Részletek a fejezetekből

Tartalomjegyzék helyett

I. – Nincsenek csodák, doki. Továrisi konyec. Jó volt látni ezt a plakátot, a tányérsapkás fejet háttal, a nyakán a hájhurkákkal. Csak hát, nem volt igaz. A vágy és a remény még nem valóság. –Vajon édesapád, ha megérhette volna ’89. június 16.-át, a Nagy Temetés napját a Hősök terén, és megérhette volna a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23.-án, és az első szabadon választott magyar kormányt, mit szólna ahhoz, hogy egy ciklussal később MSZP néven győzött a kommunisták utódpártja? És a miniszterelnök az a pufajkás Horn Gyula lett, aki a Nyugatinál zajló tüntetést követő sortűzben állítólag lőtt a forradalmárokra.

II. Rádöbbentem arra, hogy ki kell lépnem a klinika elefántcsonttornyából, nem foglalkozhatom csupán gyógyítással, lélektani kutatásokkal és oktatással. Történelmi időket élünk, és az értelmiségnek kötelessége, hogy naprakészen kövesse, és ha módja van rá, a maga szerény módján, alakítsa is az eseményeket.

III. A műtét másnapján meglátogatott a tiszteletes úr felesége. Egy evangéliumi képeslapot hozott, amelynek a hátoldala telis-tele volt aláírásokkal.  A lap régimódi mécsest ábrázolt, alatta pedig, a hatalmas ígéret, Máté evangéliumából: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.”

IV. ­– Még régen elmondtad nekem, hogy a neved – Imola – vízparton növő vadvirágot jelent. Emlékszem, amikor ezt megtudtam, megdöbbentem, mert jelképesnek éreztem. A gyökerestől kitépett, vízparton növő vadvirág most újra otthonra talált… – Igen, ott a szigetközi Duna- parton újra otthonra találtam. De nem téptek ki gyökerestől. Csak durván leszakítottak. A gyökereim ott maradtak a Körös parton, és ez így lesz, amíg csak élek. Az országos megtorlás kigondolói és végrehajtói megtehették, amit megtettek, de a hűséget nem tudták kiirtani a szívemből. Erre nem volt, és nincs hatalmuk.

V. Sipos Ete Álmos református lelkipásztor: Kisújszállás viszonylag jelentős alföldi parasztváros volt, és ennek a gyülekezetnek volt ő az egyik vezető lelkipásztora. Mint kitűnő szónoknak, kiváló képzettségű és hívő embernek nagyon nagy volt a tekintélye. Azt tudták, mikor beindult itt a kommunizmus Magyarországon, hogy egy ekkora városban a nép arra megy majd, amerre a papjai is mondják. És édesapám nem volt hajlandó a párttal semmiféle kollaborációra, és ezért el akarták őt onnan távolítani. Mindenféle ürüggyel börtönbe csukták, internálták, több mint öt esztendőt töltött különféle börtönökben, internáló táborokban, jogerősen soha nem volt elítélve.

VI. – Amikor ő azt mondja, hogy „Kádár népe”, ezzel nem kezeli le azokat az embereket, akik az agymosás áldozatai, hanem azt a ravasz és lelkiismeretlen hatalmi rendszert és annak nemzetáruló vezetőit utasítja el, akik ezt tették a néppel. Doki, tőled, mint orvostól kérdezem, ha valaki felállít egy diagnózist, amely egy súlyos és csak nehezen, vagy talán sehogy nem gyógyítható betegségről szól, akkor, szerinted, ez azt jelenti, hogy az az orvos arisztokratikusan, netán lekezelően viszonyul a betegéhez? – Nem. Nem azt jelenti. Meggyőztél, Imola. Csak nagyon, csak mélyen elszomorodtam.

VII. Wittner Mária halálraítélt szabadságharcos: A tizenhárom év alatt, amit a börtönben töltöttem, volt elég időm azon tépelődni, gyötrődni, hogy hogyan lehettem ilyen naiv, ennyire hiszékeny. Még Bécsben viszont, mivel az anyai szívem hazahúzott, azzal is bíztattam magam, hogy nemcsak a fél Budapestet, de a fél országot is börtönbe csukhatnák, hiszen annyian támogatták a forradalmat, amennyi börtön nincs is a világon… Azután elérkezett 1989. június 16.-a, a Nagy Temetés napja… Hosszan beszélhetnék a ’89 utáni évekről, a reményekről, a csalódásokról, most elégedjetek meg annyival, hogy belelátok a volt bajtársaim megnyomorított életébe... Ha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, és erőre van szükségem, akkor a temetőbe járok ki, a halott bajtársaim sírjához.

VIII. – Doki, emlékszel még az én Csöpimre? – Annyira emlékszem rá, hogy ha 1956-ra gondolok, akkor a sok kép, benyomás, emlék mellé odatársul egy kutya képe, amint kétségbeesve fut egy vonat után... A hűsége taszítja a rohanásba, és bár nem érti, mi történik, és miért történik, de azt érzi, hogy örökre elveszíti azokat, akiket az életénél is jobban szeret. Emlékszem, amikor beszéltél erről, halkan megkérdezted: – Vajon mi, emberek, az eszére oly büszke homo sapiens, vajon mi értjük, hogy mi történik, és miért történik? Molli, ne sírj...

IX. – Ez a volt KISZ-funkci milliárdos illető feltette a kérdést, hogy vajon tíz év múlva, tehát 2005 körül, kinek lesz nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazotti átlagbért kap, vagy annak, aki mögött egymilliárd van? Meg is válaszolta, hogy szerinte nyilván az utóbbinak. – Nem fog számítani a képesség, a tehetség, az elhivatottság, a karizma, a hiteles előélet és mindazon tulajdonságok szövevényes összessége, amelyek államférfivá tesznek valakit?

– Szerinte nem. Még azt is mondta, hogy ami nagyon fontos, az a pénz! És a zárómondat, amit szó szerint megjegyeztem, mert futkosott tőle a hátamon a hideg, a következő: „Nem hiszek azokban, akik morálisan akarják megváltani a világot.” – Ezt mondta?! Isten óvja Magyarországot!

X. Horváth János nemzetközi hírű közgazdász, az Országgyűlés korelnöke: – Ahogyan azután egyre könnyebb lett, nemcsak igyekeztem hazajönni, amikor csak lehetett, hanem írtam is magyar témájú dolgokat, rádióban is beszéltem. 1989-ben volt egy rádióhíd a Kossuth Rádió és az Amerika Hangja között. Ez kétszer egyórás adás volt, karácsony táján. A magyar hídfőről beszélt Pozsgay Imre, az amerikai hídfőről beszélt Horváth János. – Érzelmileg hogyan hatottak Önre a távollét évtizedei? Nehéz volt, vagy annyira színes, gazdag élete volt, hogy nem igazán foglalkozott ezzel? – Hát dehogynem foglalkoztam! Elolvastam, amit csak lehetett, és a nyugatra járó emberek megkerestek engem, az évek során legalább százan. És nemcsak tudtam, mi történik itthon… A szívem itt volt. – Tehát elmondhatjuk Mikes Kelemennel, hogy: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont?”– Ez pontosan leírja az érzéseimet.

XI. – A kórházból való hazajövetelünk első otthoni estéjén becsöngetett az egyik emeleti szomszédasszonyom, Kati. A következő kép tárult elé. Dávid a pelenkázó asztalon feküdt békésen gügyögve, két oldalán Márk és én, kezünkben egy-egy csecsemőgondozási könyvvel. Katit kértük meg arra, hogy legyen döntőbíró; az egyik könyv szerint a babát a pelenkázó asztalon kell végigkenni a fürdető krémmel, a másik szerint viszont a gyerekkádba kell ezt megtenni. Kati végignézett rajtunk, és megsemmisítő pillantást vetve ránk, minket válaszra sem méltatva, megfogta a gyereket, betette a kis kádba, szakszerű, könnyed mozdulatokkal megfürdette – mi ketten észre se vettük, mikor kente rá a fürdető krémet –, kivette, gyengéden megtörölgette, pillanatok alatt bepelenkázta, majd az üde, illatos babát a kezembe nyomta, és a következő szavakkal búcsúzott: Ez így nem lesz jó, művészkéim.

XII. –1989. június 16.-án, a Nagy Temetés napján a már erősen zavart, kórházi kezelés alatt álló Kádár elkezdte levetni a pizsamáját, és éppen fel akart öltözni utcai ruhába, amikor rányitott a kezelőorvosa, és megkérdezte: – Hova készül Kádár elvtárs? – Megyek az Imre temetésére. Úgy hallom, már mindenki ott van. – Úristen, doki! – Igen, és állítólag nyugtató injekciót kellett adni neki, mert hajthatatlan volt, és makacsul hajtogatta, hogy neki ott kell lennie az Imre temetésén.– Ezek után, hogy ő, előbb az áruló, majd a gyilkos, oda akart menni az áldozata temetésére, nem tudom, mit és mennyit fogott fel abból, ami akkor Magyarországon történt. De azt tudom, hogy mit éreztem: sorsszerű volt, hogy Kádárnak meg kellett érnie, sőt, három héttel túl is kellett élnie azt a napot, Nagy Imre és mártírtársai temetését, és azt a hatodik koporsót, amelyben egy legyilkolt fiatal mellett több generáció tönkretett élete is ott fekszik.

XIII. – Elmerengtél, doki. Mire gondolsz? – A New-Yorki rádiónyilatkozat hatása alá kerültem. Olyan, mint egy segélykiáltás. A nyugalmát, higgadtságát látszólag mindig megőrző Márk itt megmutatta az igazi énjét. Az a mély történelmi felelősségtudat nyilvánul itt meg, most, hogy végre méltó nyilvánosságot kapott, amit az elhallgattatás, a félretettség évtizedei alatt csak a lelke mélyén őrizhetett.

XIV. –1988. december 11.- én, vasárnap az Egyetemi Színpadon a költő Nagy Gáspár estjét ismételték meg a Forrás Kör tagjai. A szünetben összeakadtunk a filmrendező Koltay Gáborral, aki megkérdezte Márktól: – Te, ugye, ott voltál Nagy Imre mellett október 23.-án, a Parlamentben? Ugye te ismerted őt, még rádióriporter korodból? Nem állítanál össze a Szabad Tér kiadónak egy dokumentumkötetet róla? Sürgős lenne, január 31.-én szeretnénk nyomdába adni a kész kéziratot… – Mint később otthon Márk elmondta nekem, hirtelen eltűnt előtte az Egyetemi Színpad előterének füstös folyosója, és megjelent a Parlament, meg a Kossuth Lajos tér azon az estén, 1956. október 23.-án.

XV. – Ezek engem le fognak darálni… – Ugyan már, miért mondod ezt? – Azért – felelte –, mert hogyan tudom majd én a Kádár-korszak egésze alatt gyalázatos történelmi hamisításként kezelt ’56-os forradalmat, és annak tragikus sorsú miniszterelnökét megvédeni? Hogyan tud majd Dávid megküzdeni Góliáttal, ráadásul kettővel? – Az ajtónyitásra mindketten odafordultunk. A kis Dávid állt ott, és kedvesen, de határozottan azt kérdezte: – Kivel kell nekem megküzdenem? – Elnevettük magunkat, Márk megölelte a fiát, és megnyugtatta, hogy neki senkivel nem kell megküzdenie… Mint utóbb elmesélte, a Napzárta stúdiójában Ipper Pál kimért udvariassággal fogadta.

XVI. Ki gondolta volna a Napzárta-adás órájában, hogy milyen hihetetlenül felgyorsulnak az események? Tíz nap sem telt el, és március 29.-én, délelőtt 10 órakor – a nyilvánosság teljes kizárásával –, megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai sírjainak felbontása. A családtagokkal együtt Márk is ott volt a kezdetektől végig, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottságának tagja, a bozótos vadonnak tűnő 301-es parcellában. Gyönyörű, napfényes tavaszi hetek voltak azok, Márk és a többiek is olyan aranybarnára sültek az iszonyú tevékenység közepette, hogy egyik este szinte remegve esett be az ajtón. – Nem kérek semmit, csak egy teát. Képzeld el, jövök haza, és a ház előtt megszólít Emese. – Kedves Márk, isteni színe van! Melyik tengerről van hazatérőben? – Az iszonytató múlt tengeréről… – feleltem neki.

XVII. ’89. június 16.-án, a Hősök terén a szónokok sorában egyszer csak kijött egy fiatal, lobogó sötét hajú fiú, borostás arccal, égő szemekkel, nyitott fehér inggallérban, és beszélni kezdett.  A tömegen végigfutott egy sokszázezer szájból felszakadó sóhajtás: mert ez a fiú azt mondta, pontosan azt mondta, amit hallani akartunk, amit mindnyájan hallani akartunk, de amit sokan talán elgondolni sem mertek addig. Dávid csak a szemével kérte, hogy hajoljak le hozzá. – Mami, ugye ő pont olyan, mint Petőfi Sándor? – súgta a fülembe. Megdöbbentem. Néztem a fiamat. Kis, szőke herceg, öt éves, törékeny, babaarcú gyermek, csak világító zöldeskék szemei árulkodnak arról, hogy kivételesen éles eszű, nyitott és érzékeny. – Igen, olyan – mondtam, és futkosott a hátamon a hideg, mert tényleg olyan volt. A külseje is, a gyújtó hatású szavai is, a kérlelhetetlensége és a megejtő fiatalsága.

XVIII. Dr. Németh Ágnes vegyész: Nagyapám még az esküvő napján is azt mondta édesanyámnak: „Fiam, ezeket a vidéki rokonokat hazaküldhetjük, mert ez a tanhallgató soha egy cselédet sem fog neked tartani.” Hiába: az én édesanyám az egyszer szeretők közé tartozott, és ez az egy ember Németh László volt. Néha, ha végignézek a könyvespolcon, a negyven kötetes életművön, elgondolkozom azon, hogyan tudott egy ember ennyit dolgozni. A választ egy tőle vett idézet adja meg: „Az ember, mint feladat nyomul a világba… A legértékesebb szellemi tulajdonságnak én éppen ezért a feladatfelismerést, s a megoldásukhoz – erkölcsi kibontakozásukhoz – szükséges szívósságot tartom, mely az emberből, a maga s a világ javára, a legtöbbet licitálja ki.”

XIX. – Ez a mai temetés másról is szólt, nemcsak a gyászról és a végső nagy kérdésekről, és elindított bennem egy gondolatsort, amelyik már régóta motoszkál bennem… Mindez még elég homályosan és kialakulatlanul gomolyog a lelkemben, ezért kivételesen azt szeretném, ha ma este újra úgy beszélhetnék veled, mint pszichiáterrel, mint réges-régen, amikor szükségem volt a segítségedre. – Jól tudod, hogy ezt nem kell kérned. Az, hogy az ügyeletesi estéimen segítesz nekem az elmúlt évek történéseinek a felidézésével, fontos, de én minden körülmények között elsősorban lélekgyógyász vagyok. Orvos, aki arra esküdött fel, hogy segít. Hallgatlak.

XX. 1990 március 15.-e előtt, amíg csak rádióhallgató voltam, az volt az érzésem, hogy a maiak úgy mennek riportra, ahogyan a bokszolók szállnak a ringbe. Attól tartottam, úgy fogom érezni magam köztük, mind egy hajdani 1848-as honvéd, akinek a millennium táján már nincs más dolga, mint üldögélni a honvédmenhely előtti szakállszárítón, és élvezni a késői, őszi napfényt. Szerencsére nem így történt, mert a rendszerváltozás sűrű sodrásának menetében hamarosan kirajzolódtak a feladataim: a lezárult múlt és a születő jövő ábrázolása. Világossá vált számomra, hogy azokat az embereket kell felkeresnem a mikrofonommal, akik a diktatúra idején nem szólhattak, majd a témát tovább tágítva: azokat a történeti tényeket és eljövendő célokat kell műsoraim tengelyébe állítanom, amelyek 1990-ig tilosak voltak.

XXI. Obersovszky Gyula halálraítélt, költő, lapszerkesztő 1989-ben: Én például annak köszönhetem, hogy mégis a szakmában maradhattam, mert az ENSZ főtitkára maga személyesen járt el, mint azt megtudtam, és ezért előbb divatlap-szerkesztőként dolgoztam, azután kitalálták ezt a Sportfogadás címletű megoldást. Most már az utóbbi időben a nevem a lapon volt, de évtizedekig nem volt ott, hanem fizettem egy embert, azért, hogy adja a nevét. Borzalmasan vissza kell tartanom magam, hogy ne hörögjek! Nem volt jó a nevem a sportfogadási lapra! És vannak, akik nem értik, mit őrjöng ez? Néznek a hatnapos kutyakölyök-szemükkel, de hiába, mert nem látnak, és azt mondják, hogy azért, mert ez a pokolból, az akasztófa alól jött vissza, attól még moderálhatná magát!

XXII. – És emiatt rendültél meg, Imola? Fájt, hogy már nem utazhatod el szinte minden pénzedet, úgy, mint azelőtt? – Ellenkezőleg. Az rendített meg, mennyire nem volt már jelentősége a régi útiterveimnek. Mennyivel többet jelentett nekem a paradicsomi gyerekkor hasonmásának megtalálása a szigetközi ártéri erdőben, mennyire megnyugtatott az állandóság, s nemcsak Dávid miatt, aki rajongásig szeretett ott lenni, hanem magunk miatt is. Márk, a hajdani örökké bolyongó Odysseus is megtalálta itt a hőn áhított nyugalmat, s bármilyen gyakran kellett is Pestre utaznia a Magyar Nemzet, a Rádió, vagy egyéb munkák miatt, lehetőleg mindig visszajött még aznap este, hogy legalább az éjszakát ott tölthesse velünk, hogy békaszerenád és tücsökzene hangjaira alhasson el, és a hajnalt az ezerféle hanggal mámorosan köszöntő madárcsicsergésre ébredhessen.