Az előző jegyzetemben jeleztem, hogy Háromszék nekigyürkőzik munkacímmel könyvet szerkesztek szülőföldem 1989-es eseményeiről. Felhívásunkra néhány hét alatt olyan mennyiségű emlékezés zúdult ránk, hogy az eredetileg hosszabb idősáv befogására tervezett válogatást rövid pórázra kell fognom, ezért az emlékek összegyűjtését 1989. december 22-vel indítom és a következő év március 15-ével, az első szabad köztéri ünnepség élményével lezárom, mert még így is túl vaskos kötet kerekedik a korabeli cikkgyűjteményből és a mai kommentárokból. Aztán válogatás közben arra is rájöttem, hogy a romániai fordulat, a népfelkelés-szerű lázadás és amint ez később kiderült az erre ráépülő puccs hangulati elemeit érdemes összegyűjtenem, mert ezek, esetről-esetre többet mondanak, mint a száraz, a kor kutatójaként regisztrált tények. És ezek a glosszák, jegyzetek, levelek jelzik az akkori naivitásunk, hiszékenységünk dimenzióit is. Ennek szemléltetésére álljon itt a magam két és Zoltán fiam egyik az akkor induló Háromszékben közölt jegyzete, és Veszeli Lajos veszprémi festőművésznek, a Veszprémi Napló akkori grafikusának hozzám címzett levele.

Szülőfalum szép neve

Bevallom, nemzetiségi létünk megsemmisítésének tragikus eseménysorozatában az én esetemben egy látszólag jelentéktelennek tűnő rendelkezés bizonyult a legorcátlanabb arcul csapásnak: anyanyelvű településneveink brutális kiirtása. A dührohamtól a letargikus passzivitásig a szenvedés áramkörei járták át idegeimet, vehemensen tiltakoztam az ész, a jog, a jóérzés nevében e megalázó szellemi barbárság ellen a sajtóképviselet hatalmasáig, kérvén, hogy hivatalos tiltakozásomat az erre legilletékesebbekhez juttassák el. Hasztalan. Nem volt mit tennem, társaimmal együtt, ha erre is vékony lehetőség adódott, sok százéves, értelmes, tehát jelentéssel bíró neveinket vagy körülírtuk, vagy egy ismerős hegy, patak nevét biggyesztettük oda, mert éreztük, hogy hamisan cseng, egyszer s mindenkorra teszi hihetetlenné mondandónk az idegen név megjelenése. Így lett aztán Kézdiszentlélek helyett a Perkő alatti nagyközség, Sepsiszentgyörgy helyett a megyeszékhely, Olt menti város, Sepsibesenyő helyett besenyőpataki víztározó és így tovább. Szülőfalum nevét meg, mi mást tehettem volna, magamra öltve, belebújva viseltem, s írásaim alatt így jelent meg minduntalan a Csernátoni név. Kölcsön vettem, vele takaróztam tehát, s első dolgom, hogy neki visszaadva nyilvánosan is megköszönjem, hogy megtartott annak, ami vagyok: csernátoninak, azaz Sylvester Lajosnak.

Háromszék, 1989. december 23, 1. szám

Forduló antennák

A lélek mélyén rejtőző antennáink fordultak először, és apránként kifele, az éter hullámai közt tapogatva s kiválasztva azt, ami a négy égtáj másféle világából felénk áramlik, hogy rejtve-rejtőzködve mentsen át a benti, eleinte ugyancsak szerény választékból. Történt ez azért, mert itthon, még a kezdet-kezdetén, a hatvannyolcas nekibuzdulás első pillanataiban szemelgetni, morzsákat marékba sepergetni a szellem asztaláról volt valamennyiben módunk, hogy aztán aprádonként, a demagógia vinilinvásznából szabott szellemi asztalterítőtől émelyegve forduljunk el. Ekkor fordultak el antennáink fizikai mivoltukban, külsőségeikben is egy ország szellemi éltető központjától a szélrózsa minden irányába. Katasztrofálisnak éreztük ezt, mindannyian, s menekült is előle, ki ahogyan tudott. Képesek voltunk a határmenti Félixfürdőig szaladni, hogy láthassunk egy rossz meccset. Tulceán, a Duna-delta kapujában az Egreta szállóban bekapcsoltuk - úgy unalomból - a tévékészüléket és Kisinyev vagy Ogyessza jelentkezett. Azt hittem, valami folytán kivételezett szobába kerültem, s kiderült, hogy szomszédaim is ugyanilyen készülékeket találtak. Kézdivásárhelyen az ipari negyed antennaerdeje északkeleti irányúra fordult, s ha holmi nagy esemény ígérkezett, százak ugráltak akrobataként az antennahuzalok dróthálójában. A határmentiek a lerobbant honi kulturális élet és iskolai oktatás kiegészítéseként a szomszéd vagy távoli népek kultúrájából csipegettek, s vettek nyelvleckét.

Jó volt ez, mert átmentette műveltségigényünket, mindenféle ízlésünket. De fájdalmasan szomorú volt, mert az ország szellemi éltető központjától fordított, taszított, szakított el, hittem, szinte pótolhatatlan károkat okozva, s egy folyamat visszafordíthatatlanságától is rettegve.

Az utóbbitól most nem félek. Megfordultak az antennák. Egyik óráról a másikra fordultak meg. S most, a hozzáértőknek gondot okozva százak szaladgálnak, hogy szinte érthető óvatosságból ki nem jelentett, de legalább öt-hat éve nem működő tévékészülékeiket ismét működőképessé tegyék. Egyik pillanatról a másikra fordult először Temesvár, majd Bukarest felé a világ. Az antennáival is. Lehet-e annál biztatóbb valami, emelheti-e magasabbra büszkeségünket és méltóságérzetünket, mint az, hogy most a szomszédos és távoli népek fordulnak felénk antennáikkal de biztató mosolyukkal és segítő kezeikkel is. És nem szenzációéhség tereli mifelénk érdeklődő figyelmük, nem abban gyönyörködnek, amit, sok esetben épp a kifelé fordító antennák révén tőlük mentettünk át, s tanulságaikat összegezve építettünk magunkba, hozzáadva mindazt, ami sajátosságainkból fakad.

Megfordultak az antennák, s én nem félek, hogy ez a befelé fordulás egyoldalúvá tenne. Nem, mert megteremtődik idők múltán a befelé fordulás meg kitekintés normális egyensúlya, s a világnak nemcsak ketrecbe zárt bámulói, hanem részesei lehetünk magunk is.

Háromszék,1989. dec. 28., 4. szám

Sylvester Zoltán : Üzenet iskolámba

A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium — nemrégiben még Matematika-Fizika Líceum — háza táján jártam a minap, egykori iskolámban, s az ódon hangulatú folyosókon sétálgatva úgy éreztem: végre igazi szellemi arculatához méltó képet öltött az a több mint 130 éves kollégium. A falakon, a régi kongresszusi és munkalátogatási fotók, a semmitmondó faliújságok, demagóg jelszavak, a Kovászna megye dinamikus fejlődését bemutató grafikonok helyett a régi, mostanig pincében porosodó kicsengetési tablók. Század eleji megsárgult fényképek, ódon címerek, cifrabetűs feliratok: Református Székely Mikó Kollégium, és modern, képzőművészötletekkel megoldott műalkotások ezeken a ,,Légy jó mindhalálig” világát idéző folyosókon. Lám, mondom magamnak, hiába próbálták oly régóta már, és minden eszközzel megváltoztatni ez iskola szellemi arculatát — most gróf Mikó Imre, a bőkezű iskolaalapító is örvendene, ha látná ezeket az újjászülető folyosókat.

Hiába pofozták át az egykori Mikó Kollégiumot Matematika-Fizika Líceummá, ez az iskola úgyis hű maradt önmagához: még az utóbbi években is szinte teljes osztályok kerültek padjaiból egyenesen a felsőoktatási intézményekbe. De gondoljunk csak vissza, régebbre, azokra az időkre, mikor még nem csapott le minden lehetőségünkre a zsarnokság vasökle, mikor még jutottunk némi levegőhöz - hogy hosszabb, észrevétlenebb legyen a fuldoklásunk: - gondoljunk azokra, akik későbbi munkájukkal megalapozták és öregbítették az alma mater hírnevét: Makkai Sándorra és Egyed Ákosra, Bihari Józsefre és Bágya Andrásra, Szabó Árpádra, Beke Györgyre és Domokos Gézára — s a sort még hosszan folytathatnánk. Vagy a rangos és ízes iskolai folyóiratokra, a Gyökerekre — melynek szívesen olvasnánk újabb számait —, a hetedhét országot két keréken bebarangoló és az országos tantárgyversenyekről tucatszámra hazahordott díjakra. Ez az iskola mintha mindig is ragaszkodott volna ahhoz a Németh László-i alapelvhez, miszerint a kisebbség létjogosultsága a minőség: nincsenek esélyeink a megmaradásra, ha hagyjuk elburjánozni a rosszat, az ocsút, az értéktelent.

Két évvel ezelőtt, 1988. júniusában mi voltunk az első végzős diákok, akik nem énekelhették az iskola himnuszát a kicsengetési ünnepségen, sőt, még az sem adatott meg nekünk, hogy magyar nyelven elbúcsúzzunk a Mikó-kollégiumtól. Akkor azt is el szerettem volna mondani, hogy manapság az iskolának egyik legfontosabb küldetése a szétszórtság felszámolása, az emberpalánták fedél alá gyűjtése, a közösség-kovácsolás. Nem lehetett. Most lehet, és ezután valóban az egymásra találás műhelyei lehetnek ezek a tantermek. Nem mondhattam el azt sem, hogy az iskoláknak mindig táplálniuk kell azt a reményt, hitet, tudatot, hogy ,,bár zord a harc, megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabad lelkű.” És lám, e végsőkig elszánt és elkeseredett emberek, ,,nemes, küzdő, szabad lelkű diákok” merték a zsarnokság képébe kiáltani: lőjetek le!

Most már más. Születőben van valami új, valami furcsa, számunkra ismeretlen dolog, amivel nem is nagyon tudjuk, mit kezdjünk. Még nem volt benne részünk. Megérdemeljük de még nem tudunk hozzá méltóak lenni.

Tény, hogy most már nyugodtan leírhatom az iskolánk falán is végre ismét ott díszelgő szavakat: Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium.

Sylvester Zoltán

( jelenleg PhD fokozatú geológus kutatómérnök a Shell houstoni intézetében)

(1990. február 4., 35. szám)

Veszeli Lajos festőművész Budapesten keltezett levele

Drága Lajos!

Igy, újesztendő előtt veszem kezembe a plajbászt, hogy papírra vessek néhány sort neked. Ez azért is érdekes, mert pont húsz évvel ezelőtt ilyenkor pihegtem konyhaasztalotok mellett ott Sepsiben, s akkor jutott el egyáltalán a tudatomig, hogy mi is történt az elmúlt napokban. Te reggel elrohantál gyűlésre, családod még aludt, én meg ott kókadoztam a konyhában.

Ma is eleven előttem ez a kép. Az előző éjszakai forró víz a kádban, ami égette alélt testemet, az éltető pálinkád, amely visszahozott az életbe az átélt viszontagságok után. Ott, akkor 1989. december végén a konyhában, végigfutott rajtam minden. A küldetésem, a forradalom illata és bűze, a szabadság, a testvériség, a magyarság sorsa és jövője. Ott, akkor béke költözött belém, át akartam ölelni az egész világot, és megcsókolni Jézus kezét, hogy engem idáig vezérelt.

Húsz esztendő nagyon nagy idő, sok minden történt azóta. Most nem egészen úgy érzem, hogy béke van belül – mert kívül sincs -, de ha kellene, a küldetést ma is vállalnám, bármi áron is!

Néhány perce, hogy olvastam Móra Ferenc „Pót-levél a Jézuskához” című csodálatos írását, ami mindent elmond a korról, a kórról. Feltétlenül olvasd el, rövid, velős telitalálat.

Ennyi idő távlatából is úgy érzem, hogy ritka találkozásaink ellenére te vagy az igazi ember, a kapocs, aki számomra megtestesíti a forradalmárt, a szellemi barátot, a jóra összeesküvőt és az erdélyi értelmiséget.

Úgy gondolom, neked el kell mesélnem azt a megható és felkavaró eseményt, ami a ’89-es erdélyi utamat követően - úgy három év multával – történt:

A Küldetésben című írásomban is szereplő kamionsofőr, Weiber Péter izgatott hangon, telefonon kért egy találkozásra. A Veszprémi Napló szerkesztőségével szemben levő kocsmában találkoztunk. Péter szokatlanul idegesnek tűnt, és kérdezte, milyen italt iszunk. Furcsállottam, hiszen emlékeztem az együtt töltött napokra, hogy ő egyáltalán nem iszik szeszes italt. No, ezt most megcáfolta, és egymás után kérte az Unicumokat. Vagy négy felest megittunk, amikor felemelte asztalra szegezett tekintetét, a szemembe nézett, és csak ennyit mondott: „bocsáss meg nekem, művészem!”. Értetlenül néztem, felhorkanva mondtam: mi bajod, Péter, miért kérsz te bocsánatot tőlem?

Ismét lehorgasztotta fejét, úgy motyogta:

- Elkövettem valamit ellened, amikor azt a szép küldetést teljesítettük.

- Mit, Péter? Te?! Hiszen te hihetetlenül nagy tettet vittél végbe. Olyat, amire csak nagyon kevés ember képes. Irdatlan veszélyhelyzetekben a te lélekjelenléted mentett meg bennünket. A te bátorságod, a te kitartásod… - s akartam folytatni, de ő mélyen lehajtott fejjel csak ennyit mondott: „Bocsáss meg, Lajos”.

- De miért – pattantam fel.

Bátorságot merítendő, idegességében lehajtotta a sokadik Unikumot, és kitört belőle a szó:

- Tudod, amikor a román határnál nem engedtek át senkit a határőrök, mindenki a szörnyűségekről, az áldatlan állapotokról regélt… akkor volt a taxisgyilkosság… vadásztak a segélyszállítmányos autókra… nem lehetett tudni, melyik fegyveres szekus, melyik forradalmár… szörnyűséges káosz közepén dekkoltunk a határállomás egy várótermében, ahol te egy ponyván elaludtál… - És tovább ömlött belőle a szó:

- Én kimentem a kamionunkhoz, és az én oldalamról áttettem a te oldaladra a dróttal felerősített vöröskeresztes zászlót. Mert akkor értettem meg, hogy a kereszt, az egy célpont. S ha lőnek, akkor… - Elcsuklott a hangja, átölelt és könyörgött: „Bocsáss meg nekem! Ugye megérted: ott, akkor, beszartam!” – Sírt, zokogott ez a bátor sofőr a vállamon. Átöleltem, és magam is könnyes szemmel csak annyit tudtam kinyögni:

- Péter, te egy csodálatos ember vagy! Három évig hordtad, cipelted ezt a lelki terhet magaddal. Most kijött belőled, rendben van! Nincs mit megbocsátani, te hős kamionpilóta.

Hát így történt. Ezt csak azért írtam meg neked, hogy megmutassam egy élete végéig panelben lakó egyszerű halandó emberi nagyságát. Sajnos azóta ő eltávozott közülünk, de egy biztos: patyolat-tisztán ment át a túlvilágra.

Igaz barátsággal ölellek, családodnak és Gajzágó Marcinak, Magyari Lajosnak, Farkas Árpinak és a többieknek is békés, boldogabb újesztendőt kívánok:

Budapest, 2009. december 28.

                                                                                                                 Veszeli Lajos

U. i.: Mellékelem a „Küldetésben” című cikksorozatomat. A Veszprémi Napló szerkesztőség archívumában kikerestettem ennek hajdani illusztrációit, amelyeket a szerkesztőség szintén átküld neked.