el kellett volna töprengenie azon, hogy az összes etnikai csoport közül miért éppen a cigányok nem tudták felvenni a lépést a társadalom fejlődésével, és kerültek a periférialéten belüli kisebb pozitív és kisebb negatív változások hullámzása ellenére egyre távolabb a többségi társadalom átlagától, váltak egyre inkább elkerülendő-kivédendő társadalmi kockázati tényezővé. Eme apró változásokat lehet ugyan eufemisztikusan integrációs és szegregációs ciklusnak nevezni, ahogy a Szerző a Szelényi-Ladányi szerzőpárosra hivatkozva teszi, azonban a cigányok nagy többségének az integráció felé történő elmozdulásról a 1960-as évekig szó sincs.

Míg az ideológia-kritika kardját máshol fennen forgató Szerző – mint mondja - „érzelmileg” azonosul azzal a tézissel, hogy „a holokauszt a cigányok sok évszázados üldöztetésének betetőzése” (128.o.), felül annak a nagyhatalmi játéktérben kiforralt megbélyegző téveszmének, hogy annak kiindulópontja „a náci ideológia és a náci Németország gyakorlata” volt. Történészként tudnia, az olvasót pedig tájékoztatnia kellene arról, hogy a humán faji szelekció, eugenetika, elkülönítés és horribile dictu a népirtás (rassz- és kriminál-) biológiai, orvosi, pszichológiai érvekkel megalapozott részkoncepciói, amelyek a nemzetiszocializmus hivatalos politikai ideológiájának és társadalmi praxisának rangjára emeltettek, nem (csak) Németországból indultak útjukra. Gyökereik az észak-atlanti nagyrégió szinte minden fejlett országának politikai és tudományos eszmevilágában kapaszkodtak egyszerre, Svájctól Svédországig, Franciaországtól és Nagy-Britanniától Oroszországon és Japánon át az USA-ig. E koncepciók és gyakorlatok egyes, negatív politikai összefüggéseikből később ismét kivetkőztetett és tudományos köntösbe visszaöltöztetett részelemei, mint pl. a kényszersterilizálás, pedig egészen a 70-es évekig tovább éltek egyes fejlett nyugat- és kelet-európai országokban. Dupcsik Csaba, úgy tűnik, elmaradt a mai történelemkutatás eredményei mögött, hiszen arról, amit ő a holokauszt „tökéletesen szervezett gépezetének” nevez, a német történetírás már több mint 20 éve kimutatta, hogy maga volt a totális káosz, a közmondásos német pontosság és rend karikatúrája.

A kádári integráció, mint kirekesztés 

A szocializmus korát tárgyaló ötödik nagyfejezet elején a Szerző Kornai Jánosra hivatkozva kifejti azt a logikailag nehezen követhető tézist, hogy a cigányok munkába állítása nem annyira a diktatórikus politikai akarat, mint inkább a nagyüzemi bértömeg-gazdálkodás rendszerlogikájából adódó érdekek eredője volt, annak ellenére, hogy a nagyüzemek, ha mód volt rá, nem alkalmaztak cigány munkavállalókat. Kiegészítésül hozzáfűzi, hogy a cigányok lakáshelyzetének javulása is a rendszer „nem szándékolt” eredménye volt, és „a rendszer … senkit nem tett érdekeltté a cigányok iskolai végzettségének növelése ügyében” (143.o.). A valóság azonban bonyolultabb volt. Bár a nagyüzemek valóban húzódoztak a kevéssé használható és megbízhatatlannak tartott cigány munkavállalóktól, és a képzett munkaerőt igénylő könnyűipari üzemeknek sikerült is távol tartani őket, a pártszervek megkövetelték foglalkoztatásukat, amire azonban csak a képzetlen fizikai munkások tömegét igénylő nehézipari vertikumokban (bányászat, kohászat, építőipar, kézi anyagmozgatás) nyílt lehetőség. Egy részük ezekben is csupán a gyárkapun belüli munkanélküliek számát gyarapította, más részük azonban a munkából szerzett rendszeres jövedelemnek és a köréjük vont támogató-ellenőrző hálózatnak köszönhetően hallatlan szociális előrelépést tett az elődgenerációkhoz viszonyítva. A tömeges rossz érdemjegyek, bukások, osztályismétlések számán mérhető iskolai sikertelenséget és az ezek csökkentésére tett intézkedéseket a korabeli oktatásügy szakigazgatási és pártirányítási csatornákon egyaránt szigorúan számon kérte az iskolák vezetésétől és pedagógusaitól, akik verejtékezve igyekeztek eleget tenni e követelményeknek. Igyekezetük azonban legtöbbször megtört a cigány szülők és gyermekeik passzív ellenállásán, ezért menekültek elhárító mechanizmusokba, pl. a kezelhetetlen gyerekek kisegítő osztályba irányításához. Az általános iskolából túlkorosként kihullott fiúk a sorozott hadseregben kaptak második esélyt elemi tanulmányaik befejezésére és egyszerűbb szakma megszerzésére.

Abban igaza lehet Dupcsiknak, hogy „a cigányok iskolai lemaradása a többségtől … nem csökkent észrevehetően”, azonban a fiatal nemzedékeik műveltségbeli és anyagi előrelépése csillagászati volt az írástudatlan szülői és nagyszülői generációhoz képest. A képzett társadalomtudós Szerzőnek érzékelnie kellene a mikrostruktúrákban lejátszódott változásokat. Már a bevezetőben megtudhattuk, hogy politikai célokra (is) készült munkát olvasunk, ezért következtetéseit is így kell értékelnünk. Ennek ellenére nem lelünk elfogadható magyarázatot a Szerző ama vádaskodására, mely szerint a cigányok „gondozás és felügyelet alatt” történő foglalkoztatására és lakáshoz juttatására vonatkozó korabeli javaslatok a 1940-es évek végén (!) a koncentrációs táborok újraalapítását proponálták más elnevezéssel (144.o.). Ennek megállapításához – mint mondja - „alig kell rosszhiszeműség”…. Tartok tőle, hogy a mértékről és arányról kialakított fogalmaink igen különböznek. A fenti alig-rosszhiszeműség után két oldallal ugyanis a Szerző nagyfokú toleranciát tanúsít az. ún. fekete személyigazolványok kapcsán a valóban nyilvánvaló diszkriminációval szemben, mondván: „… a belügyi szerveket is meg lehet érteni …”.

A továbbra is a szocializmus korát és a korabeli kutatásokat tárgyaló következő nagyfejezetben a Szerző megállapítja, hogy a biológiai különbségek kutatója „könnyen kihívja maga ellen a sorsot” (187.o.), arról azonban elfelejt értekezni, hogy e kutatási és beszédtabu mögött nem a „sors”, hanem részben a közmegegyezés, részben egy körülhatárolható, a társadalomban, a tudományban és a médiában domináns erőcsoport áll. Hogy ez milyen „mögöttes … megfontolásokkal” és módszerekkel tilalmaz, engedélyez és büntet, pl. úgy, hogy rasszistának bélyegez, annak felmutatása legalább annyira érdekes volna, mint a biológia különbségekkel érvelő megközelítések bemutatása és bírálata. Ez sajnos szintén hiányzik a könyvből. Az 1970-es és 80-as évek rendészeti vitáit idézve a Szerző ismerteti a „cigánybűnözés” fogalomtörténetét, majd Moldova György rendőr-szociográfiáját taglalva összeköti a cigányokkal szembeni ellenérzéseket más előítéletekkel, és feléleszti az előítéletes személyiség idejétmúlt elméletét: „A meginterjúvolt rendőrök és Moldova hallgatólagos közönsége érezhetően ugyanazokat az előítéleteket osztják a nőkkel, a fiatalokkal, a magas beosztásúakkal és a jól kereső értelmiségiekkel, a homoszexuálisokkal és »a szabolcsi tirpákokkal« szemben”. A bemutatott előítélet-kutatások a Szerző szerint „megdöbbentő adatokhoz” jutottak a középfokú végzettségűek, vidékiek, nők és általában a középosztálybeliek előítéletességéről, arról azonban, hogy az előítélet-kutatások eredményei nem sokkal inkább a kutatók prekoncepcióit tükrözik-e, sajnos nem esik szó. Tálcán kínálkozott volna a lehetőség a különféle kutatás-módszertanok következetes értékelésére, ezzel a lehetőséggel a Szerző azonban csak imitt-amott, rokon- vagy ellenszenvei szerint élt. Az ezzel kapcsolatos hiányérzet azért is indokolt, mert a kutatási prekoncepcióban előre kódolt eredmények problémája újra és újra felbukkan, például igen éles formában Tomka Miklós és Vásárhelyi Mária vitájában, amelyet a Szerző is ismertet.

Aspektusok, kutatások és kritikák a rendszerváltás után

A rendszerváltás utáni időszakban a cigány-ügy politikai vonzatait tárgyalva Dupcsik sajnos érvelés nélkül karikatúrának minősíti azt az általam a „Cigány integrációs problémák” című könyvben kritikus éllel megrajzolt, számára pedig „érezhetően” kényelmetlen képet. Ebben bemutattam a rendszerváltás után artikulálódó politikai és etnikai erőcsoportok szövetségkeresését, instrumentális cigánykoncepcióit és vitamódszereit. Ennek kapcsán a Szerző rosszallóan megállapítja: a keresztény-szociális értékvilág az, „amellyel Póczik érezhetően azonosul” (246.o.). Nos, nem kellett hozzá megérzés, sohasem titkoltam.

E temérdek negatívum ellenére elismeréssel állapíthatjuk meg, hogy Dupcsik Csaba a jelenkori kritikai szociológia terepén biztonságosan mozog, eredményeit a magáénak érzi és ezekre támaszkodva színvonalas összképet nyújt a rendszerváltás után eltelt 20 esztendő publicisztikáiban és tudományos dolgozataiban megfogalmazott álláspontokról. Még egyszer felvillantja az cigány azonosság és azonosítás problémáját és korrekt becslést közöl a hazai cigányság népességszámáról. Állást foglal a cigányság demográfiai, egészségügyi, szociális és szociálpolitikai, munkaügyi és iskoláztatási problémáit érintő nézetek valamint a közkeletű szubetnikai csoportosítás elégtelen voltának tekintetében (284.o.). Differenciált képet nyújt a foglalkoztatottság alakulásáról, a hivatalos munkaerőpiacról kiszorultak jövedelemszerzési módszereiről. Ez a könyv legértékesebb része, akár kézikönyvként is használható. A fejezet azonban még így is számos vitatható, a Szerző politikai eszmevilágában gyökerező tendenciózus megállapítást tartalmaz egyebek között az önidentifikációs meghatározás „politikailag egyedül korrekt” voltáról, a magyar közvélemény „elsöprő többségének” hirtelen feltörő ellenszenvéről a munkátlanná vált segélyparazita cigányokkal szemben, az 1998-2002 közötti kormányzat „szoft-szociáldarwinizmusáról”, a közmunka-, büntetés- és felügyeletpárti „többségi társadalom nagy részét jellemző előítéletességről”.

Az „előítéletesség és diszkrimináció ördögi köreiben” sínylődő cigányság képének sulykolása közben azért bevallja, a munkaerő-piaci hátrányok elsődleges oka nem a diszkrimináció, hanem az alulképzettség. Az oktatás bírálatában megállapítja: „Magyarországon … a gyerekeknek kell az iskolához alkalmazkodnia, nem fordítva”. Ezzel szemben leszögezhetjük: bármely külföldi tapasztalat igazolja, hogy ez máshol sincs másként.

Társadalompolitikai tévúton járva

Átugorva most a Szerző által ismertetett kultúrantropológiai, média- és előítélet-kutatásokat, amelyek mindegyike, sőt mindegyik kritikája is megérne egy külön kritikai tanulmányt, vessünk egy pillantást a Merre tovább, romakutatás? című alfejezetben Szalai Júlia álláspontjára támaszkodva megfogalmazott végkövetkeztetésére. E szerint az „elismerésért folyó harc” során „a cigányság politikai önértelmezésének kérdését ... a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé” kell transzformálni, és meg kell alkotni az egyéni sérelmeket az általános politikai diskurzusban kollektív élményként közvetíteni képes nyelvet.

Attól tartok, ha ez – mint kiderül - a Szerző véleménye is, akkor tévúton halad, hiszen ezzel (vajon kellően végiggondolta-e?) a hamis történelemi alapokra épített cigány nacionalizmus élesztgetése és a többségi társadalommal való konfrontáció mellett teszi le voksát. Ezzel megválaszolta a bevezetőben feltett kérdést, hogy számára „mire jók a cigányok” valójában. Az egyéni sérelmeket kollektív sorsként értelmező, fajvédő stílusú sérelmi nyelvezet azonban már megszületett a társadalom mind kisebbségi, mind többségi oldalán. E két nyelvezet csap össze például a »cigánybűnözés« kapcsán folytatott tartalmatlan és kiúttalan, de egyes politikai csoportok számára éppen ettől hasznos vitában.

Erre van azonban a legkevésbé szükség. Ehelyett társadalmi szolidaritás, kohézió, hosszú távú tervezés, járható integrációs és modernizációs utak felvázolása, egyfajta megaprojekt szükséges – nem csak – a cigányság leszakadt tömegei számára. Igen sajnálatos, ha a Szerző nem így látja.

Tükörtörmelékből színről színre látni? 

Ezután kellett volna következnie annak a zárófejezetnek, amelyben a Szerző kifejthette volna saját koncepcióját a cigányság történelméről, jelenkori helyzetéről, a többségi társadalom és a cigány kisebbség vezetőinek közelebbi és távolabbi feladatairól, a reálisan várható és a kívánatos jövőről. Sajnos csak kellett volna. A Szerző végül egyetlen olyan kérdést sem válaszol meg, amelyet egy etnikai csoport történelmét vázoló munkában általában fel lehet és kell tenni. Koncepciónak kevés, hogy a többségi társadalom és a cigányság közötti határvonalat visszamenőleg is átjárhatóbbnak, olykor elmosódottnak láttatja, mint ahogy azt a többségi társadalom nagyobb része megítéli. Esszenciális kritikaként elmondható, hogy Dupcsik Csaba könyve nem igazán történelmi mű, inkább vélekedéstörténet, amelyben egymás mellé kerülnek, sőt össze is keverednek eltérő értékű és színvonalú dokumentumok, kutatási anyagok, publicisztikák, riportok, esszék, köznapi sztereotípiák és társadalompolitikai programok valamint ezek összekötőszöveggel látszólag történetté fűzött ismertetései. Dupcsik Csaba munkája voltaképp túlméretezett kutatás-előkészítő tanulmány, olyan, amilyenben egy témakör széleskörű feltárására készülve minden kutató reflexív módon összefoglalja a kiszemelt probléma kutatástörténeti előzményeit.

Sajnos a könyvből nem hámozható ki semmiféle történetfilozófiai alapvetés, legfeljebb némi posztmodern hozzáállást, amely azt üzeni, nincs történelem, mint olyan, csupán aspektusok és ezek alapján elmesélhető történetek vannak. A könyvben bemutatott cigány-képek tényleg nem állnak össze cigányságtörténetté. Összefolynak az egymást akár többszörösen is ellenpontozó nagyméretű idézetek a szerzői ismertetésekkel és kommentárokkal, és zuhatagként ömlenek az Olvasóra, aki olykor „megáll, és a fejét vakarja”. Ennek a Szerző elejét vehette volna, ha az általa felvázolt, majd elmellőzött tipológiát rendező elvvé lépteti elő, és/vagy a dokumentumokat illetve azok részeit következetesen ideáltipikus tézisek köré szervezve tárgyalja. Így azonban egy ezer darabra tört tükör szilánkjaiból képecskék miriádja villan elő. Ha tükör által – mint Szent Pál mondotta - homályosan látunk, vajon hogyan fogunk tükörtörmelékből nézve színről színre látni?

Tisztázatlan alapkérdések

Sajnos a Szerző, miközben egy korábbi kutatási anyagát duzzasztotta fel könyvterjedelművé, elmulasztott feltenni magának három alapvető történészi kérdést. Nevezetesen: alkot-e az a csoport, amelyet a többségi társadalom kívülről cigányságként lát, olyan etnikai közösséget, amelynek van saját közös identitása és története? Egyszerűbben: létezik-e egyáltalán cigányság, vagy a többség által összefoglalóan cigánynak mondott népesség több etnikumra tagolódik, tehát több története van? Ha létezik, akkor: az erre a csoportra vonatkozó történeti dokumentumok jelenleg feltárt mennyisége és tartalma ad-e lehetőséget történetének megrajzolására? Ha igen, a harmadik kérdés az: a Szerző által feldolgozott anyag megfelelő és elégséges-e tudást kínál-e egy kellően megalapozott történelmi munka megírásához? Ha mindhárom kérdésre igennel válaszolunk, ahogy a Szerző kimondatlanul teszi, - én pedig biztosan nem tenném -, még mindig nyitva áll a kérdés: van-e illetve mi az adott nép történelmének vezérfonala és tanulsága? A Szerzőnek sajnos erre sincs válasza.

Egy népcsoport történetét tárgyaló munkáról joggal feltehető, hogy szélesebb közönség, benne az érintettek számára is íródott. Mégsem ez a helyzet. A könyv a társadalomtudományban kevéssé járatosak számára szinte olvashatatlan, nyelvezetét a jelenkori társadalomtudományi viták nehézkes, szegényes és unalmas stílusa uralja. A munka legfőképpen a céhbeli társadalomtudósok számára íródott: végszavából kiolvashatóan leginkább a baloldali szociológusoknak szóló programadás.

Joggal kifogásolható, hogy a tárgyilagosság csupán látszat marad, amin nem segít a „félig tele versus félig üres pohár” példázatának ismételgetése. A könyvet a feldolgozott anyagokkal és szerzőikkel szembeni részrehajlás, előítéletek szimatolása vagy belemagyarázása kíséri végig. A cigányokkal kapcsolatban a politikailag korrekt beszédmódra oly kényes Szerző más csoportokkal szemben kevésbé „pc”, pl. moszlimokra utalva „muzulmánokat” említ a 32. oldalon.

Hiányok és csalódások

Ha e művet történelemkönyvnek tekintjük, különösen hiányzik belőle a cigányság önállósodását, nagykorúvá válásának történetét kísérő kulturális, politikai és civil szervezeti fejlődés bemutatása mellett a cigányság szellemi kultúrájának, belső vitáinak, az asszimiláció (és disszimiláció) tendenciáinak tárgyalása, a szélesedő értelmiség attitűdjei és ezer más, figyelemre méltó folyamat és égető társadalmi kérdés.

A könyvből teljességgel hiányzik a nemzetközi kitekintés, de hiányzik az angol nyelvű rezümé is, ami arra utal, hogy a könyv kizárólag belföldi fogyasztásra készült. Ez a horizontszűkítés szükséges volt ahhoz, hogy a Szerző a cigánysághoz kötődő negatív konnotációkat az előítéletes magyar lélek torz kivetüléseiként, a cigány-kérdést elfojtott, visszájára fordított nemzeti-lelkiismereti problémaként mutathassa be. Pedig a cigányság jelenléte a világon mindenhol hasonló problémákat generál, ezeket pedig nem lehet üres előítéletként félreseperni, különösen, ha mindenütt több évszázadon keresztül tartják magukat. A nemzetközi kontextusok felmutatása azonban meggátolta volna a Szerzőt a valóságos ok-okozatiság népnevelő célzatú megfordításában. Sajnos elkerülte a figyelmét, hogy az a társadalompolitikai szemlélet és praxis, amely a vulgarizált empiriokriticizmus jegyében – Ernst Mach alighanem forog a sírjában - a valóságot csupán tudatállapotnak, agitációval, propagandával, politikai marketinggel jól alakítható képnek tekinti, mára diszkreditálódott.

E súlyos negatívumok nagyban csökkentik a mű értékét. Pedig Dupcsik Csaba úttörő kezdeményezésre vállalkozott, hiszen átfogó cigány történelem megírására még nem tett kísérletet idehaza senki. Talán helyesebb és hasznosabb lett volna várni vele és a könyv megírásába invesztált rengeteg energiát a feldolgozott anyagok lényegesebb részének forráskiadványként való (újra)közlésébe fektetni.

Egy csepp remény

A munka legszimpatikusabb részei azok, amelyekben a Szerző szabadkozva hangot ad újra és újra felbukkanó bizonytalanságérzetének, a 37. oldalon a tudományos korrektség maximájaként pedig megfogalmazza a tudomány emberétől elvárható legszebb, reményt adó mondatot: „… a legtöbb … kérdésre a becsületes válasz az lehet: nem tudjuk”. Némi elégedettségre adhat okot, hogy a megbírált, ámbátor távolról sem érdemtelen Szerző végül mégsem tűzte igazán napirendre a magyar nemzettudat reformját, és ha komolyan veszi fent idézett hitvallását, biztosan belátja: nem is az most a feladat.

(*)A kritika rövidített változata „Cigányoknak tört tüköre” címmel megjelent a Magyar Nemzet Magazin 2010. január 16. szám 34. oldalán

(A Szerző a történelemtudomány kandidátusa, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa)